Ebédszünetben.

Tele van a ház húsvéti virágokkal. Még úgy is, hogy bőven adtam belőle ajándékba is. Mert a kevesebb néha nem több. Ha virágokról van szó, a több egyszerűen több. Munka közben el-elkalandozik tekintetem a képernyő mellett, valóságos mesebeli kert van az asztalon a mindenféle mappák között. Egy nagyobb vázában rózsaszín tulipánok. Egy kisebb üvegtálban boglárkák. Egy egészen apró vázában egy szál fehér jácint. Gyengéden terelgetik el-eltévedő gondolataimat a magam körül való forgolódás labirintusaiból kifele. Rákeresek az interneten, melyik mit jelent. A fehér jácint kedvességet s másokért való fohászkodást. Hosszasan nézni egy virágot valóban olyan, mint az imádkozás. Előveszem a színes tintáimat, a hozzájuk tartozó tollakat, a füzetemet. Nem lemásolni akarom. Nem tökéletességre törekszem. Befelé figyelek. Nem is a virágot rajzolom le, hanem a világot, a belső gazdagságot, amit a szépség s a kedvesség teremt bennem.