A zabkását

sokféleképpen el lehet készíteni, de a legegyszerűbb módja talán az, ahogy én készítem.  Odateszek főni két apró teáscsészényi tejet, s mikor már majdnem fő, hozzáadok egy csészényi zabpelyhet, egy kocka nyerscukrot, az egészet megszórom fahéjjal és néhány percig főzöm. Bármilyen gondosan is kavargatom, mindig odatapad a zabkása egy része az edény aljához, amit aztán nem lehet csak úgy betenni a mosogatógépbe. Minden reggel megfigyelem, a csapból aláhulló víz hogyan tölti meg csordultig habzással az áztatásra odakészített edényt. Később, mikor már kihűl kissé a víz s eltűnik a természetesen képződött hab, kiöntöm, teszek bele néhány csepp mosogatószert, majd újból engedek bele egy kis vízet. Mivel a sárga mosogatórongy még áztatás után is túl puha lenne a feladathoz, a szivacs durvábbik felével vagy a speciális, fém edénysúrolóval elkezdem lesúrolni az odatapadt ételmaradékot. S ahogy lassan simává válik az edény oldala, alja, s ahogy kívűl-belül leöblítem tiszta vízzel, úgy simulnak, tisztulnak ki lassan a gondolataim is. 

Nem tudom elképzelni ennél szebb módját a napok elkezdésének. 

Valahogy innen már könnyebben látom a következő tennivalót, még ha ez nem is jelent mást, se többet, se kevesebbet, sem jelentőségteljesebbet, mint hogy a munka elkezdése előtt kimegyek a balkonra és hosszasan elnézem a felettem elterülő eget.