ködborította tájra ébredtünk. Mintha közeledne az ősz. Aztán kisütött a nap, és gyönyörű volt, ahogy először a templomtorony meg a kilátó kezdett el derengeni, végül pedig minden láthatóvá vált. Miután Tibit elvittem a munkahelyére és visszaérkezve bekanyarodtam a kocsibeálló felé vezető útra, egy szőke hölgy tolatás közben jól nekem jött, mármint az ő autója a miénknek. Láttam, hogy közeledik, de visszatolatni már nem tudtam a forgalmas főútra, úgyhogy maradt a dudálás, amit ő nem hallott meg, és a visszapillantó tükröket se használta. Végül is megúsztuk mindketten egy kis karcolással. Kein problem.
Aztán Annát kikísértük az iskolabuszig, Sárát elkísértük a másik iskola bejáratáig és Enikővel kettecskén maradva elmentünk óvodába. Ez nem ilyen békésen történt, bár ha leszámítom az elégedetlenkedést és a nyafogást, akkor tulajdonképpen békésnek is nevezhetném...Nagyon szeretném, ha leszokna arról, hogy így fejezze ki az érzelmeit. Úgyhogy sokat beszélgetek vele, felhívom a figyelmét a szép és jó dolgokra - annak idején engem ennél drasztikusabb módszerekkel "kezeltek" volna :), de remélem, hogy a szép szó is használ. Tulajdonképpen a nagyobbaknak is volt nyafogós időszakuk, és tulajdonképpek már egyik sem műveli nagy általánosságban ezt a műfajt, úgyhogy van remény. És próbálok következetes lenni abban, hogy ne halljam meg, ne válaszoljak, ha nem normális hangon kéri vagy közli a dolgokat. Amúgy pedig, a következetesség a legesleggyengébb pontom, ami a gyereknevelést illeti, és ha mégis aranyos és kedves és jólnevelt gyerekeim vannak, márpedig azok, akkor az valószínüleg nem az én érdemem.
Dehogynem
ReplyDeleteJó kis nap volt, még szerencse, hogy semmi komolyabb nem történt!
ReplyDelete