Dísztelen dal.

Vannak dolgok, melyeket egyszerűen csak tudok.
 Hogy például mikor megbántok, elhagyok, elfelejtek valakit, akkor nemcsak őt, hanem magát a szeretetet, vagy minek is nevezzem, bántom meg, hagyom el, felejtem el. ( Nekem ez is épp elegendő Isten-bizonyíték. Tehát, hogy egészen biztosan tudom: akármilyen laza emberi kapcsolatban vagyok nemcsak én, vagy nemcsak te, hanem van még maga a kapcsolat, maga a szeretet.)
A másik, amit tudok, hogy adós vagyok. Adósa az emberiség azon apró szeletének, akiket közelembe sodort az élet. Szegények. Állandóan kudarcot vallok ugyanis a világgal való érintkezésben. Adjatok csak egy jó könyvet, s ha még egy csésze tea is jut mellé, dehogy akarok én emberek közé menni. Martin Buber ír erről a Könyvek és emberek c. írásában:"...könyvek nélkül akarok meghalni, emberi kézzel a kezemben". (...und ich will ohne Bücher sterben, eine Menschenhand in der meinen.)
És még tudom, hogy a reményhez hosszú, keserves út vezet: mert tudom, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet.* Mindenesetre, ez igazi remény. Olyan igazi és erős, mint ahogy drága gyermekeimre gondolok egy-egy erőt (szülőt) próbáló nap végén: őket szeretem a legjobban a világon. (Ha sírba visznek, akkor is.)
Ez van most, ez a dísztelen dal.** Jó éjszakát az egész világnak.

* Pál levele a Rómaiakhoz 5:4
** Kányádi Sándor