A virághagymákat,

miket még múlt ősszel vettem volt, elfelejtettem elültetni. Hogy egészen őszinte legyek: azt is elfelejtettem, hova raktam el őket. Az elmúlt évek munkájából él a kicsi kert a ház előtt. A néhány szálat, mit van szívem leszedni, oda teszem, hol hétköznapias küzdelmeim legádázabbja zajlik: a mosogatókagyló mellé. De tehetném a fürdőszoba padlójára is akár, a ledobott koszos ruhák mellé. Vagy a konyhaasztalra, mit képtelenség üresre takarítani. Vagy a gyerekek által hazahozott bizonyítványok mellé. Vagy az irodába. Legalább egy szálat az autómba, ha már ott töltöm az életem felét. Vagy a határidőnaplóm közelébe. Vagy ki tudja. Soha ennyi esélyem a kudarcra még nem volt.

Két szóban az élet:
Mosatlan és virágok. Koszos ruhák és gyerekek. Sírás és nevetés. Sok-sok veszteség - sosemlátott gazdagság. S ha rohanó vonatút az életem épp, akkor hozzáteszem, az igazság kedvéért, azt is: örök útitársam az öröm.

Nemrég egy tengerparton állva visszadobtam a vízbe a legszebb kicsi követ*, mit találtam.
Mint aki megértette végre: ami az enyém, nem tarthatom meg.
Ami az enyém, nem veszíthetem el.

* az mit jelent vajon, hogy mostanában mindenről eszembe jut egy-egy Pilinszky-vers?