Itt van velünk mindig.
Nem csak a tündöklő szépségben. Nem csak a távoli csillagok ragyogásában, gyertyafényes vacsorákban, szívbéli megbocsátásban, mosolyban, virágnyílásban, naplementében, hegedűszóban. Nem csak ott, hol jelenlétét nem észrevenni szinte lehetetlen.
De itt van Ő minden elejtett tányérban is, felborított pohárban, csonkig égett gyertyában, túlórában, szakadt pulóverben, elfelejtett jelszóban, a kevéske vízben, melyben feloldom a fájdalomcsillapítót. Itt van, mikor megpróbálom késő este még begyömöszölni a krumplihéjat a túlcsordult szemeteskukába.
Velem van, mikor rosszat mondok másokról, mikor haragszom, mikor tisztességtelen vagyok és gyáva. Velem, mikor lazán bezárom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, majd megtanulok sírni nagyon-nagyon csendesen.
Immánuel. Velünk az Isten.
Gyönyörűszép, átfogó karácsonyi üzenetet próbálok meg lebontani egészen apró, rám méretezett gondolatokra, s életemben talán először kezdek el úgy tekinteni Rá, mint aki tényleg itt van velem, mint aki itt akar lenni velem, mint akinek ténylegesen köze van az én hétköznapi, tényleges életemhez.