A sötétség tettei előtt a világban, a sötétség előtt saját magamban nincsenek szavaim.
A szomorúság mindig kicsit inkább hallgatag, azt hiszem.
Elfogynak lassan az adventi hajnalok. Meggyújtok ma is minden gyertyát, melegszem egy kicsit fényüknél, aztán elkezdem a napot.
Szembenézek a sötétség realitásával. Hogy itt van, hogy itt marad, a világban is, bennem is.
De itt van a világosság is. Fénylik a sötétségben, és a sötétség nem győzheti őt le.
Csak nézem a majdnem csonkig égett, fehér gyertyák fénye által teremtett kedves kis világokat a konyhaasztalon, és megvigasztalódom.
Az élet nem mesebeli. Az enyém legalábbis nem. De élhető.
S ha élhető, akkor én élni fogok ma is.
Szeretettel, örömmel, valami csendes, legyőzhetetlen adventi reménységgel.