Through the eyes of love.

Érettségi tabló helyett úgy döntött annak idején az osztályunk, hogy mindegyikünk kap egy-egy saját fényképalbumot. Még emlékszem, hogy rólam egy rettenetesen hideg reggelen készült fotó, talán kémiaóra előtt, egy társunk készítette, mert a mi osztályunk hivatalos fotóst sem akart, meg semmit sem, ami amúgy szokásos volt. Arra is emlékszem, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam abban az osztályban, mert számomra úgy tűnt, mindenféle szempontból kilógok onnan, s nem csak azért, mert mindenkit sokkal jobbnak, menőbbnek, okosabbnak és szebbnek láttam magamnál. Én az albumban is csak úgy gyorsan átlapoztam a saját fotómat tartalmazó oldalon. Hogy ne is lássam.
De a gyerekeim most ráakadtak, s ők egyszerűen csodálatosnak látnak engem. Olyan kis helyesnek. Teljesen rendben volt szerintük - s nekem csak az ő véleményük számít - a ruhám, az arcom, a mindenem.
Én máshogy emlékszem. Akkor úgy gondoltam, nincs nálam jelentéktelenebb személy ezen a világon.
Nos, úgy tűnik, tévedtem.