A hajó.

Az egyetlen, amit nem szeretek a hétköznapokban az az, hogy hamar végetérnek a reggelek. Próbálom õket kicsit hosszabbítani koránkeléssel, teafõzéssel, a messzi távolba való nézéssel, olvasással, idõhúzással, mégis véget érnek, mindig túl hamar.
De most ünnepnapok vannak, s a reggelek is a végtelenbe nyúlnak.
Korán kelek most is. Teát fõzök, olvasok, az idõvel nem törõdök. Nézem a szemközt magasodó hegyeket, s a minket elválasztó zöld vizet. Szinte fülemben cseng, milyen idegenül, milyen szépen hangzott a szó az ötödikes földrajztanárnõm szájából: fjord.
Hát itt van. Hát itt vagyok. Így néz ki közelrõl.
Reggelenként hatalmas, hófehér felhõk vonulnak el fölötte lassan.
Nyitott ablakból, örömtõl dobogó szívvel, meghatottan nézem a különleges parádét.
Késõbb, mikor megpróbálom elmesélni a gyerekeknek, lelkesedésemet látva, viccesen, szeretettel megkérdezik:
"Biztos vagy benne, Anya, hogy nem Pán Péter hajóját láttad elsuhanni?"
Természetesen biztos vagyok. Természetesen nem integettem neki. (De azért majdnem!)