4.

Schult eure Sensorik - volt a barista tanfolyam vezetőjének első tanácsa, amikor bevezetésképpen a jó kávé titkáról beszélt. Fejlesszétek az érzékeléseteket. Gyakorlatképpen körbekínált két kis tálka kávébabot, mindegyikből vettünk és elrágtunk egyet-egyet, majd megpróbáltuk szavakba önteni, amit ízlelünk. 

Az érzékelést úgy kell fejleszteni, hogy megpróbálunk szavakat találni arra, amit érzékelünk. 

Az egyik tálkában Arabica, a másikban Robusta kávébab volt. Az egyiknek gyümölcsösebb, finomabb, könnyedebb - nekem a felhő szó jutott róla eszembe - , a másiknak erős, kesernyés íze volt.

 

A három és fél órás barista tanfolyamot Regensburgban ajándékba kaptam egy utalvány formájában valakitől, aki ugyancsak ajándékba kapta, de mivel hónap végén lejár, már nem lett volna lehetősége beváltani. 

 

Szeretek kávézni és egy kisebbfajta álmom vált valóra, hogy elmehettem.

A tanfolyam célja az volt, hogy megtanuljunk eszpresszót főzni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. 

Mondanom sem kell, nem tanultam meg. 

De kaptam egy kis betekintést abba, mennyi részlet van, amire oda kell figyelni. Nem mindegy hány másodperc alatt, milyen hőmérsékleten, mennyire finomra darált és milyen fajta kávészemekből, milyen keménységi fokú vízből készül az eszpresszó. Nem mindegy, hogy előre van-e melegítve a csésze vagy nem. 

Az elméleti bevezető után mindegyikünk kipróbálhatta a hallottakat, majd mindannyian megkóstoltuk az összes elkészült kávét. Nekem az ízlett a legjobban, ahol a 60% Arabica - 40 % Robusta összetételű, 18,5 grammnyi frissen darált szemekből 37 ml kávé készült körülbelül 40 másodperc alatt. Ez utóbbinak a őrlés finomságához van köze, a finomabbra őrölt szemekből készült kávé lassabban folyik le. Minden részlet fontos, szerintem több is van, de én személyesen ennyit tudtam megjegyezni. 

A végén egy kis latte art gyakorlására is volt lehetőség, de nekem egyetlen próbálkozás után rohannom kellett, hogy elérjem az utolsó buszt, majd vonatot hazafelé. 

 

Rájöttem: szeretem, de még mindig fogalmam nincs, milyen íze van az igazán jó kávénak. 

De már legalább tudom, hogy nem tudom. 

És azt hiszem, minden igazi tanulás valahol itt és így kezdődik el. 

Itthon nincs eszpresszó kávéfőzőm. Nem is ez a lényeg. 

Talán abban az első mondatban van a lényeg, s nem csak ami a kávét illeti: 

fejlesszétek az érzékeléseteket.

Ne legyen semmi, amit elfogyasztok, nézek, olvasok, érzek magától értetődő. Figyeljek oda az összetevőkre, az eredetre. Ne siessek. Keressem meg a megfelelő szavakat. 

Mert ha eddig azt hittem volna, egy csésze kávéhoz nem kell más, csak némi víz és kávépor, ez nem igaz. 

Minden igazán jó kávéhoz kellenek a jó szavak is.

3.

Adventi olvasmányaimat két könyvre csökkentettem. Általában mindkettő ott van a hátizsákomban is, ha elindulok valahova. Az egyik Jon Fosse Szeptológiájának a soron következő kötete, a másik Alfred Delp adventi prédikációinak és börtönírásainak a gyűjteménye, amit a múlt adventben is olvastam. 

Általában egy éppen készülőfélben levő kötött zokni is ott van a hátizsákomban, amikor elindulok valahova. Mondhatni, egy egész kis lassú, fénylő világot hordozok magammal, amit bárhol és annyiszor elővehetek, felépíthetek, lebonthatok, ahol és ahányszor csak akarom.

Minden amit látok, hallok, megfigyelek, egy-egy adventi képpé, hasonlattá válik bennem. 

Ahogy a lányommal való találkozás is a pályaudvaron. Hiszen mi fejezné ki jobban az ünnep lényegét, mint a bizonyosság, hogy nem hiába várok: a másik fél is elindult már felém s csak percek kérdése, hogy megtaláljuk egymást a tömegben. 

Vagy tegnap, ahogy autóztam egy továbbképzésre. Olyan sűrű köd volt egész nap, hogy csak néhány méternyire láttam magam előtt az utat. Mintha egy hógömbben utaztam volna, olyan félelmetes és gyönyörű érzés volt. 

Fosse írja a könyve főszereplőjének, Aslenek a képzeletében megszülető képekről, hogy mindegyikben ott van egyfajta fájdalom és ott van egyfajta béke, és festőként csak ezek a képek érdeklik, ezeket próbálja megfesteni. A fájdalomból kiindulva addig festi őket, míg meg nem érkezik a békéhez.

 

Nem elég egyszer elindulni. 

Minden nap el kell indulni. 

Mint ahogy a legtöbb dolog a világon - legalábbis az én szerény élettapasztalatom szerint - nem egyetlen nagy fényes, hanem sok-sok apró, kitartó, megismételt, láthatatlan döntés eredménye. 

Elengedni valamit vagy valakit, szeretni, úton lenni, adventet ünnepelni, azt hiszem, csak így lehet. 

Elengedni, szeretni, elindulni minden nap, akármilyen tökéletlenül, újra és újra.

2.

Szép volt tegnap egy utazással kezdeni az adventet.

Reggel túl későn ébredtem, csak éppen felöltöztem, főztem termoszba kávét, készítettem egy szendvicset, majd elautóztam a legközelebbi kisváros állomására. A vonat is késett. Leültem a grafittivel borított padra egy kicsit. Körülöttem a földön cigarettacsikkek, egy használatlan tampon, egy használt zsebkendő, egy félig elrágott nápolyszelet. A síneken túl levő kopár fák egyikén egy mókus. Azon túl egy szupermarket ködön is átderengő, kivilágított felirata. Mellettem hátizsákos, álmos, szótlan utasok. 

Innen indulok. 

A realitás az egyetlen pont, ahonnan el lehet indulni, az egyetlen talaj, amelyben megteremhet a valódi öröm. 

 

Münchenbe tartok. A nagylányommal találkozom. Nem volt könnyű olyan időpontot találni, amikor mindketten ráérünk, de idén is sikerül megtartani a szép adventi hagyományt: mindketten elutazunk Münchenbe és együtt töltünk egy napot. Ilyenkor, csak erre a napra, újból gyermekké válik. Elmegyünk reggelizni. Utána kiválaszthat egy új díszt a karácsonyfájára a vásárban. Keresünk egy múzeumot, ahol még nem jártunk. Vásárolok két egyforma, világítós karácsonyi fejdíszt magunknak, és egész nap így járkálunk, mintha angyalok vagy jéghercegnők lennénk, a városban. 

 

De most még reggel van. Az én vonatom néhány perccel hamarabb érkezik be a főpályaudvarra. Felhívom. Hol vagy? Én már itt vagyok. Ugyanazokat a hangokat hallom kissé tompítva a telefonon keresztül, amit élőben is. Hangosbemondó. Az ütvefúró fülsiketítő hangja a huszonötödik vágány mellett. 

Majd egyszer csak megpillantom a tömegben. 

Engem keres a szeme. 

Hamarosan ő is meglát. 

És akkor ő is elindul felém, ölelésre tárva a két karját.  

1.

 

Advent van, különösebb adventi hangulat nélkül. 

És ez jól is van így.

Mert könnyű úgy elindulni egy útra, ha van hozzá bőségesen öröm, erő, ihlet és kedv.

De ezek hiányában is elindulni - az valami más. 

Több kell hozzá, mint optimizmus vagy pozitív gondolkodás.

Ehhez remény kell. 

 

Ma reggelig meg voltam győződve, hogy idén nem fogom írni az adventi blog-kalendáriumot. És egyszer csak mégis megszületett bennem a hajnali szürkeségben a sok határozott nem után egy csendes igen. Őszintén meglepett. Micsoda váratlan irányváltozás, gondoltam, majd késő estig nem volt időm, lehetőségem megírni az első bejegyzést.

 

Még nem túl késő. Éjfélig van még egy kis idő.

Az utolsó pillanatban is van lehetőség meggondolni magunkat. Másképp dönteni.

Az év utolsó hónapja még lehet más, mint az előzőek. 

S csak egyetlen eset létezik, amikor biztos nem érkezünk meg: 

ha meg sem próbálunk elindulni.