A reggelek fénye.

Reggelenként szürke fényre ébredek. Talán furcsa ez a szópárosítás, hogy szürke és hogy fény. Napszaktól, évszaktól, életkedvtől függően sokféle színe lehet a fénynek. Az én kedvencem a szürke. A kora őszi reggelek, az esős délelőttök színe. 

A reggeli zuhanyzás után kinyitom a fürdőszoba ablakát és kifésülöm a hajam. 

Oldalról árad rám a friss levegő, a csepergő eső hangja s ez a szép, vigasztaló, hétköznapi szürkeség. 

Kezdődik a hét.

Mielőtt még újból összeszorítaná a gyomrom a sokféle változástól való aggódás és szorongás, amit egyszerűen csak a mindennapi élet és munkahét hoz magával, körülnézek. 

Alaposan megnézem, a szokásosnál kicsit hosszabban elidőzök minden apró részletnél, ami széppé és otthonossá teszi a reggeleket.

A kissé már kopott, de frissen mosott és vasalt pizsama.

Tiszta törölközők a polcon.

Apró luxuscikk: a kakukkfű illatú szappan, amit a nyaralásból hoztam haza. 

Illatos gyertya az ablakpárkányon.

Feltekerem a fűtést, mire elkészül a kávé, már jó meleg is lesz az irodámban.

Az íróasztalomon laza rendetlenség.

A kiolvasott és még olvasásra váró könyvek. A napló félig teleírva.

A rózsaszín gumipapucs a bejárati ajtó mellett.

A vízforraló halk zúgása.

A teáskannából felszálló illatos pára. 

A bézs színű kardigán, amit felveszek. Mint egy hosszú ölelés, olyan puha és kedves.

A tűzhelyen az utolsó adag a perzsa tahdig rizsből, amit újból majdnem odaégettem, de ezt leszámítva már majdnem tökéletesre sikerült.

Egy tálban az ajándékba kapott alma és szilva. 

Talán egész nap tudnám sorolni. 

 

Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, néha elég csak annyi, hogy szemügyre vegyem, milyen sok az, ami már itt van. Amit már kaptam, megteremtettem. 

Akárhogy is alakul a nap, a legszebb benne az, 

hogy van egy hely, 

ahonnan elindulok 

és ahova majd hazaérkezek.  

Bevallom.

még mindig nem természetes érzés visszatérni a nyári szünet után a blogra. Nem természetes érzés írni valamiről, ami foglalkoztat. Nem az az első késztetésem, hogy posztoljak valamiről, amin éppen gondolkodom. Ahogy ma reggel beléptem a blogfelületre, a statisztika azt mutatja, eddig megírtam valamivel több, mint 3600 bejegyzést. Ez semmit sem árul el a minőségről, természetesen. Ez leginkább csak azt jelenti, ennyiszer ültem a legkülönbözőbb érzésekkel a pulzáló kurzor előtt: lelkesen, tele ötletekkel, fegyelmezetten, boldogan, szomorúan, mikor hogy. Talán csak egy dolog volt állandó: a legtöbbször nem tudtam, miről fogok írni, vagy ha igen, nem tudtam, hogyan. Nekem nem könnyű írni, nem is volt az soha. Sokáig bíbelődöm egy-egy mondattal. De mindig volt bennem egy-egy késztetés, gondolat, szó, innen indultam el, engedve, hogy útközben kiderüljön, hova.

Bevallom, kipróbáltam az újdonságokat. ChatGPT, mesterséges intelligencia. Bevallom, alaposan elveszi a kedvemet, hogy sokkal jobb szövegeket tudnak írni, mint én, másodpercek alatt. A NotebookLM nevű applikációba feltöltöttem az egyik saját blogbejegyzésemet, és néhány perc alatt elkészített egy negyed órás podcast beszélgetést róla, amiben ki lett elemezve minden gondolatom, még az is, ami írás közben eszembe sem jutott.

Bevallom, azért is nehéz visszatérni a rendszeres íráshoz, mert nyomós ok miatt hagytam abba: elveszítette a varázsát. 

Ha elkezdem felgöngyölíteni ezt a gondolatot, akkor már látom, nem az írás veszítette el a varázsát, hanem az élet. 

Ha még mélyebbre megyek, azt is látom: e kettő - az én életemben - összefügg. 

Talán éppen az írás, hogy írtam róla, segített mindig is szívdobogtatóan szépnek látni az életet. 

Mert szépnek láttam, tudtam írni róla. 

Mert írtam róla, szépnek láttam, 

még ott és akkor is, amikor nem volt különösképpen szép.

 

Mit jelent az, hogy "írni"?

Szerintem annyit jelent, mint megfigyelni az életet.

Aki ír, az megfigyeli az élet lehetetlenségeit és csodáit. Szavak által a fénybe emeli a legmindennapibb gesztusokat. Mikor egy-egy ilyen ragyogó mondatot olvasok valahol, szinte érzem, ahogy fáradt, kedvetlen szívem egyszer csak elkezd dobogni. Mintha újraélesztették volna.

 

Bevallom, szinte megbénít a félelem, hogy soha többé nem fogom érezni azt a lelkesedést, amit a 3600 bejegyzés közben, legalább néha, határozottam éreztem. 

De azt hiszem, azt még mindig meg tudom tenni, hogy időnként kinyitom ez a régi laptopot, leülök a pulzáló kurzor elé, kinézek, ahogy ma reggel is, oldalra az ablakon át a kertbe, majd megfogalmazok egy szót.

Majd még egyet, és még egyet, addig, míg mondat nem lesz belőle.

És a mondatokból szöveg, 

ami a semmiből indult és eljutott valahova,

ahonnan, bár ez az elején még lehetetlennek tűnt,

már tovább lehet indulni.

Tíz napig

el voltunk utazva, egy autós körutazást tettünk meg Ausztria - Magyarország - Szlovákia - Románia - Magyarország - Ausztria érintésével, az indulási és megérkezési pont: Németország, ahol élünk. 

Bár sokszor jártunk már ezeken a helyeken, minden évben többször is, a szüleim lakóhelyét - és egyben a gyermekkorom helyszíneit - leszámítva csupa soha nem látott tájon időztünk. Kassa, Máramaros, az Erdélyi-szigethegység, csak hogy néhányat említsek.

Valahogy ismerős érzés volt az ismeretlenre való rácsodálkozás.

Elég gyakran érzem önmagammal kapcsolatosan is. Szembenézek a tükörképemmel és megkérdezem: hát te? ki vagy?

Mert egy dolog nem változik: hogy folyamatosan változunk. 

Talán nem az alapvető értékekben. 

De változhat az, ahogy öltözünk. Ahogy étkezünk. Ahogy az egészségünkre vigyázunk. A zene, a színek, az ízek, amiket szeretünk. Talán igent mondunk valamire, amire eddig nemet. És nemet arra, amire eddig igent. Meggondoljuk magunkat. Bocsánatot kérünk dolgokért, amikről csak most jöttünk rá, nem volt igazunk, nem voltak rendben. Aktívabbak vagyunk, mint sokkal fiatalabb korunkban. 

Néha megjegyzi valaki, hogy "megváltoztál"...s nem tudom miért, de ez általában nem valami pozitívat jelent.

 

A körút napjait csak nagyjából terveztük el, de szinte egyik nap sem a tervek szerint sikerült. Egyik nap eltévedtünk, stoppolnunk kellett, hogy visszajussunk valahogy a szállásunkra, másik nap megtámadtak a juhászkutyák, plusz el is tévedtünk, másik nap defektet kapott az autó kereke. Ilyesmik. 

Lehetetlen  boldogan élni, ha nem tudjuk elviselni a változásokat, kalandokat. Ha nem tudjuk az élet természetes velejáróinak tekinteni őket. (Nekem, őszintén, ez nagyon nehéz.) 

 

Az egyik máramarosi faluban árusok álltak az út mentén. Mindenfélét árultak. Nekem a színes kendők tetszettek a legjobban. Általában a decens színeket szeretem, kerülöm a túl hivalkodó mintákat. Sokáig válogattam a kendők között, hosszasan beszélgettem az árus nénikkel. Végül, ki tudja miért, kiválasztottam azt, amiről azt hittem, soha nem tudnám viselni: egy sötétzöld alapút, rajta pink és sárga és kék virágokkal.