Az első kérdésem az lenne, hogy az úton
az ott élő emberek ismerve azt, hogy nagyon sok ember életének egyik célja ez
az út, tudnak-e valamiben segíteni, lehet-e nekik segíteni és akarnak-e
segíteni, bármivel, ha mással nem mosollyal, néhány kedves szóval? A második
kérdésem pedig az, hogy azt adta-e, amit reméltél tőle, vagy még többet?
Köszönöm. Betty
Igen, kedvesnek érzékeltem az embereket, többünknek is volt olyan élménye, hogy amikor egy-egy útelágazásnál tétováztunk, merre is kell menni, valaki egyszerűen, kérés nélkül is megmutatta az utat. Én mindenkinek köszöntem is az ő saját nyelvén, főleg a falvakban, mindig kedvesen visszaköszöntek, ennél több nem is kell.
Az út felülmúlta az elképzeléseimet, igen.:)
Hogy lehet egy ilyen élmény után
hazatérni? Hogy lehet kapcsolódni az itthonmaradókkal újra? Hogyan lehet elmenni
a munkahelyre? Hiszen ezeken a helyeken a régi énedet várják, de te már nem
vagy ugyanaz. És úgy sejtem, az ilyen utak katalizátorok... gyorsabb lehet a
változás... tehát ezért jogos a kérdés: hogy lehet folytatni ezután?
(Anikó)
Te hogyan kezelted azt a stresszt, hogy már vége, hogy vissza kell állni a régi
rendbe, de már nem ugyanaz az ember vagy? (Katalin)
Érdekes, nem érzem úgy, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember. Ez az út nem változtatott meg, hanem megerősített abban, aki vagyok.
A megérkezés olyan szempontból drasztikus volt, hogy ahogy beléptem a házba, azonnal ledöntött a lábamról valami influenzaszerűség, két napig semmire sem voltam képes. De én ezt valami szépnek éltem meg, mintha a testem érezte volna, hogy most szabad, lehet. A harmadik nap pedig már elkezdtem dolgozni, egyszerűen csak folytattam, ahol abbahagytam. Tény, az itthoni munkákkal még mindig el vagyok maradva. Azt hiszem, mivel én amúgy is kialakítottam egy olyan életmódot, ahol van helye a naplóírásnak, a reflektálásnak, ezek állandó dolgok, bárhol is legyek, ugyanaz a ritmus. Az El Caminon a gyaloglás volt a napi munkám, semmi más dolgom nem volt, és ez egy igazán kiváltságos időszak volt.
Nem volt benned félsz (félelem érzés) az
úton? Bármi miatt. Mi van otthon, lesz-e fekhelyem, nem találkozom-e rossz
emberekkel, nem tévedek-e el, bírom-e végig a napot, stb? Vagy ez a félsz
érzés, ami a hétköznapjainkban jelen lehet, az itt eltűnik, erősebb a hit, hogy
minden rendben van és lesz? (Betty)
Mikor elindultam, izgalom volt bennem, de úgy emlékszem, félelem nem. Tudtam, bármikor közbejöhet valami, s mivel egyedül vagyok, nem is számíthatok valakire, aki mellettem van, de azt is tudtam, mindenütt emberek élnek, mindenütt van egészségügyi ellátás, van telefonom, van két lábam...szóval nem féltem.
Tudom, hogy mindenki az út lelki részét
kérdezi majd, de nekem lenne 2 más jellegű kérdésem. Egyrészt hogy bírtad az
utat fizikailag, másrészt, hogy ha nem titok, mit szólt a férjed és a 3 lány
ehhez az úthoz? Köszi! (Zsuzsa)
A családom részéről csak bátorítást kaptam. A férjem azt adta karácsonyra ajándékba, hogy fizeti az út során az összes szállásomat, ezt meg is tette majdnem teljes mértékben, ahol csak készpénzben lehetett fizetni, azt én álltam. Volt ki elvigyen a repülőtérre, volt ki értem jöjjön, de leginkább a lelki bátorítást értékeltem, mert a praktikus részét meg lehet oldani, de nagyon nehéz lett volna úgy elmenni, ha bármelyikük is ellenzi vagy túlságosan félt, aggódik. Nagyon értékeltem a belém vetett bizalmat, a megértést, hogy miért van erre szükségem. Amikor megérkeztem a napi szállásra, mindig elkültem a gps koordinátáimat, onnan tudták, hogy aznapra megvan az ágyam.
Fizikailag többször is elértem a teljesítőképességem határát, de összességében véve jól bírtam, meg is fogadtam ünnepélyesen, hogy soha többet nem mondok semmi rosszat a testemről, mert számíthatok rá és mindenen átvitt.:)
Én arra is kíváncsi lennék, hogy hány
kg-os hátizsákot cipeltél? ha újra nekiindulnál,mi az amit mostmár
fölöslegesnek gondolsz magaddal vinni? Valamint hogy lehetne-e rövidebb
szakaszokkal haladni az úton,például napi maximum 10km-rel.Főleg azért hogy ne
legyen sosem kínszenvedés az út egyik szakasza sem a fájó-sajgó lábak miatt.
Ja,és hát nem utolsósorban kíváncsi lennék,(ha nem titok),hogy összesen
mennyibe kerül egy ilyen kiruccanás?Mennyivel kell számolni,körülbelül?
Köszönjük a beszámolót és a válaszokat is. És még egy gondolat: attól is
tartanék út közben,hogy mi van ha megbetegszem? (Judith)
A hátizsákom egy-másfél kilogrammal nehezebb volt az ajánlott súlynál (ami a testsúly 10%-a), ezt éreztem is, de maximum a könyvet, füzetet hagyhattam volna ki, ez pedig az én esetemben kizárt. Lenne egy-két ruhadarab, amit most már nem vinnék, de amúgy, azt hiszem, jól csomagoltam. Hálózsák, esőköpeny, három póló, két nadrág, három zokni, egy ing, egy hoodie, törölköző, papucs, tényleg, csak a legszükségesebb ruhadarabokat vittem, és elég is volt. Ha csak 10 km-t tettem volna meg naponta, 27 napra lett volna szükségem, annyi pedig az én élethelyzetemben nincs. Volt nálam antibiotikum, fájdalomcsillapító, és a bizalom, hogy betegség vagy sérülés esetén is lesz megoldás.
A szállás az összesen majdnem három hétre 400 Euro körül volt (ezek között volt 5 Eurós ágy és egy 50 Eurós szoba, de kevesebb idő is elég lett volna, szóval ennél jóval olcsóbban is ki lehet hozni.) A repülőjegyek körülbelül 350 Euróba kerültek, a busz Santiago és Porto között 28 Euróba. Ezen kívűl csak az étkezésre költöttem, ez is attól függ, kinek milyen igényei vannak, étkezni otthon is kell, úgyhogy ezt nem számoltam külön össze.
Hogy tudtad megállni, hogy ne gyűjtögess
útközben csomagot- tárgyakat, kavicsokat emléklapokat számlákat bögréket stb
stb / milyen maradványtüneteid lettek (testiek), volt-e valami olyan
sérülésed, fájdalmad, amire nem számítottál / találtál-e lelki társakat,
felbukkantak-e melletted váratlanul német - magyar - román vándorok /van a
telefonodban lépésszámláló? +1 gondolom milliósoksoksok képet
kattintottál, hova mentetted el a fotóidat (mi csináltunk egy családi fb csopit
ahova eleve abba lőttünk minden képet, így az otthoniak is követhették a
lépteinket, másrész onnan már könnyebb volt válogatni) (Katalin)
Nem volt nehéz nem gyűjtögetni, egyszerűen nem volt hely, hova tegyek még több tárgyat és így is túl nehéz volt a zsákom. De nem is vágytam a gyűjtögetésre.
Az egyik lábfejem és talpam még mindig fáj, azt hiszem, máskor gondoskodok jó talpbetétről is, de ez minimális melléktünet, elmúlik.
Találtam lelki társakat, sok-sok beszélgetés emlékét hoztam magammal, ezekről természetesen nem készült fotó, videó, a legtöbb emberrel soha többet nem találkoztam és nem is fogok, de mindegyik felejthetetlen. Csak angolul beszélgettem mindenkivel, magyarokkal nem találkoztam, németekkel igen, de mivel más nyelvűek is voltak a társaságban, az angolt használtuk mindig.
Annyi képet, videót készítettem, amit aztán fel is tettem a blogra, Instagramra, eredetileg még ezt sem akartam, de most örülök nekik. És annak is, hogy teljes figyelmemmel a jelenben voltam. Örülök, hogy mégis maradt valami emlék, de annak is, hogy nem túl sok. A legszebb képeket belül őrzöm.
Nincs lépésszámláló a telefonomon.:)
Volt e valamilyen negatív élményed az út
során? Nem volt az út alatt honvágyad? Megtennéd ezt az utat mégegyszer,
vagy ez tényleg ilyen egyszeri és megismételhetetlen?
Voltak apróbb negatív élményeim, de semmi olyan, ami megakadályozna abban, hogy még egyszer elinduljak, ha megadatik. Sokkal, de sokkal több volt a jó ember, a jó élmény.
Természetesen volt honvágyam. Szép érzés.:)
Igen, megtenném még egyszer, de az már egy egészen más út lenne és nem lenne szabad ehhez hasonlítgatni.
Tervezel-e még hasonló zarándolkatot,
most hogy ezt az élményt megtapasztaltad? Utólag szükségesnek gondolsz-e több
fizikai felkészülést az útra?
Remélem, még megadatik nekem ilyen vagy hasonló lehetőség. Jó lett volna több felkészülés, de így is rendben volt, tudtam, hogy nem lesz könnyű. Jó volt érezni, hogy fáj és hogy élek.
Én arra lennék kíváncsi, hogy
volt/voltak-e az út során olyan pillanat/ok, amikor úgy érezted, nem fog
sikerülni. Ha igen, hogyan lendültél át ezeken a pillanatokon?
Voltak mélypontjaim, nem is egy, de azt nem éreztem, hogy nem fog sikerülni. Mindig csak az aznapi távot kell megtenni, nem egyszerre az egészet. Mivel előre számoltam velük, természetesnek éreztem őket. Hogy most ez van. Nem kötelező minden percben jól érezni magam. Pihentem egy kicsit, felhívtam a férjemet, írtam a naplóba, valami másra figyeltem (nem magamra) - ilyen dolgok segítettek.
Ha lehunyod a szemed, és az El Caminóra
gondolsz, mi jelenik meg? A másik pedig: Hogy fogadtak a macsekok? Na és még
egy repata kérdés: Kinek az arcát őrzöd a leginkább azok közül, akikkel
találkoztál? (Persze nem a név érdekel, hanem a találkozás.)
A macskák dráma nélkül fogadtak, mivel volt itthon, ki babusgassa őket, nem szenvedtek hiányt semmiben. Egyszerűen csak tudomásul vették, hogy újra itt vagyok.:)
Nincs egy külön személy, akinek az arcát őrzöm, sokan vannak. Mindegyik szép, mindegyik hordozza Isten arcának szépségét.
És az még, hogy azt érzed, hogy
mindenkinek elmondanád, hogy kiugrik a szívedből az élmény, vagy jó magadnak
megtartani a legtöbbjét és ott szeretni, magadban. :)
A legtöbbjét magamban tartom, csak akkor mesélek róla valamit, ha valaki konkrétan kérdezi.
Azt szeretném megkérdezni, hogy neked
mindig aznap dőlt el, hogy mennyit fogsz menni?
A szállásod nem volt soha előre lefoglalva? Vagy nem is
lehet ezt előre lefoglalni?
(Piroska)
Készítettem előre egy hozzávetőleges tervet, de ez nem volt kőbe vésve, csak azért osztottam fel a napokat, mert azért időre vissza kellett érnem a repülőgéphez. Hagytam néhány napot váratlan eseményekre, betegség esetére is. Végül pontosan betartottam ezt a felosztást, mindenki másképp megy, de az én tervem is jó volt, megbíztam benne.
Mindenféle szállásom volt. Spontán, foglalás nélkül, foglalással, mindent kipróbáltam, amit lehetett.
Köszönöm a nagyszerű kérdéseket, az érdeklődést!
