El Camino, harmadik nap.

Vila do Conde - Pedra Furada, 20 km.

A nap egy szem Ibuprofennel kezdődött és egy kedves beszélgetéssel a reggelinél a hostelben néhány skóciai nővel, akiknek ugyan nem kérdeztem meg a nevét, de még mindig magam előtt látom a mosolyukat, az egy életen át tartó, mások felé irányuló szolgálatban megedződött, szép kezüket, és soha nem fogom elfelejteni az élettörténetüket, ami egyébként nagyon hasonlít az enyémhez.

Olyan szempontból volt ez az egyik legnehezebb nap, hogy az óceán partján tett kitérő után átgyalogoltam az ország belsejébe, az eredeti El Camino útra, s ezen az átvezető szakaszon nem voltak jelzések. Viszont volt egy útikönyvem, amit rongyosra olvastam, és úgy döntöttem, ez alapján nekivágok. Körülbelül öt órán át nem láttam egyetlen másik zarándokot sem. Az út többnyire forgalmas autóutak, ipari telepek mentén vitt, autópályák felül- és aluljáróin át, s rekkenő hőség is volt ráadásul. 

Mégis ez volt az egyik legszebb nap is, mert talán soha nem éreztem ennyire erősnek magam, testileg és mentálisan is. Minden fájdalom és egyedüllét ellenére is erősnek. Valahogy tudtam: számíthatok a józan eszemre, a lábaimra, s a zsákot sem éreztem már olyan nehéznek. Emlékszem, mennyire örültem egy frissen leesett narancsnak az út szélén, egy-egy kerítésen áthajló rózsának, s annak is, amikor végre találtam egy kávézót, ahol használhattam a mosdót és rendelhettem valamit, ami erőt adott a további úthoz.

A szállásra való megérkezés után kimostam a ruháimat, s elmentem a település egyetlen éttermébe vacsorázni. Olyan szép hangulat volt, mintha egy filmjelenetbe csöppentem volna. Már majdnem végeztem az étkezéssel, amikor jött két nő, akiknek már nem volt hova ülnie, ezért odahívtam őket az asztalomhoz. Az egyikük Kanadából, a másik Angliából jött. Akkor még nem sejtettem, ők ketten lesznek azok, akikkel még sokszor fogok talákozni, s majd szinte egyszerre fogunk megérkezni a célhoz. 

Este kiültem a balkonra naplót írni s egyszerűen nézni a gyönyörű tájat, miközben lemegy a nap. Később kiderült, valaki, akinek ugyanott volt a szállása, pont akkor ment át az udvaron és látta a nőt, aki a balkonon ült és írt. Olyan szép volt, olyan béke lengett körülötted - mesélte el nekem napokkal később -, sajnáltam, hogy nem fotóztam le, de az egyik legszebb kép volt, amit láttam az El Caminon.