El Camino, tizedik nap.

Redondela - Pontevedra, 21 km.

Szép volt elindulni a reggeli derengésben az esőmosta utcákon, megfigyelni az utcakövek között meghúzódó tócsákban az utcalámpák remegő fényeit. Érezni a frissen sült kenyér illatát. Látni a mezei utak szélén levő fűszálakon és virágszirmokon az esőcseppeket. Odainteni messziről Lauranak és Clairenek. Három kilométer után betérni egy kávézóba, ahol egy rosszkedvű főnöknő folyton kioktatta a kezdő, de nagyon igyekvő pincért. Megsimogatni egy cicát. Mosolyogni mindenkire, akivel szemkontaktust teremtek, ez a legszebb út embertől emberig. Viszontlátni és odaköszönni - Bonjour Québec! - a négy kanadai zarándoknak, akivel beszélgettem néhány napja egy albergueben.

Elég hosszú az út, és én még hosszabbá teszem, amikor két kitérőt is teszek.

Az egyiket azért, mert nagyon éhes vagyok és egyetlen kávézó, étterem sincs nyitva az út mentén. Ahol még volt, ott nem voltam éhes. Ezért letérek az útról egy faluba, rendelek kávét, frissen facsart narancslevet és sajtos, paradicsomos szendvicset - már elég jól el tudom magyarázni spanyolul is, hogy vegetáriánus vagyok -, kapok ráadás sütit is. A legfinomabb, legolcsóbb ebédem volt az egész úton.

A másik kitérő plusz másfél kilométert jelentett, s bár már nagyon fáradt voltam, mégis ezt, az úgynevezett complementario utat választottam. A rövid út aszfalton vezetett, egyenesen, és kivétel nélkül mindenki más arra ment. A hosszabb út egy patak mellett vitt, erdőben, egy ide-oda kanyargó ösvényen, teljesen néptelen és csodálatosan szép volt. 

Talán erre vagyok a legbüszkébb, erre a választásra. 

Sokkal többet jelentett számomra, mint egy kerülőt.  

Kifejezett valamit, amit fontosnak tartok az életben: bátorságot a saját utamhoz.

Vállalni a fáradtságot valamiért, ami szép.

Elképzelni, hogy nem csak egyféleképpen lehet elérni egy kitűzött célt. 

Attól még, hogy mindenki más irányba megy - ehhez elég egy-két hangadó és némi nyájszellem -, lehet helyes az is, ha én másfele indulok el.