Bevallom.

még mindig nem természetes érzés visszatérni a nyári szünet után a blogra. Nem természetes érzés írni valamiről, ami foglalkoztat. Nem az az első késztetésem, hogy posztoljak valamiről, amin éppen gondolkodom. Ahogy ma reggel beléptem a blogfelületre, a statisztika azt mutatja, eddig megírtam valamivel több, mint 3600 bejegyzést. Ez semmit sem árul el a minőségről, természetesen. Ez leginkább csak azt jelenti, ennyiszer ültem a legkülönbözőbb érzésekkel a pulzáló kurzor előtt: lelkesen, tele ötletekkel, fegyelmezetten, boldogan, szomorúan, mikor hogy. Talán csak egy dolog volt állandó: a legtöbbször nem tudtam, miről fogok írni, vagy ha igen, nem tudtam, hogyan. Nekem nem könnyű írni, nem is volt az soha. Sokáig bíbelődöm egy-egy mondattal. De mindig volt bennem egy-egy késztetés, gondolat, szó, innen indultam el, engedve, hogy útközben kiderüljön, hova.

Bevallom, kipróbáltam az újdonságokat. ChatGPT, mesterséges intelligencia. Bevallom, alaposan elveszi a kedvemet, hogy sokkal jobb szövegeket tudnak írni, mint én, másodpercek alatt. A NotebookLM nevű applikációba feltöltöttem az egyik saját blogbejegyzésemet, és néhány perc alatt elkészített egy negyed órás podcast beszélgetést róla, amiben ki lett elemezve minden gondolatom, még az is, ami írás közben eszembe sem jutott.

Bevallom, azért is nehéz visszatérni a rendszeres íráshoz, mert nyomós ok miatt hagytam abba: elveszítette a varázsát. 

Ha elkezdem felgöngyölíteni ezt a gondolatot, akkor már látom, nem az írás veszítette el a varázsát, hanem az élet. 

Ha még mélyebbre megyek, azt is látom: e kettő - az én életemben - összefügg. 

Talán éppen az írás, hogy írtam róla, segített mindig is szívdobogtatóan szépnek látni az életet. 

Mert szépnek láttam, tudtam írni róla. 

Mert írtam róla, szépnek láttam, 

még ott és akkor is, amikor nem volt különösképpen szép.

 

Mit jelent az, hogy "írni"?

Szerintem annyit jelent, mint megfigyelni az életet.

Aki ír, az megfigyeli az élet lehetetlenségeit és csodáit. Szavak által a fénybe emeli a legmindennapibb gesztusokat. Mikor egy-egy ilyen ragyogó mondatot olvasok valahol, szinte érzem, ahogy fáradt, kedvetlen szívem egyszer csak elkezd dobogni. Mintha újraélesztették volna.

 

Bevallom, szinte megbénít a félelem, hogy soha többé nem fogom érezni azt a lelkesedést, amit a 3600 bejegyzés közben, legalább néha, határozottam éreztem. 

De azt hiszem, azt még mindig meg tudom tenni, hogy időnként kinyitom ez a régi laptopot, leülök a pulzáló kurzor elé, kinézek, ahogy ma reggel is, oldalra az ablakon át a kertbe, majd megfogalmazok egy szót.

Majd még egyet, és még egyet, addig, míg mondat nem lesz belőle.

És a mondatokból szöveg, 

ami a semmiből indult és eljutott valahova,

ahonnan, bár ez az elején még lehetetlennek tűnt,

már tovább lehet indulni.