A reggelek fénye.

Reggelenként szürke fényre ébredek. Talán furcsa ez a szópárosítás, hogy szürke és hogy fény. Napszaktól, évszaktól, életkedvtől függően sokféle színe lehet a fénynek. Az én kedvencem a szürke. A kora őszi reggelek, az esős délelőttök színe. 

A reggeli zuhanyzás után kinyitom a fürdőszoba ablakát és kifésülöm a hajam. 

Oldalról árad rám a friss levegő, a csepergő eső hangja s ez a szép, vigasztaló, hétköznapi szürkeség. 

Kezdődik a hét.

Mielőtt még újból összeszorítaná a gyomrom a sokféle változástól való aggódás és szorongás, amit egyszerűen csak a mindennapi élet és munkahét hoz magával, körülnézek. 

Alaposan megnézem, a szokásosnál kicsit hosszabban elidőzök minden apró részletnél, ami széppé és otthonossá teszi a reggeleket.

A kissé már kopott, de frissen mosott és vasalt pizsama.

Tiszta törölközők a polcon.

Apró luxuscikk: a kakukkfű illatú szappan, amit a nyaralásból hoztam haza. 

Illatos gyertya az ablakpárkányon.

Feltekerem a fűtést, mire elkészül a kávé, már jó meleg is lesz az irodámban.

Az íróasztalomon laza rendetlenség.

A kiolvasott és még olvasásra váró könyvek. A napló félig teleírva.

A rózsaszín gumipapucs a bejárati ajtó mellett.

A vízforraló halk zúgása.

A teáskannából felszálló illatos pára. 

A bézs színű kardigán, amit felveszek. Mint egy hosszú ölelés, olyan puha és kedves.

A tűzhelyen az utolsó adag a perzsa tahdig rizsből, amit újból majdnem odaégettem, de ezt leszámítva már majdnem tökéletesre sikerült.

Egy tálban az ajándékba kapott alma és szilva. 

Talán egész nap tudnám sorolni. 

 

Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, néha elég csak annyi, hogy szemügyre vegyem, milyen sok az, ami már itt van. Amit már kaptam, megteremtettem. 

Akárhogy is alakul a nap, a legszebb benne az, 

hogy van egy hely, 

ahonnan elindulok 

és ahova majd hazaérkezek.