Mimóza.

Tegnap Münchenbe utaztam. 

Mint mostanában mindig reggelenként, ködborította tájban indultam el. Az utcalámpákat már lekapcsolták s ahol az autólámpák fénye érintette a fagyos aszfaltot, ott volt csak a szürkeségben némi ragyogás. Pont elég volt ahhoz, hogy jókedvem legyen. 

Bekapcsoltam a rádiót. A BR-Klassikon egy Mendelssohn számot konferáltak fel az Orchestre de Chamre de Paris előadásában. A darab címe: "Capriccio Brillant h-Moll, op. 22." Agytornának sem rossz megpróbálni észben tartani mindezt, hogy aztán fel tudjam jegyezni, amikor leparkolok az állomás előtt.

A brilliáns szóról valami nagyszerű, hangos, kiemelkedő, kiváló jut eszembe. Pedig egyszerűen csak ragyogást jelent. Utánaolvastam, az olasz brillare szóból ered, ez pedig a latin beryllusból, ami szó szerint lefordítva egy drágakő fényére utal. Ha megvilágítják, még az aszfalt is drágakőként ragyog egy ködös reggelen.

Nem kell ahhoz a legnagyszerűbb, legkiemelkedőbb legyen valaki, hogy brilliáns legyen. Ragyogni csendesen, halkan is lehet. Visszafogottan. Hűségesen, kitartóan. Kinek milyen a fénye, azzal ragyogni ott, ahol. Már csak azért is érdemes volt elindulni, hogy újra eszembe jusson ugyanez az egy gondolat, ami már olyan rég formálja a mindennapjaimat.

Visszafele, mielőtt elindultam az állomásra, még megkerestem a kedvenc virágárusomat a Marienplatzon. Mindig árul ilyenkor mimózát is. És mindig, most is rózsaszín selyempapírba csomagolta és elmondta, miközben összeszedte a pénztárcájából a visszajárót, ugyanazt viccet. 

A vonat zsúfolásig tele volt. 

Végül találtam egy szabad ülést. 

Úgy tartottam végig kezemben mimózát, mintha nem is virág, 

hanem egy fénylő, törékeny lámpás lenne.