Drága Bambi.

Enikő hófehér nyuszijánál (aki egyébként, ha jól sejtem, a Rémusz bácsi meséiben szereplő Nyúl megtestesítője is) péntek délután vettük észre, hogy egyik hátsó lábacskája úgy fityeg minden irányba, mint egy kis letört ág. Az állatorvos két lehetőséget ajánlott fel: elaltatni - ezt választja ilyen esetben szinte mindenki, mert csak egy nyúl, mert gyors, olcsó és kíméletes - vagy műtéttel megpróbálni jóvá tenni a talán jóvátehetetlent. Hétvége lévén, csak egy ide 70 km-re levő állatklinikát tudott ajánlani, ahol legalább egy röntgent tudnának készíteni.

Én is érzékelem, hogy ez egy nagyon apró része a világ nagy fájdalmának, jelentéktelen kis történet a történelem sodrásában - de aki szeret, még ha csak egy kis állatot is, nem adja fel olyan könnyen. Nem mintha nem hinnék a szeretetnek azon formájában is, mely elenged, ha kell. Összetört szívek vagy összetört lábak - igazán, nem olyan nagy a különbség...

 Elindultunk tehát gondolkodás nélkül (és én kicsit büszkén is, hogy ilyen melegszívű, csöppet sem praktikus családom van) a klinikára, ahol kiderült, hogy szilánkosra tört az a csöpp láb. Előtte megegyeztünk, ha így lesz, engedjük őt elaltatni - de most azt egyszer arra is büszke voltam, hogy előzetes megegyezésünket azon nyomban elfelejtettük. Kollektív emlékezetkiesés, van ilyen. Így esett, hogy most van egy szó szerint lábadozó, kicsi lábában kicsi vasrudat viselő nyuszikánk.
(Azt hiszem, nem baj, ha nevetséges leszek, miközben arra kérem minden melegszívű, nempraktikus barátomat, drukkoljon egy kicsit Bambi gyógyulásáért.)