A költészet világnapjára.

Régi, feledésbe merülő fotókkal teli doboz az élet. A fényképek hátulján egy-egy halványuló felirat. Dátum, nevek, apró szövegrészlet. Többnyire félretéve, néha kiteregetve az asztalon. Oldalról egy lámpa barátságos fénye.

Azon gondolkodom, hogyan lehetne összekapcsolni a részleteket, a szerteszét heverő feliratokat sorba rakni hogyan, s hozzá ritmust, fényt, dallamot honnan.

Nem lehetetlen.

Csak most kell a hely az asztalon. Vacsorához megteríteni, utána még befejezni a hazahozott munkát.

Majd egyszer összerakom. 

Megélem, megírom. 

Verssé alakítom - az életet.

Hogy érdemes-e

az amúgy is túl korán kezdődő napot csak azért még korábban kezdeni, hogy végül - sikertelenül egyébként - egy egészen rövid, egysoros vers fordításával töltsem el ezt az értékes, drága áron megvásárolt időt, nem tudom. Szerintem érdemes.
Nayyirah Waheed verseire véletlenül találtam rá. A wikipédia szerint talán ő a legnépszerűbb költő az Instagramon. Nem tudom. Nem fontos. Számomra elég ez az egyetlen sor.
"Stay soft. It looks beautiful on you." (Nayyirah Waheed)
Maradj lágy. Maradj szelíd. Maradj formálható. Olyan szépen mutat rajtad.

Ha el kellene magyaráznom, de nem kell, hogy miért költök a fizetésemből jóval többet, mint lehetne, könyvekre - és ezzel egyidejüleg jóval kevesebbet új ruhákra, csokoládéra, ékszerre -, akkor talán egyszerűen csak megmutatnám ezt a verset. Mert engem ez éltet. Mert amióta ismerem, úgy gondolok a szelídségre, mint egy ruhára, egy kendőre, amit a vállamra terítek, miután sietősen magamra húzom reggelenként az egyszerű farmernadrágot, pulóvert.

Aki szelíd, az nem feltétlenül hallgatag, nem mosolyog folyton, nem biztos, hogy engedékeny és halk szavú. Aki szelíd, az nagyon is erős. Tud veszíteni. Tudja hordozni a távolságot, a titkot, a csöndet, a félreértést, a befejezetlenséget, az aszimmetriát, a búcsút. Le tud mondani a bosszúról. Nem cinikus. Tud bocsánatot kérni. Meg tud bocsátani. Megengedi, hogy néhány gondosan kiválasztott ember miatt néha megfájduljon a szíve, így is óvja, védi a megkeményedéstől. Régi bűnöket nem emleget, kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ő is tévedhet. Tudja, mikor hallgasson, tudja, mikor beszéljen, s tudja, mikor csukja be maga után az ajtót.

A szelídségről tulajdonképpen nem tudni, egészen pontosan milyen. Manapság mindenesetre ritkaság. Érték. A szívnek olyan belső hozzáállása, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Némely emberen itt-ott észre lehet venni. Úgy néz ki, mint egy gyönyörűszép, láthatatlan köpeny a reggelenként sietve felhúzott farmernadrágon, pulóveren.

Ma reggel,

amikor is az egész éjjelen át tartó szakadatlan, elszánt havazás következtében túl nagy kihívás lenne akár csak friss zsemléért is lemenni a faluba, ezért kénytelen vagyok verseket fogyasztani reggelire, a következő kérdéssel fordulok a mindenséghez: lehetséges, hogy tényleg nincs magyar fordítása Mascha Kaléko verseinek? Vagy csak én nem találom őket? Ha így van, akkor értem, miért kellett nekem majdnem tíz éve már, hogy ideköltöznöm, miért kellett nagy keservek árán ezt a rettenetes, gyönyörű nyelvet úgy-ahogy megtanulnom. Hogy egy ilyen behavazott reggelen olvashassam ezeket a verseket, azért.

a reményről

agyonütöttem. kerülöm, tagadom, felejtem.
kövekkel még jól be is temetem.
de mert élő volt, tiszta és kedves,
mint visszafojtott sírás, egyszer majd felenged.
mielőtt elmegyünk, egyszer még felragyog,
s valahol valaki halkan felzokog.

-----------

tetszik még a hangzása is. 
oly szép, mint a harmatcsepp.
s olyan tünékeny is.

------------

nem ismerek senki mást,
ki ily elszántan tudna remélni.
nem engeded el aláhulló kezem.
eljöttél a legvégső határig,
ahonnan már csak egyetlen lépés
a találkozás.
mióta itt vagy a borban, kenyérben,
azóta semmi sem jelentéktelen.
azóta senki sem teljesen
reménytelen.

nyomok a hóban

annyi úton jártam feleslegesen.
szótlan kis kőhalom lett a szívem
odafönt a hegyen,
a templom tövében.

csillaggal álmodott fölöttem az ég.
fagyos tavon vág apró rést,
reszkető ölelést
hajnalban az ébredés.

hómintákat látni amerre kanyargok.
ragyogó mezők közt csordogál az út,
szépségük céltalan.
némely út csak úgy van.

jó lenne elindulni egyszer gondtalan,
s menni, csak menni lassan, súlytalan
az őzikék nyomában.

2017. január 31.

József

Attila születésnapját tűzhelyre kifuttatott tejjel s ezzel egyidejüleg legszebb versének homályos folyosónk falának nekitámaszkodva való olvasásával ünnepeltem.  
(2011)

Ezt kereken öt éve írtam volt, de - s milyen jó, hogy van, mi nem változik - én ma is és mindörökké pont így valahogy...
Boldog magyar költészet napját!

A tengert

mindenképpen szerettük volna látni. S mivel a Velence utáni napokban minden éjjel máshol aludtunk Horvátország különböző tájain, kicsiny csapatunk eléggé bele is fáradt az utazgatásba, én leginkább abba, hogy minden áldott este és reggel a komplett csomagtartót ki és be kellett pakolni. Mikor a dalmáciai Splitből elindult velünk a komp Brac szigetére, jól esett a tudat, hogy onnan nem kell másnap reggel máris továbbállni.

Olyanok amúgy ezek a kis írások, mint az a néhány közönséges csempedarabka, amit a tenger partján szedegettem össze. Egy Mary Oliver vers jut róluk eszembe. Azért fontos még ilyen töredezetten is megírni őket, (-fontosabb, mint az az irdatlan ruhahegy, aminek kimosásával, elpakolásával alig tudok megbirkózni-) mert nem vagyok benne biztos, de azt hiszem: a legfélreérthetőbb, legcsiszolatlanabb szó is azért tud nagyon vigasztaló lenni, mert arról beszél, hogy van valami, ami gyönyörű és egész, amit nem lehet elmondani, csak apró darabokból kikövetkeztetve talán megsejteni. Azt hiszem, nem a rossztól, mert azt be lehet fedni a jóval, hanem a semmitől - magunkban és a világon - kell leginkább félni.

It's like a schoolhouse 
of little words.
First you figure out what each one means by itself, 
the jingle, the periwinkle, the scallop 
full of moonlight. 
Then you begin, slowly, to read the whole story. 
(Mary Oliver, Breakage)
 

Két agyonolvasott,

(n)agyonszeretett József Attila verset kaptam ma ajándékba.

Az egyiket hajnalban, a fürdőszoba nyitott ablakán át, fésülködés közben, mialatt a tehéncsorda halkan dobogó léptekkel vonult ártalmatlanul és kedvesen az udvarunk mögött, a réten át, a templom irányába.
Érzem, hajnali falucska lettem, 
Szelidség nyugodt tehenei 
Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének 
Friss és térdigfüves legelője felé.  
(Komoly lett már)

A másikat délután, mikor verset kerestem Sára házifeladatához. Rátaláltam a Mama francia fordítására, de mivel úgy nem értettük, felolvastam magyarul. Öreg hiba volt. Mert aztán nem azért kellett teljes erőmmel azon iparkodnom, hogy ez a semmiből, hirtelenül és érthetetlenül elárasztó meghatottság végül is ne zokogás formájában törjön elő, mert szégyellnék sírni mások előtt, nem szégyellek. Én csak attól félek, ha egyszer elkezdem, soha többé nem fogom tudni abbahagyni, és ezt nem engedhetem meg magamnak, már csak azért sem, mert most már az örökös teregetés-pakolgatás közben ha labdázni hívnak a gyerekek, nem mondhatom, hogy dolgom van - majd később. Ismerik és idézik a verset, mert a vers szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.
 

Ültettem

odakintre piros ribizlit, fekete ribizlit, málnát, szedret, mandulabokrot, vadszőlőt, rózsát, idebentre pedig mindenféle magocskát - mert szeretném látni, hogyan kezd életre kelni tél után a ház, tudni, számít-e s ha igen, mennyit, a törődés. Teszek-veszek.
Ezért van az is, hogy szeretnék mindenfelé, amerre csak járok és amerre csak nem, barátságokat kötni és megtartani, vagy legalább barátságféléket, mosogatom szívesen a kávéscsészéket, fütyültetem a teafőzőt a tűzhelyen, mert azt szeretném megtudni, csak azt az egyet, ( olyasféle gyáva tudnivágyással, mint ahogy Ivan nem akarta tudni az Ádám almái-ban, szereti-e őt vajon az Isten ) "hogy végül is megtörhetjük-e, nem a magunkét, a másik magányát; az áldozatét, aki fél, a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!, azét, ki már nem is mer tudni rólunk."(Pilinszky János, KZ-Oratórium)

Kócos, kékharisnya

háziasszonyokról szóló filmbe illő jelenettel szoktam a hajnali kelések ellen lázadozni. Míg szédelegve készítem a reggelit és a tízórais csomagokat, angolul tanulok ugyanis, verseket. Edgar Allan Poe, Pablo Neruda meg mindenféle verset. S mikor jönnek az álmos gyerekek szép sorban reggelizni, mindegyiknek elszavalom az aznapit vagy a tegnapit, ők pedig mondják :" Ez nagyon szép volt, anya, miről szólt?", én pedig mondom: ez az alvásról, ez a magányról, ez pedig a hagymáról.

Mikor

legutóbb jártam magyar könyvesboltban, verseskönyv-gyűjteményemet gyarapítandó vettem magamnak egy Nemes Nagy Ágnes válogatást, mert példaképem, Polcz Alaine-hez fűződő barátsága miatt már régóta szerettem volna egyet. (Az összes többi könyvről, amit még emellett megvettem, nem tudtam, hogy szeretném őket.*) Minden könyvében nagyon szépen ír Nemes Nagy Ágnesről, egyedül az Éjjeli lámpa c. kötetben találtam két súlyos sort: "Még ma is fáj, feloldozhatatlanul, sok más minden mellett; ötven év barátságának terhe nem csekély..." Lassan olvasom a verseit, magamra ismerek gyötrődéseiben, a könnyed, boldog ritmusokban is, ugyanúgy.

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,
szívem helyén - ahogy szokás - virág.

Minden nap kapok útszéli virágot Enikőtől. Olyan boldog vagyok tőlük.
Nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám unni a mindennapi életemet.

* Mary Ann Shaffer - Annie Barrows

József

Attila születésnapját tűzhelyre kifuttatott tejjel s ezzel egyidejüleg legszebb versének homályos folyosónk falának nekitámaszkodva való olvasásával ünnepeltem.

...

Mert nem örülök
mindenkor

Mivel hajlok rá,
hogy eltökélten álljak tétován,
-dermedten bámulva oda,
hol nincs látnivaló -,
hát gyakran rág a bűntudat,
a félelem,
hogy nem moccanok
és nem örülök
mindenkor,
pedig írva van, hogy örülj
és az is, hogy ne félj.

Molnár Krisztina Rita

Egy ideje

szívesen olvasom Lackfi János verseit, nemcsak az övéit persze, vannak más zseniális kortárs magyar költők is s hála az internetnek, tudhatunk róluk, olvashatjuk őket...sőt, többet mondok, kapcsolatba léphetünk velük. Én megtettem s így született egy olyan vers, aminek én adhattam a témáját s ez is valami, nem? :) Kedvcsinálóként még bemásolok két kedvenc Lackfi-verset, hátha másnak is megtetszik. :)

Öt pár

Mikor az öt pár zoknit (együtt olcsóbb)
megvettem a mosolygó deresedő
kis kínaitól
semmi különös nem jutott eszembe
legfeljebb annyi: fura őszülnek ők is
fura hogy ilyen kínaiak
szóval amire mindenki gondol ilyenkor
ámde mikor nekiláttam
a zoknimosásnak
ha tizenöt vizet eresztettem
hát tizenötször
dőlt egyre dőlt a fekete lé fekete zoknit gyártani tehát egyszerű
végy egy fehéret fesd be feketére
de visszafelé ugyanígy
végy egy feketét mosd ki fehérre
íme a csekély emberi erő mozgatta
perpetuum mobile avagy Sziszifuszként
görgetem a gombócot a tiszta vízben
mely mire fölérek már mindig fekete
szóval a kis deresedő kínai
tudott valamit a hiábavalóságról
s tudását zokniba csomagolva át is adta nekem

Alma

Vettek pár láda almát
hogy majd tél végéig kitart
néha átválogatták
kiszedték a rohadtakat
s azokat ették meg előbb
kivagdalták a terjedő
erjedő barna foltokat
De mire elfogy egy adag
az ember újra válogathat
A téli hónapok alatt
nem ettek csak rohadtat