Minden olyan szép! #46

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Unalmas esték. Ahogy tegnap éjfélbe nyúlóan dolgoztam, hirtelen arra gondoltam, milyen unalmas ez az este. S hogy bárhogy is sietnék, úgysem lennék úgy készen, hogy még legyen erőm, időm nekifogni valami érdekesnek. Ez csak egy átsuhanó, az ellenőrzés alól kibújó gondolat volt, akárcsak az összes gondolat többsége. Egy idő után visszajött, teljesen más ruhában. Hirtelen arra gondoltam, milyen csodálatosan eseménytelen ez az este. Unalmas is egy kicsit, igen, de hogy ez milyen jó. Ajándék. A háttérben, a rádióban éppen a híreket mondták be, s mindegyikben annyi közvetlen és közvetett fájdalom volt, hogy egy ilyen unalmas este hirtelen kiváltságnak tűnt. Sokak számára, akik a saját vagy más rossz döntéseinek következményeként az elképzelhetetlent szenvedik el éppen, egy unalmas este a legdrágább dolog lenne a világon. Egy szép, elérhetetlen álom. 

- A sebzett szörny. Egy nagyon kedves jóbarát feltett egy fotót az Instagramra. Egy olyan szép pillanatot örökített meg ez a kép, hogy örömömben még nekem is könnybelábadt a szemem. Természetesen írtam neki valami együtt örülőset, kedveset. Később azt vettem észre, valamiért nagyon fáj a szívem. Fizikailag fáj. Az a fénykép megmutatott nekem valamit, amire én is vágyok, de egyelőre, és talán soha, számomra nem lehetséges. Úgy aludtam el, hogy szorult a torkom, égett a szemem. Semmiképpen sem akartam elismerni, elfogadni ezt a fájdalmat. Mintha létezne egy sebzett szörny valahol a zárt ajtók mögött, akit a világért sem engedek szabadon. Tudom, dolgom van még vele. De félek is tőle. Reggel még mindig éreztem, hogy ott van. Lassan résnyire nyitottam az ajtót és beengedtem. Hozzám tartozik. Nem akar bántani. Nem tudok még segíteni rajta. De engedem, hogy létezzen. Hogy lélegezzen. Hogy megpihenjen. Írok róla. Kiteszem a szívem. Megbecsülöm a befejezetlen, sikertelen, megoldatlan történeteimet is.

- Ősz. Szeretek autózni a csendes falusi utakon és minden nap látni, ahogy mind színesebb lesz a táj. Látni, ahogy egy férfi éppen felegyenesedik, kihúzza a hajladozástól elgémberedett vállát. Mellette egy talicska, telis-tele frissen felszedett, piros almával. Szeretem azt a megnevezhetetlen illatot, amit csak ilyenkor, a fűtési szezon elején lehet érezni, amikor a szomszédok először raknak tüzet a kályhában. Szeretem, hogy még mindig működik a régi fonalbolt a szomszédos kisvárosban és tanácsot is kapok, amikor elmondom, mit szeretnék kötni. Sőt, árengedményt is. Szeretem a különböző színű és árnyalatú őszi bánat (aster amellus) bokrokat a falu központjában, s hogy milyen szépen ragyognak át rajtuk a reggeli napsugarak, amikor elhaladok mellettük edzésre menet. 

- Mi motivál. Szeretek úgy gondolni mindenre, amivel foglalkozom, hogy közvetve vagy közvetlenül, de szépséget, rendet teremt a világnak valamelyik, talán egészen kicsi, láthatatlan sarkában. 

Nem kell tudnom róla, pontosan hogyan és hol. 

Elég a tudat, 

hogy 

így 

van. 

Minden olyan szép! #43

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Itthon. Nagyon szeretek itthon lenni, ebben a nem túl modern, de számomra kedves házban, amelyikben most csak ketten vagyunk, de még mindig tele van emlékekkel azokból az időkből, amikor minden egyes szobának volt lakója. Lehetne szebben is berendezni, felújítani, átalakítani, de mi mindig is inkább utazásra költöttük a pénzt, ahonnan olyan jó visszaérkezni ide.

- Részletek. Nem csak úgy általában szeretem a mindennapokat, hanem részleteiben. Szeretem a flaneling érintését a bőrömön és szeretek borús őszi délutánokon bebújni a takaró alá. Szeretek frissen szedett gombát sütni vacsorára, egy kis fokhagymával, sóval, borssal fűszerezve. Szeretek reggel kilépni a balkonra. A dombok fölött őszi köd lebeg. Szeretek esténként nyelvet tanulni. Őszi faleveleket préselni az éppen olvasott könyvbe. Esténként a csillagos ég felém forduló, földig hajoló csöndje. 

- Munka. Szeretek későig bentmaradni az irodában. A táskám mélyén rátalálni egy kissé már elmorzsálódott kekszre, ami éppen elég lesz arra, hogy ne legyek túl éhes a még hátralevő két órában. A régi épület valamelyik lakásából zongoraszó szivárog be hozzám a résnyire nyitott ablakon át. Szeretem, hogy már majdnem sötét van és a parkolóban már majdnem csak az én autóm várakozik. Szeretem ezt a fáradt és boldog érzést, ami ilyenkor elönt. Összekapcsolom a telefonomat az autó hangszórójával és tovább hallgatom Wendell Berry Jayber Crow című könyvét, amit még a Caminon vettem meg akkor, mikor eljutott hozzám is a nagyon szeretett író-költő halálhíre. Úgy belemerülök, hogy eltévesztem a lekanyarodást, továbbautózom, eltévedek hazafelé menet, ennyi év után is.

- Wendell Berry. A hátizsákomban hordozom a verseskönyvét és reggelenként is elolvasok egy-egy verset. Európában kevésbé híres, de én már régóta olvastam és szerettem az írásait. Sokat tanultam és tanulok tőle arról, hogy mit jelent szeretni azt a helyet, ahol élek. Az írásaiban fő szerepe van ennek a témának. Megismerni és vigyázni a környezetre. Megtanulni a növények, a fák, az állatok neveit, ismerni az embereket. Fontosnak tartotta a kétkezi, fizikai munkát és a jó szomszédi kapcsolatokat. A világ úgy általában nagyon másfelé tart, de konkrétan még mindig lehetséges, lehetségesnek kell lenni ilyen egyszerűen, ilyen kézzefoghatóan, ilyen szépen élni. 

Minden olyan szép! #42

- Csillaghullás. Már majdnem éjfél volt mikor kitettem egy széket az udvar közepére és leültem nézni a csillaghullást. Egy ideig még lefoglaltak a saját, kicsi, zsúfolt világom gondolatai, de egy idő után kitágult körülöttem a tér, beszélni kezdett hozzám, a távoli, hallgatag ég, a csillagkonstellációk s a sötétséget időnként áthasító aláhullások, amelyek idén különösen is szépek voltak, némelyikük csillagporból készült, egy pillanat töredékrésze alatt eltűnő fényes ösvényt hagyva maga után. Az éjszakai égbolt látványa mindig békét teremt bennem. Eszembe juttatja, újra és újra, hogy nem én vagyok még a saját világom közepe sem, hogy nem olyan szűk a lét, mint ahogy azt néha érzem, s hogy ebben a tágasságban szabadabban létezhetek, mint ahogy azt valaha is reméltem.

- A kert. A néhány éve ültetett gyümölcsfák minden évben néhány gyümölccsel többet teremnek, de idén különösen is szíven üt, hogy nem minden virágból lesz gyümölcs és nem minden gyümölcs érik meg. Némelyik, bármilyen ígéretesnek tűnt, még éretlenül lehull. Sokat locsoljuk őket, megteszünk mindent, mégsem rajtunk múlik a végeredmény. Azért mégis reménykedem, lesz valamennyi birsalma majd a már majdnem hagyományosnak nevezhető narancsos lekvár elkészítéséhez. A kert az egyik legnagyobb tanítómesterem. Szorgalomra tanít, újra és újra arra bátorít, hogy merjek nagyot álmodni, merjek remélni és kérni, de hogy az is természetes, ha nem minden sikerül. 

- Tennivaló listák. Mostanában rengeteg ilyet írtam, rövidebbet, hosszabbat. Olyan érzésem volt, nélkülük akármelyik pillanatban darabokra eshet az életem. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, odaírtam azt is a lista közepére, hogy az élet sokkal több, mint az elvégzendő feladatok sora. Minden élet költészet és szépség. Az életem nem egy lista. Sokkal inkább egy dal. 

- Írás. Nem volt időm írni, vagy csak nagyon keveset. Azért térek mégis mindig vissza, mert észrevettem, az életnek megvan az a tulajdonsága, hogy mindennapivá formálja a legkülönlegesebb dolgokat is. Amikor szavakat keresgélek egy-egy mondathoz, akkor olyan, mintha megfordítanám a folyamatot: valamilyen csoda folytán különlegessé válnak egészen hétköznapi történések is.

- Szünet. Az elmúlt napok, hetek gyönyörű, sűrű időszaka után egy kis szünetet tartok, itt a blogon is. Újból csomagolom a hátizsákom, újra végigjárom az El Caminot. Eléggé spontán döntés, nem is volt alkalmam mentálisan felkészülni rá, és sok mindent el kellett végezni, hogy elmehessek, rendet hagyjak magam után. Hétfő hajnalban indul a repülőgép. Újra hív, újra vár rám az út. Valamikor szeptember közepén megint jövök.  

 

Minden olyan szép! #41

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Mit olvastam, mit néztem a nyaralás alatt. Az utazásra Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét vittem magammal, amit évekkel ezelőtt vettem egy toszkánai könyvesboltban. Tudatosan valami könnyedebb olvasmányra esett a választásom. (Csak az első néhány részt sikerült elolvasni). Talán mert soha nem felejtem el a nyaralást, amikor John Steinbeck Édentől keletre című könyvét olvastam a tengerparton. Mindenki napozott, fürdött, csak én sírtam csendesen, megrendülve a napszemüvegem mögött. Toszkánáról olvastam tehát az autóban, esténként elalvás előtt a panzió balkonján vagy a tábortűz mellett, amit egy tisztáson raktunk magunknak. Visszafele jövet két napot töltöttünk a szüleimmel és a testvéremmel, egy délután pedig Budapestre is beugrottunk. A metrón József Attila verseket olvastam. (Nem könnyed olvasmány.) A sógornőmmel megnéztük a filmet, amit már itthon is terveztem egy ideje. A Szerelmem, Marokkót. A gyönyörű Uránia moziban. A legszebb film, amit egy ideje láttam. (Nem könnyed.) Kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. Úgy tűnik, természetesen vonzódom a mély, szomorú, szép dolgok felé.

- Szomorúság. Időnként azt a visszajelzést kapom, hogy magányosak, szomorúak a szövegeim. Még úgy is, hogy szinte csak a szép dolgokról írok. Még úgy is, hogy általánosságban véve nem vagyok sem magányos, sem szomorú. Van családom, szép házasságban élek, sok barátom és több meghívásom kirándulni, kávézni, nyaralni, mint amennyit képes vagyok elfogadni. Személyesen írok. És nagyon privát is vagyok egyben. Valószínűleg, remélem, nem sokat árulok el a családtagjaim, barátaim életéről, egyszerűen csak tiszteletből, mert ők ezt, gondolom én, nem szeretnék, nem kérik. Nem is kell kérniük, betartom a határokat, még akkor is, ha ezzel félreértésre adok okot. Ha magány, szomorúság árad némelyik szövegből, nekik ehhez nincs közük. Bőven elég egyszerűen csak emberként, érző, együttérző emberként jelen lenni ebben a világban, ahhoz, hogy időnként magányosnak vagy szomorúnak érezze magát valaki. Nem kell ezektől az érzésektől félni. Vagy letagadni. Vagy mindenáron valamilyen tanulságos, jól végződő történetté kerekíteni őket. 

-  Visszatérve a Szerelmem, Marokkóhoz. Szerintem nagyon lehet érezni, hogy egy nő rendezte. (Maryam Touzani.) Pontosan olyan részleteket mutat meg, amilyeneket én is megfigyelek. Ahogy meglibben a függöny. Ahogy az étel készül a konyhában. Minden olyan emberi, olyan szép. Szép hosszú, ősz haj. (Eldöntöttem, mindaddig megtartom a hosszú hajamat, amíg ugyanilyen sűrű marad, mint most.) Vörösre festett körmök. Piros muskátliszirmok. Színes ruhák. Gáztűzhely kicsi lángja felett sütött paprika. Főzés közben lemezt hallgatni. Cabrioban utazni a tenger partján. Elfogadni a boldogságot. Csupa olyan jelenet, amit én is átélek, én is így rendezem be az életemet. (Leszámítva a cabriot.)

- Hétköznapok. Közben újra hétköznapok vannak, munka, listák, a szokásos dolgok. Olyan boldoggá tesznek. Reggel felkelek és mézszínű a fény. A lerben készre sülnek a zsemlék. Mosakodó, újraszelídített macskák az ajtófélfa mellett. Olyan álmos vagyok még. Félig ébren is észreveszek árnyalatokat, részleteket. A saját mozimban élek. Egyszerre kezd el csörögni az óra a hálószobában a harangok zúgásával a hegyen. A határidőnaplómat nézegetem. Hirtelen besűrűsödik az idő. Munkahelyi határidők, jövő héten vendégek érkeznek, utána megint elutazom. A barátnőm kávémeghívását későbbre kell halasztanom. Megérti. Szeptemberben ő nem ér rá. Majd októberben találkozunk. "Du muss all das auch genießen", írja a sűrű programomra. Kicsit gondolkodom rajta. Nem értek teljesen egyet, mert nem kell ahhoz valamit száz százalékosan élvezzek, hogy hálás legyek, mindenért, mégis. 

Minden olyan szép! #39

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fodrász. Voltam fodrásznál, idén másodjára. Senki sem vette észre utána az "új" frizurámat. Azon gondolkodom, mennyi ilyen dolog van, ami csak akkor lenne feltűnő, ha nem törődnék vele rendszeresen. Ilyen a takarítás, vagy hogy esténként arctisztító habbal lemosom az arcomat, hogy minden nap olvasok, s az sem mindegy, mit, hogy általában, de nem mindig! nemet mondok az édességekre, hogy minden héten megyek edzeni. Senki sem veszi észre, mennyi időt szánunk ilyesmire. Csak az lenne feltűnő, egy idő után, ha nem tennénk. 

- Túra. Szombaton túrázni voltunk. A közelben. Mindig elfelejtem, milyen szép olyan helyen élni, ahova mások nyaralni mennek. A cél egy vízesés volt, ahol utoljára talán tíz évvel ezelőtt jártunk. A környék egyébként üveggyártásról is híres, de még soha nem látogattuk meg a parkot, ahol van egy óriási üzlet és étterem is. Nem rajongok az üvegdíszekért, ezért nem számítottam rá, mennyire le fog nyűgözni a sokféle tárgy: üvegvirág, üvegállatok, poharak, vázák, ékszerek, üvegtáska. Természetesen választottam végül egy kis dísztárgyat is, mintha turista lennék, a nap emlékére. A legszebb élmények lehetősége itt van néha, a közvetlen közelünkben. A legszebb élményeknek egyfajta belső készséghez van közük leginkább. Ahhoz, hogy milyen könnyen vagy nehezen lehet minket lenyűgözni. Az egyik legnagyobb célom az életben, hogy olyan személy legyek, akit könnyen le lehet nyűgöződni.

- Apró dolgok, amelyek miatt utólag szemrehányást teszünk magunknak.  

Vasárnap, nem csak azért, mert ez volt a tizenkettedik tétel a nyári bakancslistámon, elmentem egy szimfonikus koncertre. Egy jóbarát hívott meg, mások is jöttek. Lazán ismerős társaság. A végén, bár senkinek sem volt semmi programja az est hátralevő részére, mindenki egyenesen hazament. Pedig olyan kedvem lett volna még meginni együtt egy teát valahol. Később kiderült, mások is ugyanezt gondolták, de mindenki túl szégyellős volt, hogy javasolja. 

Vagy mindenféle elmulasztott, későn eszembe jutott mondatok. Vagy ellenkezőleg, szavak, amelyeket soha nem kellett volna kimondjak. Közös fotók, amelyek soha nem készültek el, mert nem mertem megkérdezni, szabad-e. Sokszor teszek magamnak szemrehányást ilyesmik miatt. Pedig az emberi léthez ez is hozzátartozik. Csak az nem hibázik, aki soha nem vállal kockázatot.

 - Bakancslista. Mennyi minden van, amit szeretnék, mégse lehet ráírni egy listára. Mindig könnyebb célokat kitűzni és kitartani, akár hosszú időn át. Eljutni valahova, elérni valamit, küzdeni valamiért nem esik annyira nehezemre, mint az ellenkezője. Nem-tenni valamit, amit szeretek, de bár önmagában véve jó dolog, nekem mégis káromra van, egyfajta csendes függőséget okoz. Változtatni a hirtelen természetemen azzal, hogy gyakorlom a válaszadás előtti hosszabb szüneteket. Ellenállni a sértődöttség, a reménytelenség késztetésének. Nézem a szép bakancslistámat és tudom, az igazán fontos dolgokat, ami leginkább a javamra válik, amire a legjobban vágyom, nem oda jegyeztem fel. 

- Nyár. Még tart a nyár. Köszönöm mindazt, amit átélhettem már. Csupa olyasmi, amit csak nyaranta élünk át, s pont attól olyan édes, hogy nem áll mindig rendelkezésre. Heteken át inkább azt néztem, mi az, amit elmulasztottam vagy még nem volt rá alkalmam. De nézhetem úgy is, hogy köszönöm azt, ami volt, ami éppen most van.

- Reggelek. Szeretem a reggelek egyszerű ritmusát. Először elkészítem a férjemnek az ételt a munkába. Megnézem, van-e tiszta, vasalt ingje. Utána enni adok a balkonajtó előtt tolakodó, az éhenhalás szélén tengődő macskáknak. Közben bekapcsolom a kávégépet. Végül kávéval, naplóval kiülök a balkonra. A szomszéd pont ebben a percben lép ki az ajtón, hangosan rám köszön. A másik szomszéd hazaér a kutyasétáltatásból, ahogy nyitja az ajtót, friss patakvízként ömlik ki rajta óvodás korú gyermekeinek a kacagása. Mindenkinek másképp néz ki a reggel. Az enyém, most, így. Teleírok néhány oldalt, külön figyelmet szentelve annak, ami fáj. Nem feltétlenül személyesen nekem, hanem úgy általában, ami a világnak fáj. Nevezhetjük egyszerűen csak reggeli imának. Ezen a héten még minden reggel könnyáztatta volt az arcom utána. Majd az öröm felé terelgetem a betűket, becsukom a füzetet és én is elkezdem a napot.