#azéletszép

így ahogy vagyok most, ilyen egyszerűen, dísztelenül és őszintén:
festetlen arccal és körmökkel, egyszerű copfba fésült hajjal, szemeimben hordozva a nem túl sok alvást, a felügyeletem alól kicsusszanni akaró megfázást,
öltözékem egy farmernadrág, hozzá sima fekete póló, egyetlen ékszerem a jegygyűrű,
így hozom kis virágaimat,
ma különösképpen is úgy érezve, nem vagyok más, csak egy
repedt fazék, életlen kés, sótlan leves, leejtett üvegpohár valahol a levegőben félúton

milyen jó, hogy:
minél szürkébb vagyok én, annál szebben színesek a rózsák,
minél inkább tele vagyok repedésekkel, annál inkább átragyog rajtam a fény

#azéletszép

szokásos reggeli bolondokháza, megvan.
napi hat és fél óra munka az irodában, megvan.
bevásárlás, megvan.
főzés, megvan.
kisasszonyok oda- meg visszaszállítása, megvan.
mosás, megvan.
teregetés, megvan.
nyulaknak friss fű szedés, megvan.
porszívózás, kertlocsolás, ruhák hajtogatása, rend a konyhában s ki tudja még mi nincs még ugyan meg, de mondok én valamit:
tegyük fel, nem fog összedőlni ez a szép világ csak azért, mert én leülök most pihenni egy aprócska pillanat erejéig,
jó?

#azéletszép

Ez a világ, a felnőtteknek ez a rohanó, hangos világa, amit így együtt szépen megteremtünk, ez engem tönkretesz.
Vagy ha mégsem, csak azért mégsem, mert itt élek ugyan, de a forrásaim, amikből merítek, máshol vannak.
Meséltem volt a kisasszonyoknak, gyerekkoromban milyen messze volt az iskola, s hogy gyalog jártunk mindenhova. Milyen nagyon szerettem! Ha volt kivel menni, azért, ha nem volt kivel, azért. Történeteket, meséket gondoltam ki magamban, ezeket szőttem mindig tovább és tovább. Ezekből éltem.
Most kicsit nehezebb. Mert én ügyetlen leszek, ha siettetnek. Minimum, hogy nekihajtok kora reggel a szomszéd féltve őrzött autójának. Elrontok, elfelejtek ezt-azt a munkahelyemen. Fagyasztott pizzát sütök ebédre, megint. Én értem a világ töredezettségét, mert magam is törékenyen élek, és tökéletlenül.
Kicsi célokat tűzök ki, nem látja senki, de én tudom, s én a mindenséghez mérem magam. Ez nem kevés, de nem is sok. Néha csak annyi, hogy jót mondok egy kollégára, akire mindenki csak rosszat. Vagy becsengetek este, s bevallom, én karcoltam meg az autót, mennyivel tartozom?
Néha csak annyi, hogy csendben vagyok, mikor mindenki kiabál.
Vagy mondok egy jó szót, mikor mindenki csak hallgat.
(Vagy írok néhány mondatot egy kicsi, elrejtett blogba, nehogy elfelejtse valaki, az élet mennyire szép. Ilyesmik.)

#azéletszép

Van egy szabad délelőttöm, mikor is sokkal több a dolgom, mintha nem lenne szabad.
Szeretem, hogy van mit dolgozni, s főleg, hogy van kiért.
Amit nem szeretek, az ez a feszültség a gyomrom felső részében, ez a belső hajsza, amivel magam terhelem olyankor, ha elárasztanak a tennivalók, s időre kellene kész legyen a rend, az ebéd, az adóbevallás. Azt képzelem, rajtam múlik minden.
Rajtam csak annyi múlik, ami egyetlen emberen múlhat.
S az ember itt, jól tudjuk, kevés a szeretetre.
Néha azért már irgalmas vagyok saját magamhoz is. Talán csak annyira, hogy nem végzek semmi hasznosat, míg várok a gyerekekre. Veszek magamnak egy fagyit, olvasok néhány oldalt a könyből, mit magammal cipelek mindenhova. Pihentetem kicsit a lábaimat. Nem készítek desszertet is az ebédhez, ha vendég jön, sem. Leülök meginni egy csésze teát a nap közepén.
Kit érdekel egy foglalt családanya lelkivilága? Nevetést s évek múlását őrző apró ráncaim a szemek körül, álmaim, miket megvalósítani se időm, se erőm, se tehetségem - ezek kit érdekelnek?
Hallgatom a fiatal lánykák csevegését, tudják, hogy ezek most itt a legszebb éveik. Én nem szólok egy szót sem, csak magamnak tudom: az én legszebb éveim is.

Egyébként pedig, ha csak egészen rövid bejegyzésre futná, ennyit mondanék:
boldog vagyok, hogy olyan világban élhetek, ahol vannak rózsák.

#azéletszép

A vendéggyerek, akinek jövő héten születésnapja lesz, a tizenötödik, s akit szeretettel örökbe fogadtunk erre a néhány hétre, szóval ő olyan helyen lakik, ahova mi nyaralni megyünk, ha megyünk. Harminc fok körüli hőmérséklet, szép épületek, pezsgő fővárosi élet, mindennapi fürdés az óceánban, ezekről mesél, ha kérdezem. Itt nálunk mostanában hideg van, újraindítottuk a fűtést is. Esik az eső naphosszat, erdők hallgatnak a ház körül, csendes falvak, vidéki gimnázium egy kicsi városban - ilyesmik vannak. Fázik szegény. Az első két nap mindig attól tartottam, unatkozik is. Aztán meg attól féltem, nem fogok tudni finomakat főzni. Nincs olyan dolog, nekem ne is mondja senki, amitől én ne rettegtem volna még. (Ez nevetséges, s aki bátornak született, sose fogja megérteni, mitől lehet annyit félni. Mindentől.)
De talán csak azért, hogy mind jobban megértsem:
mekkora kincs rejtőzhet egyetlen törékeny cserépedényben is,
milyen szép történet íródhat egyetlen "igen" kimondása következtében,
s életem végére majd egyszer elhiggyem, 
elég jó voltam. Egyetlen dolog kéretik különben is számon:
nem, nem a szépség, nem a siker, nem az erő, nem a lehengerlő személyiség, hanem a 
hűség.

#azéletszép

Érnek a kertben a szamócák, s fogalmam nincs, hogy kerültek ide. Csak úgy vannak.
Hazafelé jövet, ahogy mi nők szokjuk, cipelem be a táskákat, a kezemben, a vállamon, a szemeim alatt, sose tudván pontosan, mit főzzek ebédre, minek is fogjak neki először...Aztán észreveszem a szamócákat az orgonabokor körül. Egy lépés után felfedezem, a pajzsikák mögött is piroslik a föld, s hogy néhány bátor kicsi bokor pont a betonkerítés repedéseiben talált otthonra.
De szép, mondom.
Csomagjaimat még elvonszolom az ajtóig, aztán visszajövök szedegetni.
Látszólag.
Igazából meg lelassítom magamban ezt az oktalan sietést. Mindenre van időm és erőm, ami szükséges. Bevallom, elég sokszor még arra is, ami nem:
Összehajtogatott ruhák. Tisztára törölt konyhapult. Egy-egy hosszasan formált, szép mondat egy levélben, amit nem küldök el végül senkinek. Hervadó virágok s némi állandó összevisszaság az asztalon, mert nem vagyunk tökéletesek. Leejtett tányér szertepattanó darabkái, miközben senki sem mozdulhat, míg fel nem porszívóztam, nehogy szilánkba lépjen valaki.  Mindennapi munka odabent az irodában, ráadás percek, amikről csak én tudok, hogy igazán jó legyen az, amit csinálok. Néha egy-egy blogbejegyzés. Úgy szeretem a blogom! Esténként egy csésze tea s egy jó könyv az erkélyen. S az erdő! Gyönyörű mostanában az erdő. S az élet! Gyönyörű mostanában az élet.

#azéletszép

A reggeleink egészen őrületesek időnként. A minap is - mivel sokan vagyunk s nagy a sürgés-forgás - nem vettem észre, hogy valamelyik kisasszony a többszörösen megismételt ébresztés ellenére is édesen alszik tovább, szóval amikor mi már kifelé száguldoznánk az autóhoz, kis - ámde még behozható késéssel elindulandó, ő még csak akkor kecmereg pizsamában lefelé, s akkor én gyorsan készítek neki egy szendvicset, míg ő nem találja az igazolványát, s mikor valahogy mégiscsak beülünk mindahányan az autóba, sehogysem behozható késéssel elindulandó, ő még visszarohan a telefonjáért, amiről elfelejtette, hogy már bepakolta.
Á.
Éveket lehetne így öregedni minden áldott reggel.
S lehetne ilyenkor nem kiabálni, nem megszidni az amúgy is épp eléggé bánatos drága gyermeket. Még akkor sem, ha újfent túl későn feküdt le, újfent rendetlen a szobája.
Lehetne ugyanolyan kedvesen, nagylelkűen és pazarlóan továbbadni a kegyelemnek bármily kis hétköznapi gesztusát, ahogy azt, észrevéve vagy sem, de mindannyian kapjuk.
Minden lehetséges.
Nálunk néha ilyen csodafélék történnek a reggeli rohanásban, s az autónk előtt hosszúfülű nyulak szaladnak át az úton, majd eltűnve a magas fűben egy ideig még látjuk, ahogy elő-előtünedeznek lebegő füleik a mező felett.

#azéletszép

Kissé elgyötört gondolatokkal, szívvel s arccal értem oda ma a pünkösdi istentiszteletre, s kissé későn is, mint általában, de.
Hova mehettem volna máshova?
S ki másnak lett volna nagyobb szüksége az Igére, a ki tudja hányadik ünnepi prédikációra a Szent Lélekről, amit valaha hallottam s elfelejtettem?
Úgy megyek, ahogy vagyok, azért, hogy újból halljam, amit amúgy tudok, élek és hiszek:
Ő a hang a szívem mélyén, mely vezet, vigasztal és bátorít.
Ő a remény, mit nem vehet el senki.
Néha elhiszem:
az úton én is végig fogok tudni menni,s mire megérkezek, el is készülök.
A küszöbön átlépve majd, kivülről jelentéktelenül, belül viszont
ragyogni fogok, tudom.
Valahogy úgy, mint ily esős, borús délutánon a boglárkák
- mint megannyi kicsi bátor lámpás -
odakint a végtelen mezőkön.

#azéletszép

ez most egy ilyen nap.
mikor hazakeveredve valahogy a munkából, szótlanul dőlök végig a kanapén.
odakint hideg van, eső áztatja a teregetett ruhát, idebent magamra húzom kedvenc, elnyűtt pulóverem.
amit látok, hallok és érzek, nem feltétlenül mindig szép és jó.
igazából néha egyszerűen csak összetöri a szívem.
de tudod mit?
ez akkor is az én életem. egyetlen és megismételhetetlen.
s ha nem tetszik valami, kitalálom, mit lehetne tenni, hogy elviselhető legyen mégis.
mit is, mit is...
a túlórákért kapott kis összegből kifizethetném egy afrikai gyerek négy havi tandíját, például. megírhatnék néhány képeslapot, például. főzhetnék magamnak egy nagy csésze teát, mert én is fáradt vagyok, és én is egyedül érzem magam. aztán elmosogathatnék. palacsintát süthetnék a gyerekeknek.
vagy szedhetnék egy csokor virágot - épp nyílik az orgona az udvaron -
 s mondhatnám, írhatnám, ezerszer-milliószor is, ha kell, hogy
a  z    é  l  e  t    s  z  é  p.    n  a  g  y  o  n    s  z  é  p.    m  é  g     a  k  k  o  r    i  s   ,  a  m  i  k  o  r     e  g  y  é  b  k  é  n  t     n  e  m  .

#azéletszép

Csodálatos üzeneteket hordozok a telefonomban:
Mit együnk? Nincs a hűtőben semmi. Mikor jössz már haza? Vegyél nekem kérlek, egy csomag gumimacit. Szeretlek! Hab dich lieb!  
Ilyen kedvességeket csak akkor kapok, mikor sok a munka s én későn jövök haza.
Mert vészhelyzetben kiderül, mi a fontos az életben:
étel, gumimaci, sok-sok szeretet.

Amúgy kedd reggel van, nagyon korán. Egy későn-hazaérkezős kedd a sok közül, semmi különös. Egyszerű ebédet készítek éppen: a még tegnap este héjában megfőzött és megpucolt krumplit kivajazott kerámia-tepsiben fűszerezem, vajazom, majd reszelt sajttal megszórva, fóliával letakarva forró sütőbe tolom. Mielőtt elindulunk itthonról, elzárom a tűzhelyet, a tepsit pedig odabent hagyom. Így nem fog tán teljesen kihűlni mire hazaérnek iskolából a gyerekek. A salátát ők is el tudják készíteni. Gyümölcsleves pedig van még tegnapelőttről.

Hogy van kiről gondoskodni, s van miből, s hogy vannak a keddek: ez ajándék.
Cserébe azt adom, amim van:
kicsit kevesebb alvást, jókedvű ébresztést, saját üzeneteim, munkakedvem, s egy kis tepsi sült krumplit ebédre.

A  z   é   l  e  t    m  a    i  s    s  z  é  p  . 
Ami vagyok, így ahogy, s amit adni tudok, az ma is teljesen elég.

#azéletszép

Apró, szinte banális történet: profi fotós készített portré-fotókat, egy kiállítás apropóján. Bárki odaállhatott a kamera elé, a kiállítás végén haza lehet majd hozni a képeket. A gyerekek persze mentek, hármójuk közül még a legfélénkebb is. Én: nem. Semmiféle könyörgésre, hívásra. Nem és nem. Mert nem vagyok elég fotogén, nem vagyok elég szép.
Ki hitte volna, hogy még mindig itt tartok.
Utólag persze bánom, nagyon.
Mert tudom, hogy elég szép vagyok, s a történetemnél valamivel bátrabb is, bölcsebb is.
Hogy mire volt mégis jó ez az egész, az ma jutott eszembe, munka közben: tanításra, a gyerekeknek.
Hogy ők ne kelljen, vagy nálam sokkal kevesebbszer kelljen megbánniuk valamit, amit - makacsság, kishitűség, hálátlanság miatt, de - nem tesznek meg.
Amúgy pedig kedd van, nekünk nyílnak a virágok a vadonban, hogy örüljünk, s eszünkbe jusson, egy pillanatra legalább:
a  z   é  l  e  t    s  z  é  p .

#azéletszép

Mikor különösképpen

szokásosnak tűnik az előttem álló nap, mindig arra gondolok, hogy nem baj.
A fényképezőgépem a legjobb barátom, mert mindig velem van. Igaz, egyszer leejtettük, ezért néha nem működik, meg kicsit ütött-kopott is, nyilván. Este aztán néha visszanézem a képeimet, és soha nem látom őket szokásosnak.
Mi az, hogy szokásos nap, nincs olyan, hogy szokásos nap.

Múltkor a félelemről írtam, de most a bátorságról fogok, ha csak az egészen hétköznapi, másoknak egyáltalán fel sem tűnő bátorságról is...

Ha eszetekbe jut, időtök engedi, s kedvetek is úgy tartja: leírnátok egy-két szóban az utóbbi napok-hetek legbátrabb történetét? Nagyon érdekelne. S hogy én is adjak valamit, s mert majd' minden évben kigondolok valamilyen szerény játékot: a jövő kedd reggelig kommentelők közül kisorsolt valakinek majd küldök egy kis valamit, de talán leginkább csak csokoládét, teát, virágmagot, szívem minden szeretetét.

Elkezdem én: ma este, néhány hozzám hasonló korú bakfissal (akik közül csak egyiket ismerem) egyetemben, beautóztunk a városba életem első zumba órájára. Senki sem sejti, mennyi bátorságot kellett nekem ehhez az idők folyamán gyűjtögetni...

Példázatok

teremnek a virágágyásban, itt az ősz, ideje betakarítani őket. Egyébként könnyen beszélek, mert volt hova és volt mit vessek tavasszal, de. Bízom benne, ha nem lett volna kert, egy cserépnyi föld s egy-két ajándékba kapott virágmag akkor is csak akadt volna. Mert szerettem a tavasz friss hajtásait, szerettem a nyár színes csokrait is, de legjobban ezeket a megbarnult, magoktól roskadozó virágokat, - mint az értelmesen végigélt élet vigasztaló ígéretét, - szeretem. 
Egyetlen odaadott, felhasznált kis magból végül mindig virág, majd sok új mag lesz, s valahol ebben a folyamatban ott van az élet minden fájdalma, öröme és értelme.

(Amúgy megtanultam papírzacskót hajtogatni, s épp néhány ajándék virágmag-keveréket állítok össze apró csomagokba. Van benne: pipacs, rézvirág, borágó, búza-, lepke- és harangvirágmag. Szép gazdag őszünk van. )

Ma reggel fehér

volt a köd és fehér a macska meg a lepkevirág a vázában. Odalent a faluban pedig volt egy átlátszó alap levegőréteg, abban jöttek-mentek szokásosan az emberek, arra jött - mintha süteményreceptet diktálnék... - egy tejfehér ködréteg, arra jött, de ez csak domb tetejéről látszott, a végtelen. Még mondja valaki, hogy az élet nem habostorta.

Az ugyan igaz,

hogy már két napja hogy még mindig nem pakoltam ki a bőröndöt, cserébe viszont ma délután gondolkodás nélkül, egy szempillantás alatt megengedtem a gyerekeknek, hogy etessenek és örökbefogadjanak egy kutya szájából kimentett egérfiókát.

Nem tudom,

szabad-e túl tágra rajzolni a barátság láthatatlan kör-vonalát. Az akár csak egy csésze teára szóló meghívások kedvességét viszont biztosan szabad megbecsülni, s a nagyvonalúságra való hajlandóságot sem tiltja senki, ezért merészkedem így mondani: az elmúlt másfél hónap során két ittenibarátnőmnek is születésnapja volt, én viszont csak most értem rá átnyújtani szerény ajándékaimat - egy-egy színes bokrétát kertem éppen nyíló virágaiból.

Ezt kedden akartam megírni, de.

Vagy mindig akadt valami más tennivaló (mi lehet fontosabb a csocsózásnál?), s mikor éppen nem, inkább csak hallgattam. Néha nem érzem illendőnek a beszédet. Egyszerűen csak túl sok fájdalom van ezen a világon, s én épp elég hibásnak érzem magam, hogy legtöbbször nem tudok mit tenni ellene. Mindig is sejtettem, s mindig is mondom: a virágok vigasztalásul adattak. Mert hűségesek mindhalálig,/isteniek egyedül a virágok,/egyszóval a növényi lét,/velünk szemben, kik jövünk és megyünk. (Pilinszky János: Mi és a virágok)
A virágoskertem pont olyan szép, mint amilyennek elképzeltem, mikor tavasszal földet hoztam erre a talpalatnyi területre és jól beültettem. Sűrű, zöld, kúszik, virágzik, illatozik, él. Száraz időben, locsolás után lehet hallani, ahogy a föld csak issza és issza boldogan vizet.
Ez a kert az én háládatos imádságom a kényelmes, másokhoz képest pihekönnyű életért, amit élek. Remélem, odafentről még szebbnek látszik. Akkor is virágzik a nevemben, mikor én idelent nem nagyon tudok mit mondani.

Szeretem

ezt a vacogós, borús időjárást, mikor csakis meleg takaróba burkolózva esik jól meginni odakint a balkonon a mentateát. Hosszú, keskeny, kicsit ferde balkonunk van. Néhány napja elkészült néhány virágtartó polc, egy régi asztalka pedig lecsiszolva-újralakkozva nemcsak szép, de hasznos is. Most éppenséggel van rajta egy általam hímzett, régi tulipános terítő, a terítőn egy bögre virág, fölötte a falon egy ajándékba kapott rajz. Anna festette az udvaron talált természetes színekkel: földdel, levelekkel és pitypanggal. A virágok már csak ilyen észrevétlenül lakják be napjaink minden zeg-zugát.

Ma reggel

olyan nehéz a szívem, ezért jól esik a hajnali teendők után, virágszedés okán, szemerkélő esőben körbejárni a kertet. A kis kertdarabkákat, mert ide is, oda is vetettem, ültettem, tettem-vettem - mint a brac-i asszonyok az évszázadok során - néhány magot, palántát, követ. Meglocsolom az eresz alatti faragott dísz-szekéren - apukám faragta nekem hosszú hónapokon át, annyira szépnek látom! - szomjazó növényeimet, majd szedek néhány szál virágot. Kezdődhet a nap.

( Hogy valami kis zene is legyen: a gyermekeim is énekeltek abban a kórusban, mely múlt vasárnap előadta John Rutter Mass of the Children c. művét egy közeli, gyönyörűszép templomban. Nekem ez a rész tetszett legjobban, már csak azért is, mert fél éve számtalanszor hallom itthon is felcsendülni...)