Saturday, March 28, 2020

A szép nyomában.


Aktuális, vissza-visszatérő kedvenc színem a sárga. Kislányként is az volt, egyedüliként a barátnőim között. Különösképpen szeretem a sárga virágokat. Nincs szebb egy boglárkával borított rétnél, szemerkélő esőben. Hiába hogy olyan törékenyek az egyes szálak, mégis világítanak, belső fényük van. Mint az emberi léleknek. A jóság legkisebb érintésére kinyílunk, világítunk, belénk ültetett, feltörni vágyó fénnyel. Nem tudom mással megmagyarázni a többé vagy kevésbé, de hitem szerint mindenkiben ott élő sóvárgást a jóra, a békülésre, az élet szeretetére.
Az asztalnál ülve figyelem, ahogy a kicsi vázában három szál martilapu virág  az esti fény eltűnésével párhuzamosan elkezdi összehajtogatni önmagát.
Este van. Aludni tér a szép.

Friday, March 27, 2020

15696. (+1)


Az utóbbi hetekben sok minden megváltozott, de van, ami megmaradt ugyanolyannak. Reggelenként, direkt figyelem, még mindig felkel a nap. Még mindig finom a kávé. S vállalva a közhelyes mondatok szaporításának veszélyét mondom: a szeretet is ugyanolyan édes, keserves, kreatív, küzdelmes és felemelő, mint azokban az időkben, amikor még nem változott ekkorát a világ.
Most is érvényes, hogy minden nap egy napot élünk meg, s ezzel együtt lesz pontosan eggyel kevesebb a még hátralevők száma. A születésnapok idén sem maradnak el. S ha egy nappal később is, mint minden évben ilyenkor, megszámolom a napokat, legyen ennyivel is otthonosabb, legyen ennyivel ugyanolyanabb, mint mindig is volt, a világ(om).
Az egyik legérdekesebb ajándékom egyébként nem más, mint egy egyszer használatos kamera. Valamelyik kisasszonytól kaptam a sárga pulóverrel együtt, ami tulajdonképpen az övé, de most - mert időtlen idők óta sóvárogva vágyom rá! - nekem adta.
Szóval, a kamera. Szóval, egyszer használatos. Szóval, mint az élet.
Lefényképezem majd a napfelkeltét. Az éppen ébredező nárciszokat a kertben. A kutya lengedező fülét, amikor nagyot sétálunk a szélben. A szétesett citromos tortát, a postaládát, az összehajtogatott ruhákat, a gyümölcsös kosarat, a konyhapultra lecsepegett mézet. A mosolyt. Az agyonolvasott kedvenc könyvet. A félig leėgett gyertyákat az asztalon. A gőzölgő leveses fazekat. Lefényképezem a leejtett tálca révén a lépcsőkön végigszórodott cserepeket. A kézírásomat.  A gyerekek borzas fejét, amint reggeli után kutatnak.
Van összesen huszonhét fotó-lehetőségem. Nem sok, nem kevés. Nem pazarlom, nem őrizgetem. Emlékeztet arra, hogyan is akartam élni az életemet.

Tuesday, March 24, 2020

A kapcsolattartás


összes elképzelhető és mindeddig számomra elképzelhetetlen formája, a Facebook, a Whatsapp, a Band, a Zoom-Room, hogy csak az általam használtakat említsem, továbbá az online hírek, online újságok, könyvek, istentiszteletek, megbeszélések, inspirációk, bátorítások, koncertek, s esténként az offline, mindig ugyanabban az időpontban való balkonon éneklések, tapsolások vagy egyszerűen csak az ablakba kitett égő gyertyák, mindez: s z é p .

Ugyanakkor: vár a belső kamra is. Keresem a csendet. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. Hogy egyszerűen csak legyek. Lehalkítom a telefont. Hallgatom, ahogy az elszáradt tulipánokról az asztalra hull egy-egy elfáradt szirom. Elismerem, nem tudom, mi miért van, s hogy ennek, ami éppen van, pontosan mi az értelme. Nem próbálom meg a történetet lekerekíteni, hiszen még nincs is vége. Megtalálni a rosszban a jót nem mindig egyszerű feladat. Nem biztos, hogy rögtön sikerül. Össze lehet hasonlítani egy virág szépségét az asztalomon egy ismeretlen fájdalmával valahol egy kórházi ágyon? Ami az emberiség szempontjából talán egy új esély, az egyes személyeknek lehet, egyszerűen csak a szív meghasadása. Az ő gyászuk közös gyász. A rendelkezésre álló idő érték. Kár elpazarolni, néha még a kifejezetten jó, építő dolgokra is azért kár, mert vannak gondolatok, melyek arra várnak, hogy én gondoljam ki, vannak még megíratlan saját dalok, elmondatlan saját imák, s a sokadik online istentisztelet helyett talán ideje elővenni a polcon porosodó Szentírást, avagy: saját kezűleg meríteni a forrásból.

Egyébként nem. Nem lehet összehasonlítani egy szál virág szépségét az ismeretlen szenvedésével a kórházi ágyon. De egymás mellé lehet tenni, mindent oda lehet tenni, ami van. Mert amit életfeladatként, mindent átható üzenetként fogalmazok meg, amikor könnyű az élet, az akkor is érvényes marad, amikor nehéz.

Saturday, March 21, 2020

Isten békéje.


A termoszban a tea előkészítve, a ma elvégzendő munka is. A megszokott időben kezdek. A különbség csak annyi, hogy most itthon, az ebédlőnk kihúzható asztalánál, melynek a felét kineveztem ideiglenesen az irodámnak. Kinézve az ablakon látni az utcát, a szürke eget, s azt is, hogy havazik.
Tegnap újabb kijárási korlátozást rendeltek el a tartományban. Még mindig szabad, nagyon sok mindent! Szabad munkába menni, élelmiszert venni, és gyógyszert is, szabad postára menni, szabad a ház környékén kutyát sétáltatni. Szabad a szabadba menni, egyedül vagy családtagokkal. Szabad telefonálni, levelet írni, virágot és ajándékot küldeni - én küldtem már wc-papírt is -, olvasni, örülni. Szabad azokra gondolni, akik hirtelen elveszítették, még ha átmenetileg is, a munkájukat, gondolok itt a művészekre, írókra, fotósokra, énekesekre. Szabad könyvet rendelni, cd-t rendelni, szabad a rendelkezésre álló több-kevesebb pénzből életben tartani a gazdaság eme, az állam által nem túlságosan támogatott részét. Szabad kreatívnak lenni.
Nemrég a félelemről írtam. Már nem félek. Reggelenként, mielőtt elkezdem a munkát, gyújtok egy-egy gyertyát - most a világ képviseletében annak a kilenc hozzászólás mögötti embernek a nevében, aki volt elég bátor bevallani, hogy ő is fél - és imádkozom. Szabad imádkozni. Szabad nem aggódni, hanem mindenkor hálaadással feltárni kéréseinket Isten előtt. És az Isten békéje, mely valóban minden értelmet meghalad, megőrzi a szívet és a gondolatokat a közösségben, mely a Krisztus Jézusban van.*

* a Filippibeliekhez írt levél 4:7 verse alapján

Monday, March 16, 2020

Zsoltár félelem idején.


A félelem hirtelen csapott le rám, egy tulajdonképpen szép nap végén. Konkrétan tegnap.
A hírek, a határlezárások, a kilátások, a terhek miatt. Csak úgy. Sírva aludtam el. A közösségi média felületein az emberek híreket osztanak meg, vagy bátorító gondolatokat, vagy jó ötleteket, vagy tanácsokat, mit hogyan kell tenni. Mindenki olyan bátornak tűnik. De én csak annyit tudtam volna megosztani, hogy: félek.
Ma korán reggel vettem a füzetemet, és elkezdtem írásban kihámozni, mégis mitől.
Olyan volt, mint egy sötét völgybe való leereszkedés. Félek attól, hogy beteg leszek. Hogy a szeretteim betegek lesznek. Hogy meghalunk. Hogy nem lesz mit enni. Hogy soha többé nem tér vissza a normális élet. Hogy elfogy a hitem. Hogy Isten magunkra hagy. Hogy nem törődik az elkóborolt cicákkal. (Ah, ez egy másik történet.) Hogy csalódok Istenben. Hogy Ő csalódik bennem.
És így lassan rájöttem, nem is a vírus ellen harcolok, hanem a hitetlenség, a bizalmatlanság ellen. A félelem ellen, hogy amire az életemet építettem, nem fog megtartani, mégsem.
Itt megálltam, megfordultam, és elkezdtem elindulni vissza, a fény felé. Ki a sötét völgyből.
Egész életemben a tenyerén hordozott valaki. Soha nem kellett éheznem, még gyermekkoromban sem, a kommunizmus legínségesebb időszakaiban sem, amikor valóban üresek voltak a polcok. Kaptam családot, gyermekeket. Bármikor, ha elestem, kaptam erőt a talpraálláshoz. Mikor nem volt pénzem az egyetemi tandíjra, csodálatos módon mégis lehetővé vált a tanulás. Otthonra találtunk egy országban, amelyiknek a nyelvét nem is beszéltem, mikor ideérkeztünk. Van egy kutyánk! Végre! És csak írtam-írtam a végtelen hosszú listát, gondoskodásról, csodákról...
Mikor a zsidó nép évente háromszor felment Jeruzsálembe ünnepelni, útközben zsoltárokat énekeltek. Félelem, remény, bátorítás, emlékezés, bizakodás, kétségbeesés, bűnbánat - az emberi élet összes árnyalatáról szóltak ezek a dalok, szépítés nélkül.
Mondhatni: én is írtam egyet. Személyeset, szívszaggatót, őszintét. Arról, ami van. És szembenézni azzal, ami van, egyáltalán nem kevés. Mára épp elég.

Sunday, March 15, 2020

Egyensúly.

Az elmúlt napok abszolút mélypontja az autóban ért, ahogy épp beértem a faluba, s ott álltak, mint mindig, a jól ismert házak, még soha nem látott, vigasztalan szürkeségben. A szélvédőt csendes eső verte kitartóan, s akárcsak a rádióból a nyugtalanító hírek áramlása, hirtelen úgy tűnt, sem egyik, sem másik nem fogja többé abbahagyni, soha.
A mélypontok megviselnek. A csúcspontok is, egyébként. Egyiket sem könnyű érzelmileg hordozni. Mikor nem is olyan rég majdnem fejembe szállt a dicsőség, szinte azonnal ott találtam magam - mintha már olvastam volna hasonló jelenetről valahol - könyékig feltűrt ingujjban, letérdelve a fürdőszoba hideg kövén, ahogy épp egy pár ráncos lábat mostam, töröltem.
Az egyensúly csodálatos titkára ott és akkor találok rá a leginkább, amikor - akár fent, akár lent - képes vagyok túltekinteni saját magamon. A saját túlélésemen, a saját jól-létemen. Amikor elhatározom, nem akarom már megmenteni az egész világot. Amikor elhatározom, attól mėg nem hagyom úgy, ahogy van.
 

Friday, March 13, 2020

Egy halasztás és egy régi bejegyzés.


"A szokatlan időjárás lehetőség - ha másra nem, hát arra, hogy a kint feledett lila papucs-pár fele világ körüli útra induljon süvítő szelek szárnyán. Mi többiek, a másik papucs és én, köszönjük, maradunk. Lassú, egyszerű ételeket készítünk, kevesebb cukrot teszünk a kávéba, s próbálunk nem túl sokat, nem túl gyorsan, nem összevissza olvasni. Reggelenként, készülve a közeledő ünnepre, egész hosszú részeket a Szentírásból, várva és kérve, hogy megmaradjanak az ő beszédei bennem - vagy ahogy a csodálatos német fordításban áll: wenn meine Worte in euch lebendig sind...Esténként Victor Hugo Nyomorultakját. 
A feltámadás öröme a tavasz öröme, az újrakezdésé, a bűnök bocsánatáé. S a virágoké, a kicsi vidám kerté emitt a konyhaablak párkányán.
Az a szeretet, ami éltet, legyőz időt és teret. Áthidalja a csendet, a közelt, a távolt, a semmit, a mindent. Nem beszélek róla, szinte soha. Mint ahogy a hűségről sem beszélni kell, hűségesnek egyszerűen csak lenni kell.
A szeretet végigjárja a szenvedő személy oldalán a keresztútat. Nem mintha segíthetne, nem mintha számítana, de közben mégis segít, mégis számít.
Az élet végül mindig győz a halál felett."
(2015.04.01)

Thursday, March 12, 2020

Szeretném

olyan csendesen letenni a Luther Kiadóval közösen létrehozott könyvet a világ asztalára, mint egy szál apró, kék virágot az erdőben. Mint egy jelet: itt jártam. Tudom, pillanatnyilag vannak ennél sürgősebb, fontosabb események is. Az időzítés is lehetne kedvezőbb. Nem tudom azt sem megígérni, hogy egészen biztosan el sem fogok tudni menni a könyvbemutatóra. Van, ami nem rajtam múlik. Ma reggel, mikor Ritával ( a szerkesztők gyöngye!) pár szót váltva épp azon merengtem, szabad-e vajon örülni ilyen gondterhelt időkben (és arra a következtetésre jutottam, hogy igen), épp bement valaki a boltba, és kereste a könyvemet. Bárki is volt ő, köszönöm! Olyan volt, mint egy válasz. Hamarosan kapható lesz, szólni fogunk, mikor már igen. Német barátaim kérdezgetik, hogy mégis, miről írtam. Olyan nehéz megfogalmazni. Általában csak annyit mondok: a könyvem nem más, mint egy meghívás, egy asztalhoz, ahol meggyőződésem szerint mindenkinek jut hely.
Szeretem Luther híressé vált mondását: “Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát!”
Ennek értelmében szeretettel várunk mindenkit a könyvbemutatóra. Remélem, találkozunk!


Tuesday, March 10, 2020

A reggeli fény


ahogy oldalról rávetül az asztalra, megvilágítja a füzetet, amelybe éppen egy préselt hóvirágot ragasztok. Odakint havazik, schon wieder, idebent pedig nem az adóbevallást csinálom, nem bevásárlólistát írok, hanem virágokról álmodok. Fecsérlem az időt, a német "Sehnsucht" szón töröm a fejem, s azon, hogy szinte lehetetlen más nyelvre lefordítani, az angol "longing", a magyar "vágyódás" távolról sem fejezi ki a jelentését, szerintem. Ülök az asztalnál, a felhők által megszűrt halvány fénynél s virágokra vágyódok, nárciszra, pünkösdi rózsára és kék nefelejcsre, s a még javában téli álmot álmodó, szerény rózsakertemre. A boltban, rögtön a bejáratnál melegházban nevelt rózsacsokrok fogadják a gyanútlan vásárlót, az élet végtelenségét s az azonnali rendelkezésre állás illúzióját keltve. Szép. De elszakít a ténytől, hogy a rózsák majd csak később nyílnak, minden virágnak megvan a maga ideje, s ha ezt elfelejtjük, akkor azt is, hogy pont annyiszor látjuk egyikük-másikuk nyílását, ahány évet nekünk is itt lenni adatott. Így nézve teljesen másként látom a hóvirágokat az asztalon. Negyvenharmadjára látom, hogy milyen kedves a nyílásuk és nem tudom, hányszor láthatom még. De ha csak most az egyszer is még...hát mekkora boldogság ez, hogy most láthatom, nézhetem, gyönyörködhetem bennük.

Friday, February 28, 2020

A cím.


Mikor nemrég a kisasszonyokkal megnéztük a Kisasszonyok című film új feldolgozását, a film feléig folyton összehasonlítottam az előzővel, majd egyszer csak elengedtem, s engedtem, hadd ragadjon magával a régi történet másféle elmesélése. Szőke Jo a fekete hajú helyett? Oké!
A végén, azoknál a jeleneteknél, ahol a könyv készül, s amikor a cím is felkerül aranyozott nyomdával a borítóra, csak folytak a könnyeim, szinte megállíthatatlanul.
Mikor leemelünk egy könyvet a polcról, nem gondolunk bele, mennyi munka és gondolat és szív van mögötte.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem a kiadója is. A tördelő, az igazgató, a pénzügyes, a marketinges, aki a Facebook szövegeket írja, mind-mind nélkülözhetetlen láncszem a folyamatban. A szerkesztőm nevét pedig legszívesebben csak odaírnám a magamé mellé majd a könyvborítóra. Mert tőle származik az ötlet, ő bajlódott a szövegeimmel, a helyesírási hibáimmal, s ő segített megtalálni a fonalat is, amely mentėn a könyv felépült.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem az olvasója is. Mikor elkezdtem a blogot, rettenetesen vágytam bármiféle visszajelzésre. Később azért nem, mert elég volt tudnom: az olvasó létezik. Ha csendesen is, ha láthatatlanul is, de van. Ez elég bátorításnak bizonyult a továbbírásra.
A hamarosan megjelenő könyv(ecske) már majdnem készen van. Végigkísérni a folyamatot, ahogy lassan létrejön: életem egyik legszebb élménye. A címe is megszületett. Nehezen, küzdelmesen, gyönyörűen. Íme, itt van:
Egy asztalnál a világ.

Wednesday, February 26, 2020

Csoda szép.

Az elmúlt napokban villámlátogatáson jártam Budapesten.
Annyi minden volt teljesen új nekem. Először is: egyedül utaztam. És vonattal! Ablak mellett lefoglalt helyjeggyel! Nagyon vártam. Mikor már visszafelé tartottam, elgondolkodtam: talán az arcomra volt írva ez a várakozás, vagy talán kívül hordozom véletlenül a szívem, vagy talán csak messziről látszik rajtam a naivitás - de soha ennyi ember nem kért tőlem (pénzbeli) segítséget. Közvetlenül indulás előtt egyetemista csengetett be, nem-e támogatnám a vadmacskák megőrzésére irányuló törekvéseket a környező erdőkben. Bécsben az állomáson németül nem tudó nő ecsetelte, hogy kicsalták dolgozni, de munkát nem adtak és nincs elég pénze hazautazni. Adtam valamennyit, bár ugyanezt a történetet már többször is hallottam itt-ott az évek során, persze mindig elhittem. A nagyvárosban mindenütt koldusok néztek reménykedve a szemembe. Utolsó forintjaimat az aluljáróban muzsikáló zenészek hegedűtokjába dobtam be a Kelenföld-i állomáson. Ezért az újságot áruló hölgynek már nem jutott semmi. Mondtam, nincs pénzem, tényleg nincs. Dühös lett, szidott, rámutatott a kezemben levő műanyag pohárra, bezzeg kávéra jutott.
Megfogadtam, máskor jobban vigyázok. Kicsit keményebb leszek. Kevésbé hiszékeny.
Ma a munkahelyemen kinyitottam a fakkomba helyezett fizetési borítékot. A főnököm valamiért úgy döntött, megjutalmaz. "Köszönöm a szorgalmát" - írta egy post-it cédulára. S pont annyival fizetett többet annál, mint amennyi amúgy járt volna, hogy a többlet összeg fedezte a vonatjegyemet.
Számomra ez csoda. És még szép is. A "csodaszép" szót ugyanis az új helyesírás szerint - biztos forrásból tudom! - ezentúl külön írjuk. Úgy, hogy: csoda szép.

Friday, February 21, 2020

Az anyanyelv védelme.

Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából eszembe jutott egy nemrég olvasott gondolatmenet. Januári olvasmányomban találtam, Olga Tokarczuk Unrast c. könyvében (azt hiszem, magyarra még nem fordították le). Arról szól, milyen nehéz lehet azoknak az élete, akiknek az angol az anyanyelvük. Mert nekünk, szerencsés többieknek, van egy saját titkos nyelvünk is, amit például utazásnál mintegy becsomagolunk a kézi poggyászunkba. S bár amúgy az elboldoguláshoz mi is az angol nyelvet használjuk, bármikor elővehetjük a sajátunkat. Ha szomorúak vagyunk, van mire támaszkodni. Akinek angol az anyanyelve, az védtelen. Mindenki érti, amit mond. Talán lépéseket kellene tenni, védelem alá kellene őket venni, s egy már kihalt, elfelejtett nyelvet kirendelni, hadd legyen nekik is valami, ami csak az övék.

Erről pedig eszembe jutott egy évekkel ezelőtti apró történet. Valamilyen utazásból hazafelé jövet megálltunk egy kisváros főterén fagyizni. Leültünk egy asztalhoz, beszélgettünk. Jött a pincér felvenni a rendelést, s mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, majdnem a nyakunkba borult. Nemrég érkezett Németországba dolgozni, nagyon örült a hazai szónak. Csakhogy. A gyerekek, míg ott voltunk, meg sem szólaltak többet. Se magyarul, se németül. Azt mondták, nem biztonságos.

Védjük az anyanyelvünket! Cserébe ő is megvéd minket.

( És mint ígértem volt tegnap: valóban hoztam fenyőágas fotót. A háttérben pedig kötelezően egy very crazy kutya.)

Thursday, February 20, 2020

Megszakítjuk adásunkat.

De csak egy rövid időre.
A főhősnő holnap reggel is felkel, kávét főz, kis szívet rajzol a csuklójára, gyereket fuvaroz, dolgozni megy, kutyát sétáltat, felvesz egy kis fenyőágat a földről, majd lefotózza, hogy később valamilyen gondolat kíséretében feltegye a blogjára, amit tizenhárom éve jól-rosszul, de kitartóan ír.
A többnyire itt megjelent írásokból válogatva - a Luther Kiadó kérése és megkeresése nyomán - hamarosan megjelenik egy könyv. A címe még titok. A mondanivalója sejthető.
Meggyőződésem, hogy mindenkire rábízatik egy üzenet, amit és úgy, ahogy ő, senki más nem mondhat el.
Köszönöm, hogy így is elmondhatom, továbbadhatom az enyémet...

Thursday, February 13, 2020

Reggeli az erdőben.

Még tart a tél. Tegnap váratlanul újból mindent beborított a hó.
Odalent a völgyben, vagy akárcsak a legközelebbi városban, ahol én is dolgozom, ott, ahol a neonlámpák fáradságos fénye alatt keressük meg a mindennapi kenyér árát - mindennek nyoma sincs. Sok hátránya is van annak, sok plusz vesződséggel jár a tény, hogy viszonylag mindentől messze élünk.
De ez a szépség számomra mindent megér. A kenyéren kívül másra is szükségem van.
Ilyenkor vagyok a legboldogabb, mikor leakaszthatom a  dombra nyíló, hátsó kapu kulcsát és elindulhatok. Kinyitom a kicsit nehezen mozduló, befagyott ajtót, majd, mintha egy kedves könyvből olvasnék egy újabb fejezetet, belépek a ködös, hófehér tájba. Igen, talán ez fejezi ki a legpontosabban amit érzek: a tájat itt én olvasni szoktam.
Az erdei kápolnánál előveszem a szendvicset, a termosz teát. Megreggelizek. Szívemet pedig hozzáigazítom - tart, ameddig tart - a fák, a harangszó, a hópelyhek békéjéhez.

Monday, February 10, 2020

Könnyek.


Sírás után úgy szoktam kinézni, mint egy béka.
Hogy inkább emiatt, nem pedig a még mindig tomboló szélvihar okán mondtam volna le egy ma esti találkozót: nem tartom kizártnak.
A nap így is, úgy is kegyelmesen véget ért.
Ilyen küzdelmesen is, haszontalanul is, frusztrálóan is volt létjogosultsága.
Sírni szabad. Talán azért nyűgöz le annyira, amennyire Jézus személye. Mert Ő az egyetlen isten, aki sír. Könnyezett Lázás sírjánál, sírt Jeruzsálem miatt, felett letekintve rá egy dombról.
Már sötétben, közvetlenül zárás előtt ott álltam még tanácstalanul kis falunk boltjában, nem tudtam eldönteni, melyik csokor virágot vegyem meg magunknak. Kiválasztottam a legszebbet, a legdrágábbat. Itthon vázába rendeztem, az asztal közepére tettem. Látható jelének szánom a láthatatlan döntésnek, hogy minden nap fontos, a legösszetörtebb is. Az útnak ez is része. Az ünnep ma sem maradhat el.

Saturday, February 8, 2020

Az óramű.


Ma is voltunk sétálni. Legkedvesebb célpont a temető. Nézegetjük, van-e ott még hely, égnek-e az emlékezés mécsesei, gondozzák-e a sírokat. Beszélgetünk az életről, a régi időkről, a közelgő tavaszról. Megnézzük, nyílnak-e már a nárciszok a templom tövében. 
Naponta többször átállítani a ritmust, a szavaimét, a mozdulataimét, a lépteimét, a szívem dobogásáét, lassítani rajtuk, hozzáigazítani valakiéhez, akinek az órája, úgy tűnik, egy teljesen más óramű szerint működik, mint az enyém, mindezt valamilyen, akármiyen közös tevékenység kedvéért - nem azt mondom, hogy mindig könnyű, és azt sem, mert nem lenne igaz, hogy természetesen, magától jön.
Viszont tény, hogy átformál valamit bennem. Tesz valamit velem. Valami jót.

Thursday, February 6, 2020

Találkozások.

Egy csésze forró chai teszi könnyűvé a napkezdést. Olyan az íze, mint az örömnek. Mint a megérkezésnek. Mint az egyszeri, hihetetlen lehetőségnek, hogy élek s itt vagyok, én is!
Sétálni viszem a kiskutyánkat. Vagy talán ő visz engem. Lépkedünk az éjjel leesett vékony hórétegben, melyben járt már előttünk valaki. Kutyanyomok s egy pár cipőé az ösvény baloldalán, velünk szemben. A jobb szélen egy nyúl ugrált át lassan. Ha sietett volna, a nyomok, azt hiszem, hosszúkásabbak lennének. Hátrahagyjuk mi is a miénket: egy pár barna, kopott bakancs plusz néhány tappancs nyomait. Itt jártunk. Ha megfordulnék, vagy még egy kicsit várnék, talán láthatnám - nem először -, ahogy egy szarvas lépked át az úton. Nem teszem, az egy másik, a miénkkel párhuzamos, de tőlünk független történet.
Az erdő él. Tele van hazavihető kincscsel, dísszel, földre hullott fenyőággal, száraz virággal.
Csak látszólag magányos és csendes.
Ha az összes idősíkot egymásra vetíthetném, egyetlen egybe sűríthetném, lenne benne sok szép találkozás. Ma reggel például egy másik kutyabaráttal. Vagy talán egy barát kutyával. Ha egy pillanatra az egészet megállíthanám, olyan lenne, mint egy téli Brueghel festmény.
Jobb híján csak elképzelem, kiszínezem. Eljátszadozom néhány mesebeli gondolattal. Legkésőbb mire befordulunk az utcába, mindent újraindítok, helyére tolok minden idősíkot, szélnek eresztem a festményt. Élje ki-ki a saját világát.

Tuesday, February 4, 2020

Napi vers.

Dorothee Sölle Gründe Gott zu loben című versére kellett gondolnom, amikor a minap megmentettem egy apró, tenyeremben is elférő mackót. Lomtalanítottunk néhány padláson tárolt dobozt, és mint mindig, eljött az a pillanat, amikor a végén ott marad egy halom tulajdonképpen még hasznos ez-az, de egyszerűen nincs már türelem mindent egyenként kiválogatni, eltenni, ezért úgy ahogy van, az egészet kidobjuk. A szemetesvödörből szedtem ki a kismedvét, kulcstartó volt fénykorában, de használhatatlanná vált, félretettük, elfelejtettük, kidobtuk. Most ideiglenesen a táskámban lakik, éppen kedvesebb gazdát keres magának.
A vers egyik szakasza arról szól, mert a jó vers bármiről szólhat, hogy valaki elmegy játékot vásárolni, pedig utálja az összehasonlítást, a kérdezősködést, úgy egyáltalán a vásárlást, de végül - és ez elegendő ok Isten dicséretére - átéli, milyen szép kiszabadítani egy teddy mackót a boltból.

Ma segítettem Mamának kivasalni a párnahuzatát. Mert először ugyan bosszankodtam, miért nem jó az úgy ahogy van, másrészt miért nem jó, ha én vasalom ki, hamarabb megvagyunk vele, végül pedig - és ez elegendő ok Isten dicséretére - örültem. Az igényességnek, a tenniakarásnak, az önállóságra való vágynak. A szép, világoskék, hímzett, vasalt párnahuzatnak.
Ma újból láttam a szomszéd macskáját, egy ideje csak húzza maga után egyik lábát, megsérült valahol és nem lehet segíteni rajta, de - és ez elegendő ok Isten dicséretére - három lábbal is elsétálgat a környéken.
Ma várakozás közben kezembe került a táska mélyéről egy mackó, eszembe jutott róla egy vers, eszembe jutott az élet körülményektől, hasznosságtól független értéke - és ez, hát ez is elegendő ok Isten dicséretére.

Wednesday, January 29, 2020

Reggeli ima.


A vízforralóban lobogó víz bepárásítja az ablakot,
s láthatóvá tesz egy mondatot, amivel még
magam noszogattam volt múlt héten, vagy azelőtt.
Ez is konyhaművészet, bár pont előtte mostam le,
felfirkálni ezt-azt a párás ablakra:
A szeretet a legnagyobb!
s hogy Bátorság, kedvesem! - ami egyébként nem is ahhoz kell,
mert félni sem attól félek,
hogy nem felelek meg a követelményeknek,
vagy nem tudom hordozni a terheket.
Megfelelek. És hordozom.

A vízforraló magától kikapcsol.
A víz készen áll.
A csésze készen áll.
A tea is. Indiai. Filteres,
egyszerű fekete, olyan finom, van benne
szegfűszeg, bors és kardamom,
s pörkölt cikóriagyökér, fahéj, gyömbér.

Itt a szívem. Itt a kezem. Amott egy darab papír.
A másik szobából épp hív valaki. 
Van bőven tennivaló, írnivaló, szeretnivaló.
De amitől félni szoktam: a hogyanja. Az nem mindegy.
Legyen íze. Legyen finom, mint egy csésze fűszeres tea.
Az írás közben elhalványul.
Én is készen állok.

Monday, January 27, 2020

Jó reggelt!

Egy-másfél hét - különböző irodai határidők miatt keletkező - viszonylagos káosz után ma reggel jutottam el a szokásos itthoni feladataim feletti uralom visszaszerzéséhez. Hogy este nem marad a mosogatókagyló tele olyan edényekkel, melyekben a nap folyamán valaki kicsit odaégetett zabkását főzött. Hogy reggel mindenkinek tízórait, ebédet csomagolok. Hogy nem ilyenkor derül ki, senki sem mosta ki hétvégén a tornafelszerelést.
Mikor mindez elmarad, akkor sem dől össze, legalábbis eddig még egyetlen egy hónapban sem dőlt össze a világ.
Mert ahhoz, hogy akárcsak a legminimálisabb szinten, de működjön a jelenleg öt személyből álló háztartás, plusz a kutya, plusz a macska, ahhoz - mikor én szinte semmit nem tudok itthon elvégezni -, a többieknek még mindig hősi, általam millió dicsérettel és konfettivel elismert erőfeszítéseket kell tenniük.
Általában eszembe sem jut, de tegnap este lefekvéskor egyszerűen csak elárasztott a hála. Olyan dolgokért, amelyek - túl jó dolgom lévén - a világnak eme nyugati felén amúgy eszembe sem jutnak. Meleg víz. Tiszta ágynemű. Puha ágy. Hűtőszekrény, tele étellel. Fűtés. S az érzés, hogy pont annyi munkám van, s szinte centre pontosan annyit keresek, hogy a rezsiköltségeket én teremthetem elő.

Az életem feletti uralom viszonylagos. Látszólagos. Átmeneti. Bármikor történhet valami. Elveszíthetem a munkámat, az egészségemet, a kényelmet, az életemből az embereket, s akkor majd nem, mint ahogy most sem az odaégetett zabkása lesz a legnagyobb gondom.

De hogy ez így legyen, emlékeztetem magam. Gyakoroltatom magam.
Megtanulok - jót tesz a control freak énemnek - olvasni, imádkozni a káosz közepén.
Nyugodtan meginni egy csésze kávét akkor is, ha abban az időben akár el is mosogathatnék.
S ha odakint fagyos, havas tél van, s idebent millió tennivaló, akkor hosszú túrára indulni, s az életemre, ahányszor csak lehet, a hegyek nyújtotta távlati, gyönyörű perspektívából rátekinteni.

Wednesday, January 22, 2020

Reggeli készülődés.


Olyanok az utcalámpák reggelenként, mintha az út mentén helyenként nyitva felejtette volna valaki a csapot odafent.
Máskor csak elsuhanok alattuk.
Ma - vállalva a késés veszélyét - lassítok.
Leparkolok az út szélére, kiszállok.
Egy ideig csak nézem, majd a ködön át is aláhulló fényben megmosom az arcom, a kezem, a szemem.
S mielőtt elhalványulnának - lassan én is továbbindulok - leszakítok, majd hajamba tűzök az égről egy apró csillagot.

Sunday, January 19, 2020

A sok

hiábavalónak érzett - ami nem azt jelenti, hogy az is volt - nap végén, hogy el tudjak békében aludni, néha pontról pontra leírom, mit csináltam aznap. Például, január 4.-én, kedden, a következőket írtam a kockás füzetbe: Főztem. Mosogattam. Egész nap rendeztem Mamát. Megsétáltattam a kutyát. Megfürdettem a kutyát. Felporszívóztam. Felmostam. Kimostam a ruhákat, össze is hajtogattam őket.

Ma nem csináltam semmit.
Csak figyeltem reggel az ablakból a hóesést.
Csak jártam órákon át az erdőt. Tettem egyik lábamat a másik elé. Csak emlékezetembe véstem a fák alakját, s a levelekét. Az ég színét. Csak örültem a fagyos levegőnek, a frissen vágott fa illatának. Csak csendben voltam. Elővettem így ezer év után újból a fényképezőgépemet. Néztem, néztem egész nap a szépet.
S este majd békében fogom álomra hajtani a fejemet.
Mindent elvégeztem, amit elvégeznem kellett.

Sunday, January 5, 2020

A kabát.


Talán csak én érkezem meg ilyen nehezen a szép új évbe.
Nem írtam, s már nem is fogok, évértékelőt.
Nem írtam előretekintő terveket sem.
Talán nem fogok sem többet tornázni, sem többet aludni, sem többet olvasni, sem többet írni, sem többet imádkozni, sem kevesebb csokoládét enni, sem több vizet inni, sem normálisabb frizurát kitalálni, sem összeszedettebb lenni, sem óvatosabb, sem okosabb.
Ami nem azt jelenti, hogy maradok a régi. Hogy nem változom.
Egy átmeneti, pillanatnyi elmezavarnak köszönhetően vettem magamnak közvetlenül karácsony előtt egy felére leárazott kabátot. Nem mintha kabáthiányban szenvednék. Van kabátom, három is: két fekete és egy szürke.
Ez az új, ez más. Sárga. Narancssárga, vagy nem tudom pontosan, milyen sárga, de tény, hogy sárga. És szőrmeszerű. Puha. Furcsa. Ahogy kiléptem a boltból, máris megbántam, hogy megvettem. Hazaérkezve azonnal elrejtettem.
Aztán elővettem, s elkezdtem viselni, mégis. Lassan, óvatosan, mintha titok lenne, mintha hallatlan dolog lenne, ha egy világéletében fekete kabátot viselő lány egyszer csak fogja magát, és színesbe öltözik. Először csak kutyát sétáltatni mertem elindulni benne, az erdőbe. Most már bárhova felveszem.
Tervek és lendület és ígéretek és újévi fogadalmak helyett ezt viselem.
Ebben kívánok  boldog új évet a barátoknak, szomszédoknak.
Ebben a drága blogolvasóknak.
Boldog új évet!

Friday, December 27, 2019

Karácsony után.


Rég vettem elő amiatt a naplómat - ezt a kutyarágta, kávéfoltos, egyszerű kockás füzetet - ami miatt egyáltalán létezik s amire tulajdonképpen az év nagy részében valóban használom: írni bele. Magam miatt. Nem másnak. Adventkor szünetel ez a szokás, helyette bejegyzés-vázlatokat gyűjtök s listákat írok, s menüt tervezek, s ajándékokat. Ma reggel folytatom a füzetet. Úgy ébredtem, hogy nagyon hiányzik. Mint egy régi barát, akinek sok mondanivalóm lenne.
S új menüt is írok, s bevásárlólistát. A hűtőszekrény megint üres. Nem tudom és nem is akarom gyorsan megoldani, letudni. Mert nincs eleje és nincs vége. Az élet egyszerűen csak van, és én egyszerűen csak jelen akarok lenni benne. Itt, ahol vagyok, azokkal, akikkel, azokban a naponta milliószor is változó helyzetekben és hangulatokban, amiket egy nagy család együttlétezése elkerülhetetlenül magával hoz.
Ha csak egy hétre is tekintek vissza - de így év végén jó lenne az egész évre -, akkor is látom: egyetlen ember is rengeteget tehet. A békéért, a szépségért, hogy valami létrejöjjön, hogy valami megmaradjon. Sok mindent el lehet érni bátorsággal, kiállással, a békülésre való készséggel, kitartással, elszántsággal, az örömhöz való hűséggel. Szolgálatkészséggel. Gondolkodással. Felszólalással, hallgatással, jelenléttel.
Idehúzom a fotelt az ablak mellé, s nézem az odakint szállingózó, alig látható, pici hópelyheket. Talán beindul a havazás. Szép lenne. S mielőtt elkezdődik a nap, elmondok egy egyszerű imát: Minden erőm, minden örömem, minden feladatom, legyen az kicsi vagy nagy, tőled jön. Nem vagyok egyedül. Ámen.

Tuesday, December 24, 2019

24.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre;
most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három;
ezek közül pedig legnagyobb a szeretet."
(1 Kor. 13:12-13)

Békés, szeretettel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel:

Márta