Friday, January 18, 2019

Kávé.


Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
Szeretem az ízét, az illatát, még a szó hangzása is annyira kedves. Jót tesz a vérnyomásomnak. Reggelenként első utam az automatához vezet. Csukott szemmel is megtalálom, megnyomom rajta a beindító gombot, beállítom az erősséget, mennyiséget, s hallgatom, hogyan darálja a gép a szemeket.
Egy csésze kávé  - enélkül ritkán indul a nap.

Ezért valami szépet kapcsolok hozzá. A csészéhez, a mozdulatokhoz, a daráló zajához, a konyhában lassan szétterülő, finom illathoz. Egy vágyat, egy sóhajt, egy imát - valamit, amit nem akarok elfelejteni, amit mégis minden reggel eszembe kell juttatni.
Kölcsönvett gondolattal mondom:
Lord, take all that makes me feel ground down and make it taste like grace for my soul. (Ann Voskamp)
Mert magamra gondolva millió dolog jut eszembe arról, ami nem tetszik. Amiért hibáztathatom, büntethetem magam. Ami miatt szégyenkezhetem.
A legfontosabb dolgokat - egyediséget, elhívást, értéket, kegyelmet - mindig elfelejtem. 
De mert kávét inni még sosem felejtettem el, egy ideje ehhez kapcsolom, így gyakoroltatom életem alapvető értékeit feledékeny szívemmel:
Ahogy az automata a kávészemeket, úgy vedd, Uram, mindazt, ami tönkretesz.  
Ahogy a kemény szemekből finom, forró ital lesz, úgy váljon minden, ami nehéz, kegyelmi ajándékká a lelkemnek.

Ki tudja. Lehet, majd száv év múlva egy szép napon ha felkelek, csukott szemmel is az fog először eszembe jutni, ami igazán fontos. Egyediség, elhívás, érték, kegyelem. S akkor majd ehhez fogom kapcsolni azt, amit akár el is felejthetek: megnyomni a gombot, beállítani az erősséget, hallgatni, hogyan darálja az automata a szemeket.
Egy csésze kávé. Akár nélküle is indulhatna a nap.
Mégis elkészítem, kockacukorral ízesítem, hogy édesebb legyen. A kávé is, az élet is.

Tuesday, January 15, 2019

Még tart az újdonság varázsa.

Még nem olyan rég kezdődött el a vadonatúj év, s hiába gondoltam, hogy nem, mert mégiscsak engedtem, ragadjon magával a gyerekes hév: idén mindent jobban fogok csinálni. Valami másat. Valami újat, eredetit, nagyszerűt, vagy ha mégsem, akkor a régit, de azt sokkal, sokkal jobban. Még bármi lehet! Még mindig csak január van!

Csak aztán néha már korán reggel minden összedől. Egyszerűen semmi sem sikerül. Nem hogy valami másat, újat, nagyszerűt, eredetit nem hozok létre, de még a réginek sem látom hirtelen semmi értelmét. És még csak reggel van, és hét eleje, és január.

Vajon miért helyezte Isten az örökkévalóságot az emberi szívbe, ha az összes többi ajándéka itt annyira múlandó?

Véges az erőm. A kedvem. A reményem. Túl gyorsan telik le az időm, túl hamar ürül ki a hűtőszekrényem, a szennyeskosár meg épp, hogy sosem.
A határán annak, hol alakulhat még minden másképp is - bár már késő este van -, vagy maradhat minden mindegy alapon nyugodtan a régiben, kényszerítem magam, hogy felálljak. Kelj fel és járj.
Rizset veszek elő, és gombát, hagymát, fokhagymát, sajtot, olivaolajat, egy kis bort - simogató mozdulatokat, megszelídülő gondolatokat, s őszinte hálát a házimunkáért. Hogy van, hogy sohasem fogy el, hogy mindig van értelme, hogy végezhetem.

Ma estére ennyi jut a sok ragyogó újévi álomból: tisztára törölt konyhapult, néhány fazék.
Lesz holnapra is a családnak ebéd.
Ennyi elég.

Sunday, January 13, 2019

Egy

nyolc éve dédelgetett álom - ennyi ideje lakunk itt - vált valóra, mikor múlt héten két nap is itthon maradhattak a gyerekek a szokatlanul erős hóesés miatt. A regionális rádió már feltette honlapjára a hivatalos információt, mely szerint holnap is zárva maradnak a környéken az iskolák. A munkahelyek ugyan egyáltalán nem, de néhány időpontot a felnőttek is kénytelenek néha lemondani csúszós utak, továbbhaladást lehetetlenné tevő kidőlt fák miatt. Nem panaszkodom! Még soha életemben nem hallottam introvertált embert lemondott, későbbre halasztott időpontok miatt őszintén panaszkodni. Még tart a tél, még kell a fény, főzés közben a gyertyák még mindig égnek a konyhaablakban. Soha nem is voltam bőbeszédű, de mikor - gyakran! - előveszem a fényképezőgépet, az mindig arra tanít, hogy csendben legyek, odafigyeljek, észrevegyem, megőrizzem a lencsém túlsó oldalán levő világot úgy, ahogy van. Annyira szép, anélkül is, hogy másnak állítanám be, mint amilyen. Az itt-ott felszabaduló időt, mikor ölembe esik, egyszerűen csak annak tekintem, ami. Ajándéknak, meglepetésnek, lehetőségnek. Vonatkozzon ez bár csak órákon át tartó hólapátolásra is. Boldog januárt! Boldog telet!

Saturday, January 12, 2019

Téli zsoltár.


Egészen korán reggel még van idő csak úgy ülni, a félhomályos szobában, s nézni, hogyan lesz odakint egyre világosabb.
Lehet kicsit várni, mint ébredés után mindig, míg felszakad a fejemben levő, átmenetileg siketté tevő zúgás.
Ilyenkor szinte látni a perceket, s hallani amint, mint homok az órában, egyik a másik után lepereg.
Elő lehet venni az új napot, kiteregetni, mint egy darab üres papírt, melyre még nem tudom, mit írok.

Jelentéktelennek érzem magam. Középkorúnak, középszerűnek. Mindenféle önsajnálat, kisebbrendűségi érzés híján is - olyan semmi különösnek. Igazat adok a szakembernek, aki azt mondta a szövegeimre: igényesek, de nem elég erőteljesek.

A múlandó s örökkévaló közötti határ szinte elmosódik, a két világ majdhogynem átjárhatóvá válik ilyenkor, a reggeli csendben.

Odaátról, mintha résnyire nyitott ajtón, szépség, bocsánat, erő és öröm szivárog át.
Egyetlen fénysugár is elég, egyetlen szikra is.
Nem kell biztos tudás, ha csak sejthetem, az is elég.

Később, szennyeskosarakon innen, gőztől párás konyhaablakon, szelektálandó szeméthegyen túl, hatalmas sétát teszek a térdig érő hóban, ködben, ide-oda rángató szélben.
A világ legrövidebb imáját ismételgetem közben: belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés.

Hazafelé tartva a dombokon át már nem találom az induláskor magam mögött hagyott lábnyomokat. Teljesen betemette őket hóval a szél.
Arra gondolok: olyan ez, mint a kegyelem.
A lábnyomaimat néha elfelejthetem. Nem juttatják folyton eszembe. Nem bántanak már érte. Néha újból kezdhetem, teljesen újból.
Vagy ha nem lehet, addig s annyiszor mesélhetem el ugyanazt a régi, fájdalmas történetet, míg ragyogóvá nem válik a kezdet, s teljesen másként nem alakul a vég.

A szövegeim én vagyok, a történeteim is. A legkevésbé szépet sem tagadom le, mind hozzám tartozik.
Újból és újból előveszem őket, mint megannyi gyűrött papírt.
Kisimítgatom, átírom, minden nap kicsit másképp mesélem el.
Egy kicsit szebben, igazabban, több irgalommal, megértéssel.

Ilyenkor, a reggeli csendben, annyira közel jön az Ég, ilyenkor, úgy érzem, a kegyelem valóban elég.

Wednesday, January 9, 2019

Mikor

odakint fúj a szél, tombol a hóvihar vagy esik az eső, szeretek megállni az ablak előtt és nézni.
Szeretek meleg pulóvert húzni, csizmát, kabátot, sálat, majd elindulni.
A fotel kényelme, a csésze tea s az asztalkán nyugvó könyv várhat.
Szeretem saját bőrömön érezni az eső érintését, a szél hasogatását, az arcomba zúduló hópelyhek megannyi apró szúrását.

Van egy gyönyörű német szó, amit magyarra fordítani csak körülírva lehet. Fernweh. Azt jelenti, hogy vágyódás a messzeségbe. Édes testvére a Heimwehnek, ami honvágyat jelent.

Talán ez a legnagyobb kincsem, ez a szív mélyén valamilyen formában mindig ott égő vágyódás. Messze menni, hazajönni. Vágyódás barátokra, közösségre, békességre, tudásra, Istennek hozzám való szavára, gyógyulásra, a tudatra, hogy életemnek jelentősége van. Aprítani a hagymát a konyhapult mellett, s könnyezve remélni, napjaim egyszerű tennivalói közül egyik sem banális.

De amíg egy hóviharról még mindig az jut először eszembe, de jó lenne járni egyet odakint, addig nem félek. Addig még élek, s hogy hogyan, az sem mindegy.

Aki útra kel, a messzeségbe vagy hazafele, annak nem a koffer, nem a térkép, nem az élelem a legfontosabb útravalója.
Hanem a vágyódás.
A szíve mélyén égő kicsi tűz.
Vigyázni a legjobban erre kell.

Friday, January 4, 2019

Shalom.

Úgy indultam el az új évbe, ahogy az idei első munkanapon autóztam befelé a városba: csúszós utakon, süvítő szélben, hóesésben, ködben araszolva, nagyon lassan, óvatosan. Csendes örömmel. Figyelve a fényekre, a jelekre, a többi közlekedőre. Az idei év Jahreslosungját forgatva a szívemben: törekedj békességre, és kövesd azt.
Egy-egy újabb álmatlan éjszaka után, sok képzeletben lefolytatott párbeszéd végén, ahol végre megmondtam a véleményemet, kiálltam magamért, a saját igazamért, eszembe jutott - nem csak utólag - a tökéletes válasz - egyszerűen csak fáradt vagyok. És hálás, hogy mindez igazából nem fog elhangzani. Nem csak azért, mert úgyse lesz rá soha alkalmas pillanat, vagy mert a másik fél nem fogná már fel, nem értené, vagy mert a szívét vagy én, vagy ő megkeményítené. Hanem azért, mert a haragos, hirtelen felindulásból odavetett szavak, még ha amúgy igazak is, nem hoztak még soha igazi békét.
A béke útja mindig más. A legerősebb harcos mindig nagyon is szelíd. Sötét karikákkal a szeme alatt néz néha vissza rám reggel a fürdőszobai tükörből, miközben áthúzza fején kockás pizsamaingje fölé a kopott pulóvert.
Egyszer, mikor újból minden nagyon fájt, leírtam egy lapra, hogy nem haragszom. Hogy megbocsátok, másnak is, magamnak is. Nem tartom számon, elengedem, nem engedem, hogy keserűvé tegyen, keménnyé.
Azóta, mikor az érzelmeim magukkal ragadnak, újból és újból elolvasom ezeket a papírra vetett szavakat.
Ott megmaradnak, nem szállnak el.
Erejük van.
Ragyognak, tartást adnak.
Horgonnyá válnak, ha viharba kerül, ide-oda vetődik az emberi lélek.

A mellettünk


levő asztalnál olyan hangosan beszélgetett a két hihetetlenül hasonló arcvonású, hasonló frizurájú, hófehér hajú hölgy - anya és lánya lehettek, egyikük kilencven, másikuk körülbelül hetven évesnek nézett ki -, hogy egy idő után már meg sem próbáltuk a saját társalgásunk fonalát újból és újból megkeresni, csak élveztük az övék gombolyítását, reménykedve, hogy negyven-ötven év múlva is ugyanúgy fogjuk szeretni egymás társaságát, ugyanúgy lobogni fog a hosszú hajunk, ugyanúgy büszkék leszünk a köztünk levő hasonlóságra, ugyanúgy megosztozunk egy szelet tortán, ugyanolyan reménykedéssel fogjuk szőni az álmokat, s ugyanolyan örömmel tervezgetni a jövőt,
mint most.

Thursday, December 27, 2018

Azokon a

csodálatos karácsonyi képeslapokon, amiket még Angliában vettem volt néhány éve az áll, hogy Season's Greetings. Mert a karácsony egy időszak. Nem egyetlen est, nem egyetlen éj, s nem veszik kárba minden csak azért, mert az az egy éj nem csendes, esetleg egyáltalán nem is szentséges.
Úgy szerettem egy egész hosszú időszakon át hajnalban kelni, a még sötét konyhában néhány sort leírni, látni a betűket, ahogy világítani kezdenek az ujjaim alatt. Szerettem olvasni mások szövegeit is, adventi ablak volt mindegyik. Szép volt feldíszíteni apránként az otthonunkat, sorban meggyújtani a gyertyákat. Szerettem volna minden adventi estén mesét olvasni, mint régen, a gyerekeknek, kicsit együtt lenni velük - ez körülbelül háromnegyed részben sikerült. Tanulom szeretni azt is, ami részleges, ami nem teljes.

Véget ért a szép karácsony. Lassan az új évet várom. Egy másik kezdetet.

Tény, új autót venni nem fogok. Nem iratkozom be fitness stúdióba, nem változtatok frizurát, nem keresek új munkát, nem nyitok új bankszámlát. Nem kezdek el másik hangszeren tanulni, nem keresek magamnak új hobbit.
Ehelyett előveszem a régi zongorakottákat. Jobban megbecsülöm a régi barátaimat. Gyakrabban felveszem a régi futócipőt, kimenni futni egyszerűen csak ide, a legközelebbi erdőbe. A kamrából elhasználom az összes régi befőttet, élelmiszert. Elolvasom a már meglévő, olvasatlan könyveket. Folytatom a blogot. Nem találok ki új álmokat, csak őrzöm a régieket. Kicsit komolyabban veszem őket.

Majdnem betelt a régi, aranypöttyös füzetem. Az utolsó lapokat üresen hagyom. Mintha a szavak lennének, amiket jó lett volna kimondani, de nem mondtam mégsem. Mintha a kéz lenne, amit nem fogtam meg, az összes jótett, amit nem tettem meg, mintha oda lenne írva minden, ami visszahozhatatlan, jóvátehetetlen.

Új füzetet kezdek.
Tisztát, szamárfül és kávéfolt nélkülit.
Mintha ez lenne életem felett a szép kegyelmi üzenet: újra újat kezdhetek.
Ha a régivel örökre adós maradok, akkor is.

Monday, December 24, 2018

24.

Szenteste reggelén is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng.
Felkapcsolom a karácsonyfa égőit, az összes fényfűzért, majd laptopom billyentyűzetén is világítani kezdenek kezem alatt a betűk.

Az utolsó adventi bejegyzést egy tortáról írom.
Egy szív alakú karácsonyi tortáról, amit én sütöttem, s ami kicsit olyan lett, mint az életem.
Mire elkészült, kissé összeesett, s ahogy kivettem a formából, nem vigyáztam rá eléggé, darabokra tört.
De a darabokat összeszedtem, újból szív alakúra rendeztem.
Csorgattam rá csokoládéból öntetet, majd ákombákom, fényes betűkkel ráírtam egy születésnapi üzenetet.
 
Köszönöm, hogy idén is útitársaim voltatok! Szép, jó, boldog karácsonyt kívánok, mindenkinek!

Sunday, December 23, 2018

23.

Az egyik legszebb adventi énekkel, Paul Gerhardt egyszerű szavaival kérdezem én is: Hogyan fogadjalak? Hogyan találkozzam veled? Wie soll ich dich empfangen?

A tegnapi ebédet különleges gondossággal készítettem el. Volt többféle étel, szép terítés, gyertyafény, jó társaság. Az egyik gyermekem mégis alig tudott enni valamit. Mert nem várta meg, míg elkészülök, hanem megevett előtte egy egész zacskó chipset. Hiába volt finom az ebéd. Hiába volt leves, rizs, hús, gomba és saláta az asztalon. Már nem volt éhes.

Ezért, ha arra gondolok, vajon hogyan fogadjalak, akkor én drága kincsként őrzöm a bennem levő mély éhséget. A vágyódást. Lelkem otthontalanságát, a mélyben mindig ott levő szomorúságot. Azt, amitől mindenki csak szabadulni akar - megettem már az életben én is épp elég zacskó chipset -, én arra vigyázok.
Így fogadlak. Így várlak. Így akarok találkozni veled.

Saturday, December 22, 2018

22.


Tegnap délután vendégek érkeztek. Várva-várt vendégek, régi barátok. Olyanok, kiknek az érkezéséig, ha adventi kalendáriumon kicsi ajtókat éppen nem is nyitogattam, de a napokat mégiscsak számoltam.
Hogy aztán az utolsó órákban mégis úgy érezzem, nem vagyok még készen. Tiszta ágyneműhuzatot még nem húztam, a zongorán port még nem töröltem, reggel ottmaradt a kagylóban néhány mosatlan, s a leves sem sikerült olyan finomra készítenem, mint máskor. A munkában is sokáig kellett maradnom. Minél inkább igyekeztem, annál inkább nem voltam benne biztos, hazaérek-e addig, míg megérkeznek. S mert annyira siettem, hogy sajnáltam evésre, ivásra pazarolni az időt, végül megfájdult a fejem is.

Advent van. Közel van már a megérkezés. Nem tart már sokáig a várakozás.
De van olyan várakozás is, ami már rég nem arról szól, aki eljön - hanem csak saját magunkról.

Tegnap végül, ott ahol voltam, a fejfájás s a rohanás közepén megálltam, s a magam készületlenségétől, alkalmatlanságától elfordulva elkezdtem egyszerűen csak rájuk gondolni, a barátainkra. Hiszen ismerem őket. Tudom róluk, hogy a zongorán levő pornál sokkal jobban érdekeljük őket mi magunk. Hozzánk jönnek. Miattunk.

Így fordulok oda az adventi út végén rám váró egyetlen, drága vendéghez is.
Ajándékokat, karácsonyfát, süteményeket, készülődéseimet, önjobbítási igyekvéseimet felejtve, ha azt hallom majd, hogy "Az Úr közel!", annyit akarok csak mondani magyarázkodás nélkül, szívből: 
Jövel, Uram Jézus.*

* Jelenések könyve 22:20

Friday, December 21, 2018

21.


Minden emberben ott van valami fény.
Ma reggel rájuk gondolok, az életemben levő emberekre. A közeliekre és távoliakra. A családtagjaimra. A gyermekeimre, a mások gyermekeire. A barátaimra. Az ellenségeimre. A példaképeimre. Az ismerőseimre, a munkatársaimra, a főnökömre, a szomszédaimra, s a társakra a kórusban. A pénztárosra a boltban, ahova reggelenként betérünk perecet venni. A postásra.
Kivétel nélkül mindenkiben ott ragyog valami fény.
Egyik sem oltja ki a másikat, nem halványítja el, mindegyiknek joga van létezni.
Ha hibázott a hordozója, akkor is. Ha idős, ha fiatal, ha képzett, ha képzetlen, ha erős, ha gyenge, ha szomorú, ha boldog, s ha már nem tud gondoskodni magáról, akkor is.
Mindegyik értékes, mindegyikre szükség van. Utat mutatni, világítani, reményt adni, jelezni és visszajelezni.
Ha csak egy is kialszik, az pótolhatatlan veszteség.
 
Magam elé idézem sorban az arcokat, a szemeket, körülöttük az apró nevetőráncokat. A mosolyokat.
Ők az én gazdagságom, együtt és külön-külön is a legdrágább kincsem:
az emberek az életemben.

Thursday, December 20, 2018

20.


A tegnap estét avval töltöttük, hogy kibogoztuk és szétteregettük a nappaliban azt a karácsonyi égősort, amit még a múlt év nyarán kivágott szép, nagy fenyőfánkról szedtünk le. Hogy hogyan került fel az égősor a fenyőfára, azt egy hat évvel ezelőtti naplóbejegyzésből idézem: úgy, hogy két négyméteres létrából eszkábáltunk egy minden irányba imbolygó kétágú létrát, amit én egy hosszú kötél húzásával-engedésével megpróbáltam épp csak annyira egyensúlyban tartani, hogy el ne dőljön, míg gyermekeim apja a tetejéről nyújtózkodva fel nem díszíti a fa embermagasságon felüli ágait.

Idén karácsonyra nincs nagy fenyőfa már az udvaron. Az égősor sem működik. Mégis előszedtük, kibogoztuk, szétteregettük. Majd egy multiméterrel megmértük, folyamatos-e a kábelben az áram, s ha nem, akkor hol van megszakadva. Kicseréltünk néhány kis égőt. Nézegettük, tanácskoztunk. Majd megállapítottuk, idén már nincs időnk megjavítani. De jövő karácsonyig kitaláljuk, hogyan lehetne, talán valamilyen fémlemezkék beépítésével mégis újra működővé tenni. Nem dobjuk el. Még nem adjuk fel.

Egy olyan világban, ahol mintha a kétségbeesésé, a halálé lenne az utolsó szó, kis, működőképtelen égősort próbálunk megjavítani. Mintha számítana. Ha már más, ennél sokkal fontosabb dolgokat úgysem sikerül jóvá tenni.
Isten országa olyan távolinak tűnik, mint a messzeségben ragyogó, hideg csillagos ég!
Bennünk él mégis valami megmagyarázhatatlan vágyódás a hely után, hol minden megtalálja az értelmét, s a végső nagy képben a saját helyét.
Közben elveszlődünk pillanatnyi fájdalmakban, fulladozunk átmeneti sérelmekben, s mert elhisszük, a reménytelenségé az utolsó szó, feladjuk, rosszkor.

Pedig hajnalhasadás előtt legnagyobb a sötétség, karácsony előtt leghosszabbak az éjszakák, s egy gyermek mindig akkor születik meg, mikor az édesanyát annyira elönti már a fájdalom, hogy azt hiszi, nincs tovább.
Ha csak a keresztet néznénk, az volt a vég. Ha tovább is látunk, minden csak ott kezdődött el.

Az legutolsó szó nem a kétségbeesésé, nem a halálé. Hanem a reménységé. Az életé.
(Isten országában pedig az összes kivágott fenyőfán régi, tönkrement, de újra működő égősorok világítanak majd karácsony éjjelén.)

Wednesday, December 19, 2018

19.


Gyakran magamra ismerek egy mondatban, amit Henri Nouwen fogalmazott meg egy számomra kedves könyvében. Ezt arról a hét hónapról írta, amit egy trappista kolostorban töltött, ahol többek között arra próbált választ keresni, mi az, amitől mindig annyira kimerült és fáradt. Ott a csendben és nyugalomban, távol a mindennapi tanári munkájától rájött arra, hogy minden egyes találkozásba, beszélgetésbe, előadásba annyi energiát és időt fektet, mintha minden egyes alkalommal újra be kellene bizonyítania másoknak, méltó a rá fordított figyelemre és időre. A mentora azt mondta neki: Ön az egész identitását kockáztatja, és mindig nulláról indul. Ezért olyan fontos az imádság és a csend, mert legmélyebb identitását ezek segítségével találja meg, és ez meg fogja őrizni attól, hogy amikor másokkal együtt dolgozik, az egész lényét kockáztassa.

Gyakran magamra ismerek abban a divatos önmegvalósító mondatban is, miszerint ha elég keményen dolgozunk valamiért, akkor azt előbb-utóbb el fogjuk érni. De az ilyen és hasonló mondatok vezetnek el oda embereket, hogy teljesen kizsákmányolják saját magukat, és mégsem érik el, amit akarnak. Néha egyszerűen csak azért nem, mert szívünk mélyén mindannyian szeretetre, megbocsátásra vágyunk, és azt nem lehet kemény munkával elérni.

Az életem egyszerűen csak nem a saját kezemben van.
Ha a tőlem telhető maximumot is adnám mindig, az alakulása végső soron akkor sem tőlem függ.
A befektetett munka nem mindig fizetődik ki.
Nem tudom mindig a legjobb formámat hozni.
A lehető legjobb akaratomat és igyekezetemet is félre lehet érteni.
Nem tudom mindig betartani az ígéreteket. Se a szabályokat.
Nem hívom fel elég gyakran a szüleimet, nem vagyok elég türelmes az anyósomhoz, elég hűséges a barátaimhoz, elég kedves a férjemhez, elég következetes a gyerekeimmel szemben.

Ha az emberileg tőlem telhető legtöbbet is adom, akkor is adósa maradok, mindenkinek.
Erre jöttem rá, tehát megpihenhetek.
Reménykedhetek benne, hogy így is szeretnek.
S ha már itt tartunk, akkor ugye abban is:
nem kell minden adventi blogbejegyzés csillagos ötös legyen, hogy mégis örömet szerezzen...

Tuesday, December 18, 2018

18.

Nagy munkában vagyok.
Kincsesládákat töltök fel éppen, a lányaimnak. Karácsonyi ajándékként, életre szóló hozományként.
S mert mindennek, ami számomra érték ezen a világon, valamiképpen köze van a szavakhoz, a ládikókat is szó-kincsekkel töltöm meg.
Szókincsesláda. Wortschatzkiste. Ezt kapják tőlem ajándékba.
Hogy amikor nehéz az élet, és túl sok a tanulnivaló, vagy túl nehéz a szív, s a szülők is furcsák, akkor lehessen belenyúlni a ládába, kivenni belőle valami szépet.
Valamit, ami felemelő, ami vigasztaló, ami igaz.
Valamit, ami megmarad.

Monday, December 17, 2018

17.


Minden advent harmadik vasárnapján karácsonyi ünnepséget, jótékonysági koncertet tart a katolikus plébánia a házunk mögötti domb tetején levő templomban. Minden évben ugyanazokat az előadókat hívják meg - nagyjából mindenkit, aki a faluban szépen, vagy legalábbis elfogadhatóan tud énekelni vagy zenélni. Minden évben Afrikába küldik az összegyűjtött pénzt a szegény gyerekeknek. Minden évben éneklünk mi is a kórussal. Minden évben ugyanazt a fajta csokoládét kapjuk ajándékba, olyan óriási csomagolásban, hogy általában még márciusban is azt esszük a próbákon. Alle Jahre wieder.

Tegnap este kicsit később érkeztem, de még kezdés előtt, s egészen hihetetlen módon, a kórusunk számára fenntartott négy padon, az oltár mellett közvetlenül jobbra és balra pont nekem nem jutott ülőhely. Ténylegesen nem lehetett, bármennyire is összehúzódtak volna, még egy személynek helyet szorítani. Így én álltam. És bármennyire is felfogtam az eszemmel, hogy ezért senki sem hibás, attól még a szívem hirtelen kívülállónak, kiközösítettnek érezte magát.

A karácsonyi történethez ez is hozzátartozik. Az érzés, ha már nem jut számodra hely.

Helyet készíteni sokféleképpen lehet. Egészen hétköznapi módon, a határidőnaplóban, egy fontos személynek. Vagy a pénztárcában, ha elmegyünk egy koldus mellett, s nem nézünk zavartan félre, nem teszünk úgy, mintha minket nem érintene. Autópályán araszló dugóban a másik sávból elénk átsorolni akarónak. Helyet készíteni egy másik szempontnak, egy másik akaratnak a sajátunkén kívül. A megbocsátásnak, a megértésnek, az elengedésnek. Helyet a könnyeknek akár advent harmadik vasárnapján is, bár pont hogy öröm a neve. Helyet a békének. A betlehemi gyermeknek. Minden adventben, alle Jahre wieder.

A jótékonysági koncerten tegnap este egy idő után odajött egy társam, és - ellentmondást nem tűrve - átadta a helyét, majd egy idő után egy másik társam átadta neki az övét, s így álltunk felváltva másfél órán át, mindig valaki más.
Mert a helykészítés nem elegendő ülőhely kérdése, nem logisztika, nem térgyakorlat.
Szívgyakorlat.

Sunday, December 16, 2018

16.


Van egy gyermekkórház Providence-ben (USA), a Hasbro-Children-Hospital, ahol minden este fél kilenckor egy nagy ablak elé gyűlnek a kis páciensek. Jó-éjt-fényekre várnak. Minden este fél kilenckor az éttermek, hotelek, a közeli egyetem, a rendőrség, a tűzoltóság fel-le-fel-le kapcsolják a fényeiket. Ezen kívül az autósok is, a biciklisek, s mindenki más is, aki ilyenkor egy zseblámpával éppen úton van a környéken. A beteg gyerekeknek szól a fényjáték, apró gesztusként és emlékeztetőként, hogy nincsenek elfelejtve, hogy gyógyuljanak meg hamar.
Az ötlet gazdája egy Steve Brosnihan nevű grafikus, aki esténként rajzokat készít a gyerekeknek a kórházban. Egyik este, amint hazafelé tartott a biciklijén, visszanézett a kórházra és látta, hogy égnek még a lámpák a szobákban. Fel-le-fel-le kapcsolta a fejlámpáját, abban reménykedve, hátha pont akkor néz ki az ablakon egy kisgyerek, s észreveszi a jó-éjt-fényjelzést.
Már évek óta él ez a szép hagyomány. A város jelez a gyerekeknek, ők pedig visszajeleznek.

Nem mindenkinek felhőtlenül boldog a karácsonya. Még a legmosolygósabbak is hordozhatnak embert próbáló terheket, bűntudatot, törést, betegséget. Kimondhatatlan veszteséget.
Mégis. Legyen bármennyire is kétségbeejtő a helyzet, egy zseblámpája mindenkinek van. Világítani, apró fényt gyújtani, fel-le kapcsolni, jelzést küldeni, egymásnak a sötétségben egy kis reményt adni.

Köszönöm a tegnapi játékra adott választ, a sok jó szót. Ajándéknak tekintem őket, mint megannyi visszajelzést a saját zseblámpám jelzésére.
(Vivien Vincze nevét sorsoltuk ki, kérlek írd meg a prodan.martakukacgmail.com címre, hova postázhatom a nyereményt. Hátha karácsonyra még pont odaér!)

Saturday, December 15, 2018

15.


Azt akarom, hogy a lányaim legyenek gyönyörűek, műveltek és jók, hogy csodálják, szeressék, tiszteljék őket, hogy derűs ifjúság után jól és bölcsen válasszanak társat, hogy hasznos és örömteli életet éljenek, olyan kevés gonddal és bánattal, amennyit Isten jónak lát rájuk mérni...
Hozz örömet ebbe a házba, hogy megtanuld, milyen légy a saját otthonodban; és ha nem kínálkozik ilyen, akkor is megtanulod, hogy itthon legyél elégedett. Egy dolgot ne feledjetek, lányaim: anya mindig a bizalmasotok, apa a barátotok lesz, és mindketten abban bizakodunk, és azt reméljük, hogy a lányaink, akár férjhez mennek, akár nem, életünk büszkeségei és vigaszai lesznek.
- Azok leszünk, édesanya, azok leszünk! - kiáltották tiszta szívből, majd pedig jó éjszakát kívántak egymásnak.
( részlet Louisa May Alcott 'Kisasszonyok' c. könyvéből)

A mi adventünkből nem hiányozhat a Kisasszonyok c. könyv, a filmet is minden egyes évben megnézzük, s hiába zokogtunk Beth halálán a múlt évben is, és azelőtt is, egészen biztos vagyok benne, idén sem marad szem szárazon. Múlt évben megvettem a könyvet angolul is, s a legkisebb kisasszony - aki mellesleg épp teljesen rövidre vágatta a haját, s minden nap megkérdezi, tehet-e piercinget az orrába, de nem, nem tehet -, éppen ezt olvassa. Mert hiába a kicsit régimódi stílus, van valami időtálló ebben a könyvben, s a mondatok, amiket annyiszor felolvastam nekik, olyanok, mint a kicsi magvak. Egy idő után kikelnek, szárba szökkennek, virágot hoznak, s örömet, nem valahol máshol, nem valaki mással, nem valamikor máskor, hanem itt és most, ahol éppen vagyunk, nekünk. Nekem legalábbis ez jutott eszeben, mikor egy fáradt adventi délutánon munkából hazaérve ünnepien megterített asztalhoz, finom ebédhez ülhettem le.

A mai nap annyiban különleges itt a blogon, hogy ma lesz ajándék is.
Ennek az a története, hogy valamelyik kisasszony addig kérlelt, míg beleegyeztem, hogy ideadja előre a nekem szánt karácsonyi ajándékát. Mert annyira örült neki, hogy nem bírt vele várni. Az ajándék egy frissen megjelent dvd volt, s egy olyan film van rajta, amit mi ketten néztünk meg moziban a múlt nyáron, s utána még sokáig beszéltünk róla. Mikor megláttam az ajándékomat, én is elővettem azt, amit neki szántam: ugyanazt a dvd-t. S mivel ő saját magának is megvette, most van egy plusz példányunk. Gondoltam rá, hogy megajándékozok vele egy személyes jóbarátot, vagy egy olyan blogolvasót, akiről úgy érzem, mindig törődik velem. De a gyerekek inkább azt szeretnék, ha kisorsolnánk itt a blogon, mert biztosak benne, ha számunkra ismeretlen személyhez is kerülne, az azt jelentené, hogy annak a személynek éppen szüksége van egy ilyen szép ajándékra.
A film Ferenc pápáról szól, az egyik legjobb német filmrendező, Wim Wenders rendezte, van rajta magyar, angol és német felirat is, és csodálatosan szép.
Kisorsolni azok között fogjuk, akik ma éjfélig egy jó szót hagynak ennél a bejegyzésnél. Mert biztosak vagyunk benne: olyan személyhez fog kerülni, akinek ezen a karácsonyon különösen is szüksége van valami szépre, valami jóra.

Friday, December 14, 2018

14.


Ma reggel azokat a gyertyadarabkákat gyújtom meg, melyek azért váltak használhatatlanná, mert már annyira leégtek, hogy nem látszottak ki a gyertyatartókból. A bal oldali konyhapulton néhány mosatlan edény, a jobb oldalin a termosz, már ott gőzölög benne a mai teám. Középen a sötét téli ablak, előtte a párkány. Ma reggel itt ünneplem a karácsonyt, még mielőtt elindulok a csúszós utakon.
Nincs arany, nincs tömjén, se mirha. Hozom a fáradtságot, a csendet, s valami rám telepedni akaró, végtelen reménytelenséget. Azt hozom, szépítgetés nélkül, ami van.
Amikor nem olyan a házam, s nem olyan az életem, hogy az méltó lenne a mutogatásra, akkor, még mielőtt elindulok a mai utakon, mégis karácsonyt ünneplek a párkányon.
Mert van, akinek a pislogó mécses is értékes.
Mert a karácsonyban nem az a fontos, hogy tökéletes legyek, hanem az, hogy bármilyen is lennék, nem vagyok mégsem egyedül.

Thursday, December 13, 2018

13.


Miközben a háttérben Joan Osborne One of usc. száma megy halkan a telefonomon, arra gondolok, tényleg, milyen lenne, ha Isten valóban egy lenne közülünk?

Talán úgy nézne ki, mint az a végtelenül szomorú nő, akit még ősszel láttam Bécsben az ablakon át, s egyenesen a szemembe nézett, amint a zsúfolt villamos, amin ült, elhaladt mellettem. Vagy úgy, mint az az olasz utcazenész, aki becsukott szemmel énekelt szívből, nagyon-nagyon szépen, miközben az emberek elsiettek mellette, s alig állt meg valaki hosszabb ideig is hallgatni őt. Vagy úgy, mint a megállóban didergő kamasz gyerekek közül az egyik, amint hajnalonként hallgatagon várják, hogy beforduljon a sarkon a korai iskolabusz.

Nem tudom, hogyan nézne ki, ha tényleg egy lenne közülünk.
Eddig még, ahányszor csak várták az érkezését, az elképzeléseknek nem felelt meg.
Ha keresték erős szélben, földrengésben, tűzben - Ő halk és szelíd hang formáját vette fel, hogy megérkezzen.**
Várták Messiásként. Győzelmes harcosként. De én el tudnám képzelni brilliáns tudású bölcsként is, aki aztán a legintelligensebbekkel közülünk valamilyen szemináriumon osztaná meg végtelen tudását, a megváltás titkos kulcsinformációját.

Ehelyett adott egy történetet.
Egy egészen egyszerűt, hogy mindenki megértse, s egy annyira aprót, hogy elfér még a tenyeremben is.
A legváratlanabb formában jött el, mint kicsi, védtelen, másokra szoruló gyermek.
Úgy jött világra, ahogy mindannyian jöttünk.
Pont úgy, mintha egy lenne közülünk.

* What if God was one of us?
   Just a slob like one of us?
   Just a stranger in the bus
   Trying to make his way home?

** 1 Kiralyok 19:11-13

Wednesday, December 12, 2018

12.


Mikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, elõfordult, hogy így karácsony környékén elutaztunk két napra valahova csak mi ketten. Egyszerûen csak karácsonyi fényeket nézegetni, nyugodtan beszélgetni, vagy csak egy jót aludni. Ilyenkor elôre fôztem, mindent elôkészítettem, és megkértük a Mamát, vigyázzon rájuk.

Most a repülôtéren írok. Hazafelé tartunk. Idén is elutaztunk két napra csak mi ketten, karácsonyi fényeket nézni, nyugodtan beszélgetni, jót aludni. Semmi sem változott, csak az, hogy most a gyerekeket kértük meg, vigyázzanak a Mamára.

Még mielôtt eljutunk oda, hogy már ránk kell vigyázni, idõnként meg-megpihenünk.
A nap mint nap hordozott terheket, mikor lehetséges, néha letesszük.
S bár repülni, felhõk fölött szállni hamarosan mi fogunk, az angyalok most mégsem mi vagyunk.
Hanem õk, akik biztattak, nyugodtan jöjjünk el. Akik beadták a gyógyszert, elõkészítették az ebédet, odafigyeltek rá, hogy ne maradjon nyitva az ajtó, s akik megkeresték ahányszor csak kellett, az elveszett szemüveget.
Akik vigyáznak másokra, õk az igazi angyalok. Õrangyalok.

Tuesday, December 11, 2018

11.


Soha nem olyan hosszúak az éjszakák, mint adventben. Már délután elkezdõdnek és másnap reggelig tartanak. Az én adventi estéim többnyire csendesek, gyertyafényesek. Ha mégis beutazok valamelyik közelebbi vagy távolabbi városba, úgy állok néha az utcák s a bevásárlóközpontok csillogó fényei között, mint valami sziget. Néha eszembe jut, mi lenne, ha hirtelen elvennék az áramot? Ha kialudna az összes karácsonyi fény s elhallgatna az összes karácsonyi zene s leállna az összes mozgólépcsõ, akkor mi lenne?
Talán szembenéznénk végre a bennünk s a világban jelenlévõ csenddel és sötétséggel.
Talán megfognánk a mellettünk levõ ember kezét.
Talán felnéznénk az égre, s észrevennénk a csillagok fényét.
Talán eszünkbe jutna, miért is ünnepeljük a karácsonyt.

Monday, December 10, 2018

10.


Az őszi hónapok számomra leginkább magával ragadó olvasmánya Dallas Willard The Divine Conspiracy c. könyve volt. Nagyon szívesen olvasok, bár nem mindig értem őket, aprólékos teológiai fejtegetéseket, egy-egy jól ismert szöveg minden szempontból való megvilágítását. Ebben a könyvben főleg a Hegyi Beszéd boldogmondásairól van szó. Eddig minden magyarázat, amit evvel kapcsolatban hallottam vagy olvastam, úgy közelítette meg, hogy ahhoz, hogy boldogok vagy áldottak legyünk, tennünk kell érte valamit. Lelkileg szegénnyé válni, sírni, szelídnek lenni. Ebben a könyvben viszont azt olvastam, hogy ezek a mondatok nem tanítások. Nem utasítanak semmire. Jézus, mikor megállt és végignézett az őt követő tömegen, egyszerűen csak látta, hogy ezek az emberek nem a világ legintelligensebb rétegéből kerültek ki, már csak azért sem, mert aki nagyon-nagyon szegény, nincs ereje bonyolult elméleti kérdésekkel foglalkozni, és mert tulajdonképpen soha senki nem is kérdezi meg őket, mit gondolnak. Látta, hogy ezek az emberek szomorúak. Elkeseredettek. És Ő szólt hozzájuk, törődött velük, s minden egyes mondatával tágasabbra nyitotta előttük - és előttünk - Isten országának ajtaját. Azt akarta, hogy megértsük, ez az ajtó mindenki számára ténylegesen nyitva áll, azok számára is, akiknek az élete valóban úgy tűnik, hogy emberileg nézve teljesen reménytelen.
Nem tudom, mi a leghelyesebb magyarázat. Számomra tulajdonképpen a keresés a fontos, a gondolkodás, s az öröm, hogy szabad kérdezni. Nehezen fogadom el, kicsit mindig fenntartással kezelem, ha valaki kijelenti, valamit csak egyféleképpen lehet érteni.
Szeretem a boldogmondásoknak ezt a megközelítését (is). Mert nem tesz ránk olyan terhet, aminek úgysem tudunk megfelelni. Mert ránézhetek a saját életemre, és minden megoldhatatlannak tűnő problémámra tudok írni egy személyre szóló boldogmondást. Mert nincs olyan akadály, kifogás, teher, hiba és tennivaló, ami lehetetlenné tenné azt, hogy valóban boldog legyek. S mert ez a gondolat annyira szép, olyan hivogató, mint egy adventi ajtó, mely csak arra vár, hogy kinyissuk és belépjünk rajta.