Saturday, April 20, 2019

Virágot Jézusnak.

Annie Dillard The Writing Life című vékony kis könyvét olvasom éppen, ott találtam rá valami fontosra. "Ha megtanultam néhány dolgot az írásról, akkor az egyik közülük ez: pazarold el az egészet, lődd el az összes töltényt, fecséreld el, játszd el azonnal, minden alkalommal. Ne halmozz fel írnivalót későbbre, vagy egy másik könyvre, add oda, add oda, add oda most...Valami több fog eszedbe jutni később, valami jobb. Úgy fognak megjelenni ezek a dolgok majd, hátulról, mélyről, mint valami vízforrás." (saját, nem túl pontos fordítás)

Ha megtanultam néhány dolgot az életről, akkor az egyik közülük ez: pazarold el, lődd el, fecséreld el, játszd el. Kérj bocsánatot ma, fejezd ki a szereteted ma. Írd le, mondd ki, adj oda mindent, amid csak van. Úgy, mint Mária a drága, valódi nárdusolajat. Mint az özvegyasszony a két fillért. A nagylelkűségnek nem sok köze van a pénzügyi lehetőségekhez.

Van olyan szeretet, mely odaadja önmagát, teljesen. Olyan, mely erősebb, mint a halál.
Ma reggel, mikor elmentem még venni néhány szükéges dolgot az ebédhez, nem jutott eszembe rá válaszul semmi jobb, mint megtölteni végül az egész bevásárlókosarat virággal.
Boldog ünnepet!

Friday, April 19, 2019

Míg odakint

legalább akkora tömeg lepte el az utcákat, mint itt nálunk tegnap az egy-kétnapos ünnep miatt majd zárva tartó boltokat, addig egy egészen jelentéktelen épület egyszerű termében  valaki előkészített egy vacsorát. A ház gazdájának neve a mai napig ismeretlen. Ő maga sem tudta meg talán soha, de ott, azon az estén, megtörtént a történelem egyik legnagyobb pillanata: a legelső úrvacsora.
Azóta - gondolom, ma különösen is így volt - milliók ünneplik a darab kenyérben, korty borban rejlő titkot.
Mert a csoda megtörténik - néha egészen jelentéktelen helyeken. Néha semmiben sem kimagaslóan tehetséges, hétköznapi emberekkel. A tömegtől távol, a nyilvánosság számára ismeretlenül. Csendesen is, halkan is. Néha úgy, hogy fel sem ismerik. S mindez semmit sem von le a jelentőségéből.

Monday, April 15, 2019

Minden nap

olyan, mint egy gyönyörű fraktál.
Ezer lehetséges út közül kell kiválasztani azt az egyetlen egyet. Mindig a lehető legszebbet. Vagy egyszerűen csak azt, amit lehet, és akkor azt majd végigjárni a lehető legszebben...

Az a baj, hogy túl sok mindent szeretek. Dolgozni, főzni, ruhákat hajtogatni, mosogatni, írni, olvasni, kötni, hímezni, kóruspróbára járni, templomban énekelni, imádkozni, egyedül lenni, másokkal lenni, a családommal törődni, tanulni, biciklizni, utazni, játszani, kiülni csendben a dombtetőre.

De mindenre nincs idő. Mindenre nincs erő.
A fraktál összes ágát-bogát bejárni nem lehet.

Minden nap választani kell. Nem is azt, hogy mi az, amit megteszek. Sokkal inkább azt, amit nem. Nehéz - valami jobb érdekében - lemondani arról, ami amúgy szép és jó.

Egyetlen szabály van, folyton elfelejtem: a háznál fontosabbak a benne lakók. A tárgyaknál fontosabbak az emberek. S hogy a szeretet nem csak egy érzés.
A szeretet: döntés.

Saturday, April 13, 2019

Mérleg.


A kis adótanácsadó irodában, ahol dolgozom, és amit kilencen működtetünk, mindannyian nők vagyunk, szinte mindannyian részmunkaidőben.
Nagyon szeretem az ottani munkámat is.
Az évek folyamán azt a hagyományt alakítottuk ki, hogy mindenkit megajándékozunk a születésnapján. Még születésnapi felelősünk is van, sőt, még egy pót-születésnapi felelősünk is, aki abban az egy esetben lép porondra, mikor a rendes felelősnek van születésnapja.
A cselekmény mindig ugyanúgy zajlik: mikor közeledik valakinek a nagy napja, a felelős körbejár az irodában, s megkérdi, részt óhajtunk-e venni 5 euróval a megajándékozásban - nem mintha bármikor bárki is nemet mondana. Aztán összeszedi a pénzt, megveszi mindannyiunk nevében az ajándékot, ír egy képeslapot, amit aláírunk - én mindig teszek egy szívecskét a nevem után, ez a védjegyem. A születésnapon aztán mindenki, aki épp dolgozik, egy köszöntő csoporttá alakítja magát és átadja az ünnepeltnek az ajándékot, kézfogások és gratuláció keretében. Ő mindig meglepődik, de azért annyira nem, hogy ne sütött volna előző nap véletlenül egy tortát, amit titokban ne tett volna le az iroda konyhájában. Soha nem ülünk le együtt enni belőle, de - egy szívélyes kínálás után - mindenki vághat belőle magának, amikor megéhezik. Aztán visszamegyünk dolgozni, ki-ki a saját asztalához. Ordnung muss sein.

Külső szemlélő joggal mondhatná, hogy mi értelme van ennek. Hiszen nem vagyunk egymás legjobb barátnői, hiszen kiszámítható, előre tudható, mindenki ugyanannyit ad és kap, egyszóval - mivel könyveléssel is foglalkozunk - a tartozik mindig egyenlő a követel oldallal.

De útközben kialakul valami, amit nem lehet mégsem lekönyvelni. Közösség, fontosságérzet, tartózkodó kedvesség. Rend és korrektség. Határok, szabályok, s a visszafogott felszín alatt ott dobogó  - én tudom! látom! - sok szép szív.
Legyen bár az adok-kapok végeredménye szigorúan nulla, minden emberi kapcsolat, közösség, ha létrejön, az egy csoda. S a mérleg mindig, mindig pozitív...

Sunday, April 7, 2019

Böjt.


Ma istentiszteletre autózván láttam az út szélén egy plakátot, miszerint Fastenmarkt lesz a városközpontban. Vagyis böjti vásár. Autókiállítással, s mindenféle más üzletek nyitvatartásával egybekötve. Hazafelé jövet - merő kíváncsiságból - megálltunk megnézni. Volt ott minden. Étel, ital, édesség, mézeskalács, vattacukor, ilyen-olyan tárgyak - ezért azt, hogy mitől vásár, már értem. Hogy mitől böjti, azt ugyan még nem, bár, ha úgy értelmezem a valamitől való tartózkodást, hogy pont a valamitől való tartózkodástól tartózkodom, akkor azt is.
Mindent meg lehet érteni, csak elég bonyolultan kell fogalmazni.
Mert mondhatom például úgy is, hogy elfelejtettem elültetni a múlt ősszel vett tulipánhagymákat, mint ahogy tényleg elfelejtettem.
De mondhatom úgy is, hogy eljött az ideje, hogy ne nyíljanak a kertemben azok a virágok, amiket nem ültettem el.
Ezért kénytelen voltam venni egy bokrétát a böjti vásárban.
Mert böjt ide vagy oda: a szépségről soha, de soha nem mondunk le.

Friday, April 5, 2019

Mikor

december elején - különböző családi és más okok miatt - csökkentettem a munkaidőmet az irodában, már tudtam, hogy amint lehetséges, újranyitom a cipősdoboz boltomat. Továbbra is dolgozom, itthon is sok a tennivaló, ezért lassan haladok. De szabad perceimben igyekszem olyan dolgokkal foglalkozni, melyek igazi örömet okoznak. Az elmúlt hetekben megálmodtam és létrehoztam egy ehhez a bloghoz kapcsolódó zine-t. A bevezető írásból idézek:
A zine egy handmade, self-published, nem professzionális, nem hivatalos kiadvány. Nem célja a nagy forgalom és nagy profit elérése...Készítheti egy vagy több személy, sokszorosítása nyomtatóval, másolóval történik. A legtöbb zine valamilyen adott téma körül forog: kötés, feminizmus, politika, költészet...Legyen hát akkor ez itt egy zine. Egy szeretettel és lelkesedéssel és örömmel megálmodott, írt, ragasztott és rajzolt, egészen kicsi zine. Témája pedig nem más, mint: Minden ami jó. Minden ami szép. Minden ami igaz.
Ha valakit érdekel, a boltban több információ is van róla. Ha valakit érdekel, meghívhat engem egy csésze finom kávéra.

Monday, April 1, 2019

Irány Panama!

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.

Mindig egyszerűen csak szemügyre vesszük azt, amink van.
Vannak a szabad hétfő reggelek. Vannak az ilyenkorára majdhogynem kiürült hűtőszekrények, a tele szennyeskosarak, a hosszú bevásárlólisták, az elintéznivalók, a vasalnivalók, a megszokottság, a napi rutin. Megkopott csillogás, pecsétes asztalterítő, kávéfoltos receptesfüzet. Örökös huzavona, ki vigye el leadni a szelektált szemetet.
S vannak hirtelen felragyogó, kedves, kicsi ötletek.
A termoszban forró gyógytea. Két alma, sajt, néhány főtt tojás. Egy faasztal, s padok, egészen közel, néhány percnyire itt, melletünk, az erdőben.

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.
Mint Kistigris és Kismackó *.
Mindig elindulunk megkeresni Panamát, mindig rájövünk:
Amit keresünk, itt van velünk. A miénk.

* Janosch: Irány Panama!

Tuesday, March 26, 2019

A rózsa útja.


Mama nagyon szeretett volna venni egy csokor virágot a születésnapomra.
De mivel ezt egyedül megoldani már nem tudja, megkérte az egyik unokáját, aki az én lányom, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy majd ő adja ide nekem.
Csakhogy az unokának erre már nem jutott ideje, ezért megkérte az apját, aki Mama fia és az én férjem, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Csakhogy Apának erre már nem jutott ideje, ezért megkért engem, aki a felesége vagyok, vegyek egy csokor rózsát, adjam oda neki, hogy majd adja oda a lányának, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Megvettem - jobb híján saját pénzből - a rózsát, odaadtam a férjemnek, ő odaadta a lányunknak, ő odaadta Mamának, aki, ha eszébe jut, gondolom, majd ideadja nekem.
S akkor, egyszerűen csak a száraz tényeket figyelembe véve, születésnapom alkalmából elmentem, és vettem saját magamnak egy csokor rózsát.
Pedig - hisz ismertek -, magamtól sose tennék ilyet.

Sunday, March 24, 2019

Az élet ünnepe.


Mától kezdve egy hétig csak ünnepelni fogok.

Ma avval, hogy meghívtam a családomat a kedvenc éttermünkbe ebédelni. Az együttlét ünnep.
Holnap este az imacsoportommal találkozom. A közösség ünnep.
Holnapután valamelyik kisasszonyt viszem fogszabályzós időpontra. Hogy törődhetek a gyermekeimmel, az mindig ünnep.
Aztán elmegyek a saját magamnak szánt születésnapi ajándékomat átvenni: egy aranyműves tanfolyam - ahol egy ezüstgyűrűt szeretnék készíteni - első alkalmára. A kíváncsiságom, minden új dolog, amit megtanulhatok: ünnep.
Szerdán együtt reggelizek az egyik legjobb barátnőmmel. A barátság ünnep.
Csütörtökön időpontom van a fogorvosnál. A jó egészségügyi ellátás kiváltság, s még ha nem is kellemes, akkor is ünnep.
Pénteken találkozom egy másik barátnőmmel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek, azt néha nem is értem, és mindig, mindig ünnep.
Szombaton elkísérem a férjemet egy továbbképzésre. Míg ő tanul, én sétálok a nagyvárosban. Hogy lesz egy napom, amikor azt csinálok, amit akarok, az mi más lenne, mint ünnep?

Nemrég sütöttem egy tortát. Tortát sütni általában váratlanul, valamilyen egészen szokásos hétköznapon szoktam. Megterítettem szépen az asztalt, gyertyát gyújtottam, mindenkit asztalhoz hívtam. Mama, aki egész életében inkább csak vasárnapra vagy valamilyen ünnepi alkalomra sütött tortát, megkérdezte.  
Mit ünnepelünk?
Mi pedig azt válaszoltuk:  
Az életet, Mama, az életet.

Saturday, March 16, 2019

Levél magamnak.


Vannak ezek a pillanatok, amikor az úton, amire a szíved, kíváncsiságod, lelkesedésed folyton rávezet, egyszer csak - naponta úgy százszor - megtorpansz. Alkalmatlannak érzed magad. Méltatlannak. Szégyenkezel. Visszamennél. Eltűnnél. Aminek nekifogtál, abbahagynád.

A világ tele van szép tárgyakkal. Minek újakat készíteni?
Tele van egyedi ötletekkel. Minek egyáltalán gondolkodni? 
Tele van felemelő, továbbvivő, csodálatos olvasnivalóval. Minek új sorokat írni?
Sokat hibáztál. Miből gondolod, van jogod bármit is mondani?

A helyedben akkor sem mennék vissza. Nem tűnnék el, nem hagynám abba. Nem amiatt, amit létrehozhatsz, ha nem adod fel. Hanem amiatt, akivé közben válhatsz.

A műalkotás nem az, amit szívvel, ésszel, kézzel, kitartással létrehozol. Nem az, amit a piacon eladsz, nem az olvasók száma, nem a kommentek mennyisége, nem a visszajelzések minősége.

A műalkotás az, akivé útközben leszel. Te magad. Az életed.

Thursday, February 28, 2019

Aki él, az lélegzik.

Aki lélegzik, az él.

Aki önmaga körül forog, az olyan, mintha folyton csak belélegezne.

Amikor nem tudok szép véleménnyel lenni magamról, mindig rájövök, ez olyankor és azért van, mert túl sokat foglalkozom a hibáimmal, a félelmeimmel, a múlttal. Tehát saját magammal.
Olyankor van, amikor sajnálom magam. Amikor mást hibáztatok.
Amikor tárgyakat gyűjtök, csak úgy, hogy több legyen belőlük.
Amikor elolvasok egy könyvet, végighallgatok tíz TED-beszédet, aztán húsz igehirdetést, előadást egymás után is akár - mégsem változtatom meg az életemet.

De amikor odaadom magam, amikor belefeledkezem valamibe, amikor hálás a szívem, s másokkal is törődöm, amikor meg tudok változni, amikor nem akarom azt, ami nem az enyém, de teljes szívvel akarom, ami viszont az, amikor nem adom fel - akkor elkezdek kilélegezni is.

Kapok és adok, anélkül, hogy elvéteném a ritmust, anélkül, hogy felborítanám a lélekben az oly törékeny egyensúlyt.

Belélegzek. Kilélegzek.
Lélegzek.
Élek.


Thursday, February 21, 2019

Utak.

Néha eltévedünk az egymáshoz vezető utakon. Nem értjük egymást, vagy ha igen, akkor félre. Néha nem oda érkezünk, ahova elindultunk.
Az utak bonyolultak, és nincs térkép. Behavazódnak, benövi őket a gaz, elfelejtődnek, járhatatlanná válnak, egyirányúvá, zsákutcává vagy inkább autópályához hasonlóvá ebben a rohanó világban, száguldozik el egymás mellett a sok magányos autós.

Mikor a jelen pillanat túl fájdalmas és zavaros ahhoz, hogy itt akarjunk időzni, a múltban keresünk járható ösvényt. A régi időkről kérdezek, hímzésekről, emlékekről. Őszintén tanulni akarok. Elővesszük az összes kézimunkát, nem először, nem is utoljára. Mert amikor ezek készültek, még minden fényes volt, és érthető. Ezért ha a jelenben eltévedünk, oda megyünk vissza, reményt meríteni a jövőhöz.

Hiszek az utakban. Hogy előbb-utóbb hazatalálunk. Egyszer megérkezünk. A hó tavasszal elolvad, az irányok még megváltozhatnak, s az autópályák mentén levő benzinkútaknál megpihenve talán lesz kivel majd meginni egy csésze kávét.

Aki a saját szívében békére talál, az a környezetében is létrehozza előbb-utóbb. Megtalálja a módját. Megtalálja az utat, s ha mégsem, saját maga tapossa ki - a szépség, a szeretet és elismerés útjait.

Sunday, February 17, 2019

Naplók.

Szeretem a naplóírás minden hagyományos és rendkívüli formáját. Szeretek hagyományos naplót írni rendkívüli módon, és rendkívülit egészen hagyományosan.
Szeretem a teleírt füzeteket. A blogot. Tizenkét éve írom! Szeretem az instagram fényképeit. Újabban lenyűgöz, hogy a story funkcióval egy nap után el is tűnnek az oda feltöltött fotók. Van, amit megőrzünk, van, amit elengedünk. Mindig új élmények jönnek, mindig továbbmegyünk - ez is fontos gondolat.
Szeretem a növényeimet, a könyveimet, mindegyikhez fűződik egy-egy történet. Tudom, kitől kaptam, mikor vettem, miért és hol.

Múlt héten kávézni voltam néhány baráttal. Az asztalunk szép, régimódi abrosszal volt leterítve, s én lefotóztam, magammal hoztam a hímzett rózsák mintáját.
Itthon támadt egy ötletem. Egy hímzést szerettem volna készíteni nekünk, lányoknak, a fürdőszobába. A tükör mellé közvetlenül, egy reggeli üzenetet: Jó reggelt, szépségem! Apróság, de úgy magával ragadott, úgy belemerültem, hogy még az ebédfőzést is elfelejtettem. A gyerekek sütöttek maguknak rántottát, főztek spagettit. Hagytak alkotni.

A varrás nem lett tökéletes, de én mégis szeretem.
Mindig eszembe fogja juttatni a barátaimmal töltött téli délutánt. A kávéscsésze mellé helyezett apró süteményt. A kedvességet, a nevetést. Hazafelé autózva a dombok kontúrját, s hogy sokadjára is milyen gyönyörűnek láttam messziről megpillantva a falunk kivilágított templomának látványát.
Eszembe fogja juttatni, nem csak azért vagyok fontos, mert én szoktam főzni az ebédet. Nem csak azért, mert hasznos dolgokat végzek a ház körül.

Ez a kis rózsa több, mint egy kedves ötlet: utamon ez is szívbéli emlék, vászonra hímzett naplóbejegyzés.