Thursday, February 13, 2020

Reggeli az erdőben.

Még tart a tél. Tegnap váratlanul újból mindent beborított a hó.
Odalent a völgyben, vagy akárcsak a legközelebbi városban, ahol én is dolgozom, ott, ahol a neonlámpák fáradságos fénye alatt keressük meg a mindennapi kenyér árát - mindennek nyoma sincs. Sok hátránya is van annak, sok plusz vesződséggel jár a tény, hogy viszonylag mindentől messze élünk.
De ez a szépség számomra mindent megér. A kenyéren kívül másra is szükségem van.
Ilyenkor vagyok a legboldogabb, mikor leakaszthatom a  dombra nyíló, hátsó kapu kulcsát és elindulhatok. Kinyitom a kicsit nehezen mozduló, befagyott ajtót, majd, mintha egy kedves könyvből olvasnék egy újabb fejezetet, belépek a ködös, hófehér tájba. Igen, talán ez fejezi ki a legpontosabban amit érzek: a tájat itt én olvasni szoktam.
Az erdei kápolnánál előveszem a szendvicset, a termosz teát. Megreggelizek. Szívemet pedig hozzáigazítom - tart, ameddig tart - a fák, a harangszó, a hópelyhek békéjéhez.

Monday, February 10, 2020

Könnyek.


Sírás után úgy szoktam kinézni, mint egy béka.
Hogy inkább emiatt, nem pedig a még mindig tomboló szélvihar okán mondtam volna le egy ma esti találkozót: nem tartom kizártnak.
A nap így is, úgy is kegyelmesen véget ért.
Ilyen küzdelmesen is, haszontalanul is, frusztrálóan is volt létjogosultsága.
Sírni szabad. Talán azért nyűgöz le annyira, amennyire Jézus személye. Mert Ő az egyetlen isten, aki sír. Könnyezett Lázás sírjánál, sírt Jeruzsálem miatt, felett letekintve rá egy dombról.
Már sötétben, közvetlenül zárás előtt ott álltam még tanácstalanul kis falunk boltjában, nem tudtam eldönteni, melyik csokor virágot vegyem meg magunknak. Kiválasztottam a legszebbet, a legdrágábbat. Itthon vázába rendeztem, az asztal közepére tettem. Látható jelének szánom a láthatatlan döntésnek, hogy minden nap fontos, a legösszetörtebb is. Az útnak ez is része. Az ünnep ma sem maradhat el.

Saturday, February 8, 2020

Az óramű.


Ma is voltunk sétálni. Legkedvesebb célpont a temető. Nézegetjük, van-e ott még hely, égnek-e az emlékezés mécsesei, gondozzák-e a sírokat. Beszélgetünk az életről, a régi időkről, a közelgő tavaszról. Megnézzük, nyílnak-e már a nárciszok a templom tövében. 
Naponta többször átállítani a ritmust, a szavaimét, a mozdulataimét, a lépteimét, a szívem dobogásáét, lassítani rajtuk, hozzáigazítani valakiéhez, akinek az órája, úgy tűnik, egy teljesen más óramű szerint működik, mint az enyém, mindezt valamilyen, akármiyen közös tevékenység kedvéért - nem azt mondom, hogy mindig könnyű, és azt sem, mert nem lenne igaz, hogy természetesen, magától jön.
Viszont tény, hogy átformál valamit bennem. Tesz valamit velem. Valami jót.

Thursday, February 6, 2020

Találkozások.

Egy csésze forró chai teszi könnyűvé a napkezdést. Olyan az íze, mint az örömnek. Mint a megérkezésnek. Mint az egyszeri, hihetetlen lehetőségnek, hogy élek s itt vagyok, én is!
Sétálni viszem a kiskutyánkat. Vagy talán ő visz engem. Lépkedünk az éjjel leesett vékony hórétegben, melyben járt már előttünk valaki. Kutyanyomok s egy pár cipőé az ösvény baloldalán, velünk szemben. A jobb szélen egy nyúl ugrált át lassan. Ha sietett volna, a nyomok, azt hiszem, hosszúkásabbak lennének. Hátrahagyjuk mi is a miénket: egy pár barna, kopott bakancs plusz néhány tappancs nyomait. Itt jártunk. Ha megfordulnék, vagy még egy kicsit várnék, talán láthatnám - nem először -, ahogy egy szarvas lépked át az úton. Nem teszem, az egy másik, a miénkkel párhuzamos, de tőlünk független történet.
Az erdő él. Tele van hazavihető kincscsel, dísszel, földre hullott fenyőággal, száraz virággal.
Csak látszólag magányos és csendes.
Ha az összes idősíkot egymásra vetíthetném, egyetlen egybe sűríthetném, lenne benne sok szép találkozás. Ma reggel például egy másik kutyabaráttal. Vagy talán egy barát kutyával. Ha egy pillanatra az egészet megállíthanám, olyan lenne, mint egy téli Brueghel festmény.
Jobb híján csak elképzelem, kiszínezem. Eljátszadozom néhány mesebeli gondolattal. Legkésőbb mire befordulunk az utcába, mindent újraindítok, helyére tolok minden idősíkot, szélnek eresztem a festményt. Élje ki-ki a saját világát.

Tuesday, February 4, 2020

Napi vers.

Dorothee Sölle Gründe Gott zu loben című versére kellett gondolnom, amikor a minap megmentettem egy apró, tenyeremben is elférő mackót. Lomtalanítottunk néhány padláson tárolt dobozt, és mint mindig, eljött az a pillanat, amikor a végén ott marad egy halom tulajdonképpen még hasznos ez-az, de egyszerűen nincs már türelem mindent egyenként kiválogatni, eltenni, ezért úgy ahogy van, az egészet kidobjuk. A szemetesvödörből szedtem ki a kismedvét, kulcstartó volt fénykorában, de használhatatlanná vált, félretettük, elfelejtettük, kidobtuk. Most ideiglenesen a táskámban lakik, éppen kedvesebb gazdát keres magának.
A vers egyik szakasza arról szól, mert a jó vers bármiről szólhat, hogy valaki elmegy játékot vásárolni, pedig utálja az összehasonlítást, a kérdezősködést, úgy egyáltalán a vásárlást, de végül - és ez elegendő ok Isten dicséretére - átéli, milyen szép kiszabadítani egy teddy mackót a boltból.

Ma segítettem Mamának kivasalni a párnahuzatát. Mert először ugyan bosszankodtam, miért nem jó az úgy ahogy van, másrészt miért nem jó, ha én vasalom ki, hamarabb megvagyunk vele, végül pedig - és ez elegendő ok Isten dicséretére - örültem. Az igényességnek, a tenniakarásnak, az önállóságra való vágynak. A szép, világoskék, hímzett, vasalt párnahuzatnak.
Ma újból láttam a szomszéd macskáját, egy ideje csak húzza maga után egyik lábát, megsérült valahol és nem lehet segíteni rajta, de - és ez elegendő ok Isten dicséretére - három lábbal is elsétálgat a környéken.
Ma várakozás közben kezembe került a táska mélyéről egy mackó, eszembe jutott róla egy vers, eszembe jutott az élet körülményektől, hasznosságtól független értéke - és ez, hát ez is elegendő ok Isten dicséretére.

Wednesday, January 29, 2020

Reggeli ima.


A vízforralóban lobogó víz bepárásítja az ablakot,
s láthatóvá tesz egy mondatot, amivel még
magam noszogattam volt múlt héten, vagy azelőtt.
Ez is konyhaművészet, bár pont előtte mostam le,
felfirkálni ezt-azt a párás ablakra:
A szeretet a legnagyobb!
s hogy Bátorság, kedvesem! - ami egyébként nem is ahhoz kell,
mert félni sem attól félek,
hogy nem felelek meg a követelményeknek,
vagy nem tudom hordozni a terheket.
Megfelelek. És hordozom.

A vízforraló magától kikapcsol.
A víz készen áll.
A csésze készen áll.
A tea is. Indiai. Filteres,
egyszerű fekete, olyan finom, van benne
szegfűszeg, bors és kardamom,
s pörkölt cikóriagyökér, fahéj, gyömbér.

Itt a szívem. Itt a kezem. Amott egy darab papír.
A másik szobából épp hív valaki. 
Van bőven tennivaló, írnivaló, szeretnivaló.
De amitől félni szoktam: a hogyanja. Az nem mindegy.
Legyen íze. Legyen finom, mint egy csésze fűszeres tea.
Az írás közben elhalványul.
Én is készen állok.

Monday, January 27, 2020

Jó reggelt!

Egy-másfél hét - különböző irodai határidők miatt keletkező - viszonylagos káosz után ma reggel jutottam el a szokásos itthoni feladataim feletti uralom visszaszerzéséhez. Hogy este nem marad a mosogatókagyló tele olyan edényekkel, melyekben a nap folyamán valaki kicsit odaégetett zabkását főzött. Hogy reggel mindenkinek tízórait, ebédet csomagolok. Hogy nem ilyenkor derül ki, senki sem mosta ki hétvégén a tornafelszerelést.
Mikor mindez elmarad, akkor sem dől össze, legalábbis eddig még egyetlen egy hónapban sem dőlt össze a világ.
Mert ahhoz, hogy akárcsak a legminimálisabb szinten, de működjön a jelenleg öt személyből álló háztartás, plusz a kutya, plusz a macska, ahhoz - mikor én szinte semmit nem tudok itthon elvégezni -, a többieknek még mindig hősi, általam millió dicsérettel és konfettivel elismert erőfeszítéseket kell tenniük.
Általában eszembe sem jut, de tegnap este lefekvéskor egyszerűen csak elárasztott a hála. Olyan dolgokért, amelyek - túl jó dolgom lévén - a világnak eme nyugati felén amúgy eszembe sem jutnak. Meleg víz. Tiszta ágynemű. Puha ágy. Hűtőszekrény, tele étellel. Fűtés. S az érzés, hogy pont annyi munkám van, s szinte centre pontosan annyit keresek, hogy a rezsiköltségeket én teremthetem elő.

Az életem feletti uralom viszonylagos. Látszólagos. Átmeneti. Bármikor történhet valami. Elveszíthetem a munkámat, az egészségemet, a kényelmet, az életemből az embereket, s akkor majd nem, mint ahogy most sem az odaégetett zabkása lesz a legnagyobb gondom.

De hogy ez így legyen, emlékeztetem magam. Gyakoroltatom magam.
Megtanulok - jót tesz a control freak énemnek - olvasni, imádkozni a káosz közepén.
Nyugodtan meginni egy csésze kávét akkor is, ha abban az időben akár el is mosogathatnék.
S ha odakint fagyos, havas tél van, s idebent millió tennivaló, akkor hosszú túrára indulni, s az életemre, ahányszor csak lehet, a hegyek nyújtotta távlati, gyönyörű perspektívából rátekinteni.

Wednesday, January 22, 2020

Reggeli készülődés.


Olyanok az utcalámpák reggelenként, mintha az út mentén helyenként nyitva felejtette volna valaki a csapot odafent.
Máskor csak elsuhanok alattuk.
Ma - vállalva a késés veszélyét - lassítok.
Leparkolok az út szélére, kiszállok.
Egy ideig csak nézem, majd a ködön át is aláhulló fényben megmosom az arcom, a kezem, a szemem.
S mielőtt elhalványulnának - lassan én is továbbindulok - leszakítok, majd hajamba tűzök az égről egy apró csillagot.

Sunday, January 19, 2020

A sok

hiábavalónak érzett - ami nem azt jelenti, hogy az is volt - nap végén, hogy el tudjak békében aludni, néha pontról pontra leírom, mit csináltam aznap. Például, január 4.-én, kedden, a következőket írtam a kockás füzetbe: Főztem. Mosogattam. Egész nap rendeztem Mamát. Megsétáltattam a kutyát. Megfürdettem a kutyát. Felporszívóztam. Felmostam. Kimostam a ruhákat, össze is hajtogattam őket.

Ma nem csináltam semmit.
Csak figyeltem reggel az ablakból a hóesést.
Csak jártam órákon át az erdőt. Tettem egyik lábamat a másik elé. Csak emlékezetembe véstem a fák alakját, s a levelekét. Az ég színét. Csak örültem a fagyos levegőnek, a frissen vágott fa illatának. Csak csendben voltam. Elővettem így ezer év után újból a fényképezőgépemet. Néztem, néztem egész nap a szépet.
S este majd békében fogom álomra hajtani a fejemet.
Mindent elvégeztem, amit elvégeznem kellett.

Sunday, January 5, 2020

A kabát.


Talán csak én érkezem meg ilyen nehezen a szép új évbe.
Nem írtam, s már nem is fogok, évértékelőt.
Nem írtam előretekintő terveket sem.
Talán nem fogok sem többet tornázni, sem többet aludni, sem többet olvasni, sem többet írni, sem többet imádkozni, sem kevesebb csokoládét enni, sem több vizet inni, sem normálisabb frizurát kitalálni, sem összeszedettebb lenni, sem óvatosabb, sem okosabb.
Ami nem azt jelenti, hogy maradok a régi. Hogy nem változom.
Egy átmeneti, pillanatnyi elmezavarnak köszönhetően vettem magamnak közvetlenül karácsony előtt egy felére leárazott kabátot. Nem mintha kabáthiányban szenvednék. Van kabátom, három is: két fekete és egy szürke.
Ez az új, ez más. Sárga. Narancssárga, vagy nem tudom pontosan, milyen sárga, de tény, hogy sárga. És szőrmeszerű. Puha. Furcsa. Ahogy kiléptem a boltból, máris megbántam, hogy megvettem. Hazaérkezve azonnal elrejtettem.
Aztán elővettem, s elkezdtem viselni, mégis. Lassan, óvatosan, mintha titok lenne, mintha hallatlan dolog lenne, ha egy világéletében fekete kabátot viselő lány egyszer csak fogja magát, és színesbe öltözik. Először csak kutyát sétáltatni mertem elindulni benne, az erdőbe. Most már bárhova felveszem.
Tervek és lendület és ígéretek és újévi fogadalmak helyett ezt viselem.
Ebben kívánok  boldog új évet a barátoknak, szomszédoknak.
Ebben a drága blogolvasóknak.
Boldog új évet!

Friday, December 27, 2019

Karácsony után.


Rég vettem elő amiatt a naplómat - ezt a kutyarágta, kávéfoltos, egyszerű kockás füzetet - ami miatt egyáltalán létezik s amire tulajdonképpen az év nagy részében valóban használom: írni bele. Magam miatt. Nem másnak. Adventkor szünetel ez a szokás, helyette bejegyzés-vázlatokat gyűjtök s listákat írok, s menüt tervezek, s ajándékokat. Ma reggel folytatom a füzetet. Úgy ébredtem, hogy nagyon hiányzik. Mint egy régi barát, akinek sok mondanivalóm lenne.
S új menüt is írok, s bevásárlólistát. A hűtőszekrény megint üres. Nem tudom és nem is akarom gyorsan megoldani, letudni. Mert nincs eleje és nincs vége. Az élet egyszerűen csak van, és én egyszerűen csak jelen akarok lenni benne. Itt, ahol vagyok, azokkal, akikkel, azokban a naponta milliószor is változó helyzetekben és hangulatokban, amiket egy nagy család együttlétezése elkerülhetetlenül magával hoz.
Ha csak egy hétre is tekintek vissza - de így év végén jó lenne az egész évre -, akkor is látom: egyetlen ember is rengeteget tehet. A békéért, a szépségért, hogy valami létrejöjjön, hogy valami megmaradjon. Sok mindent el lehet érni bátorsággal, kiállással, a békülésre való készséggel, kitartással, elszántsággal, az örömhöz való hűséggel. Szolgálatkészséggel. Gondolkodással. Felszólalással, hallgatással, jelenléttel.
Idehúzom a fotelt az ablak mellé, s nézem az odakint szállingózó, alig látható, pici hópelyheket. Talán beindul a havazás. Szép lenne. S mielőtt elkezdődik a nap, elmondok egy egyszerű imát: Minden erőm, minden örömem, minden feladatom, legyen az kicsi vagy nagy, tőled jön. Nem vagyok egyedül. Ámen.

Tuesday, December 24, 2019

24.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre;
most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három;
ezek közül pedig legnagyobb a szeretet."
(1 Kor. 13:12-13)

Békés, szeretettel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel:

Márta 

Monday, December 23, 2019

23.


A világnak ebben a sarkában, ahol élek, elterjedt szokás, hogy karácsonykor raclette van. Amelynek a lényege az, hogy az asztal közepén van egy grillsütő és mindenki saját maga készíti el a vacsoráját. Csak a hozzávalókat kell odakészíteni: sajt, sonka, ananász, kukorica, főtt burgonya, főtt bab, gomba, vagy bármi, amit szeretünk.
Néhány éve volt egy olyan karácsonyunk, hogy semmit nem tudtam se főzni, se sütni. Sokat dolgoztam, túlóráztam egész decemberben, a végére egyszerűen kimerültem, végtelenül. A raclette mentette meg az ünnep kulináris részét.

Tegnap hazajöttek a gyerekek. Először egyik repülő, majd a másik érkezett meg. Hónapok óta vártam erre a pillanatra. De. Bármennyire is igyekeztem, terveztem, végül mindegyiket lekéstem. Nem voltam ott annál a fontos pillanatnál, mikor kilépnek az ajtón. A szeretteiket váró tömegben nem voltam ott. Az egyiknél azért, mert - zsúfolt autópálya, lassú parkolás és ritkán járó metró miatt - elkéstem, a másiknál azért, mert rossz terminálnál várakoztam. Üdvözlő táblát pedig - akartam! titokban számítottak rá! - elfelejtettem készíteni.

A sikerhez a jószándék néha messze nem elég.
De ahhoz igen, hogy szeretve legyünk. S ahhoz is, hogy akit várunk, mégis eljöjjön.
A negyedik gyertyát - még éppen időben - éjfél előtt egy perccel gyújtottuk meg. Együtt. Majd teát főztem s elővettem a kekszes dobozt. Az adventem legszebb pillanata ez volt.

Szeressük azt, ami van. Úgy, ahogy sikerül. A saját családunkat, saját magunkat, a saját féloldalas karácsonyfánkat. S ha úgy tűnik, idegösszeomlás nélkül nem fog sikerülni megsütni az ünnepi tortát, inkább menjük el még ma, és vegyünk egyet készen a boltban.

Sunday, December 22, 2019

22.


Ma csak egyetlen apró ötletet hozok.
Theresa Baumgärtner  csodálatos, Weihnachten című könyvében láttam, és tegnap el is készítettem. Egy angol karácsonyi hagyományról van szó, a christmas crackerről.
Egy 35x16 cm nagyságú csomagolópapírra három wc-papír gurigát helyezünk körülbelül 1 cm-es távolságra egymástól. Szorosan köréjük tekerjük a csomagolópapírt, celluxszal rögzítjük. A középső gurigát tartjuk, közben az egyik külsőt kicsit kihúzzuk, épp csak annyira, hogy a papírt óvatosan, nehogy elszakadjon, megcsavarjuk. Masnit kötünk rá, majd a másik feléről megtöltjük a középső gurigát apró ajándékkal, meglepetéssel, üzenettel. Az angol királynő karácsonyi vacsoráján viccek vannak a crackerekben, amit aztán maga a királynő olvas fel hangosan. Végül a másik szélét is zárjuk az elsőhöz hasonlóan, majd eltávolítjuk a szélső gurigákat.
Hamar készen van, egyszerű és olyan kedves. Ünnepivé fogja tenni a karácsonyi terítéket. S boldoggá tesz már az is, ha addig is, egyszerűen csak rájuk nézek.

Meggondoltam magam, megosztok még egy ötletet.
Egy gyors, finom, akár utolsó pillanatban is elkészíthető karácsonyi keksz receptet.
Kell hozzá: 10 g vaj, 40 g kukoricapehely, 150 g csokoládé.
A csokoládét a vajjal együtt vízgőz felett megolvasztjuk, majd ráöntjük a kissé összetört kukoricapehelyre. Összekeverjük, majd kiskanállal sütőpapírra kis csomókat helyezünk, hagyjuk megdermedni.

Nagyon szép negyedik adventi vasárnapot kívánok!
Legyen a sok égő gyertyától ma fényesebb a világ, ragyogóbb a szív.

Saturday, December 21, 2019

21.


Advent: a várakozás ünnepe.
Annyi mindenre vártam ezekben a napokban.
Gondolatokra, mondanivalóra, válaszra, életjelre, hogy sorra kerüljek a kasszánál, hogy megérkezzen a posta, hogy elkezdhessem a munkát, hogy befejezzem a munkát, hogy elkészüljön a sütemény, hogy leolvadjon a szélvédőről a jég, hogy kiönthessem a szívem, hogy kihozzák a kávét.
Az éjjeliszekrényemen egy szépen becsomagolt, előre ideadott karácsonyi ajándék - hogy kibonthassam, arra még várnom kell.
Vártam békére, jóindulatra, megbocsátásra. Csodára.
Vártam jól és rosszul, eredményesen és feleslegesen, időt kihasználva és időt elpazarolva.
Vártam adakozóan, szolgálatkészen és odaadóan. Vártam elfogadóan, meg-megpihenve.
Vártam egy-egy doboz pralinéval a tévé előtt ülve, csak hogy ne kelljen gondolkodni.
S vártam összeszedetten, éberen: koránkeléssel, imádsággal, olvasással, írással - nem valamiféle jutalom reményében, hanem az egyetlen ok miatt, amiért fontosnak tartom az érzelmeken is túlmutató, fegyelmezett lelki élet gyakorlását: utat készít, nekem, bennem. Látni enged valamit ott, ahol más talán csak egy sötét téli reggelt lát, egy újabb végeláthatatlan feladatokkal teljes napot. Egy igazi borszakértő - tőlem eltérően - egy kortyból is felismeri a jó bort, mert kitartó munkával, hozzáértő, gyakori kóstolással megtanulta érezni, ízlelni nem csak a bort, de a nüanszokat is, a virágzást, a méhzümmögést, a forróságot, a levendulaföldeket.
Mióta a gyerekek megnőttek, azért sokkal nyugodtabbak az adventek, mert elmaradnak a kedves, szívmelengető, ámde logisztikailag majdhogynem kivitelezthetetlen - mindent háromszor kellett végigünnepelni! - s a szülőket a kimerültség szélére sodró karácsonyi előadások, vásárok, fellépések. Helyette itt vannak a repülőterek. Lassan hozzászokom.A karácsonyhoz hozzátartoznak a terminálok s a repülőtéri to go kávék. Holnap az egész napot erre szánom, két repülőt is várok néhány óra eltéréssel, hogy hazahozzák a világjáró legkedvesebbeket.
S ha ez is elmarad, lesz valami más, mindig lesz valami változás.
Csak a szívemet szeretném megőrizni ilyennek, amilyen: várakozónak, reménykedőnek, örökös adventet ünneplőnek.

Friday, December 20, 2019

20.


Utolsó munkanap ebben az évben.
Ma is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng. A konyhában csak a kávéfőző feletti villanyt kapcsolom fel, a nappaliban az olvasólámpát. Gyertyát is gyújtok. Aztán olvasok, hogy legbelül is fény gyúljon.
Utána Mamát rendezem, nála mozgásérzékelő lámpa van szerelve az ágya alá, ahogy belépek a szobájába, felkapcsolódik. Kikísérem a fürdőszobába, kinyitom az ablakot, szellőztetek. Kicsit kikönyöklök az ablakba, nézem a csillagokat az égen, az utcalámpákat, a szomszédok házán a fényfűzéreket s a miénket díszítő egyetlen csillag tükröződését a szemközti ház ablakán. Az ég alján még csak most jelenik meg egy mind világosabbá váló, narancssárga csík.

Minden új nap, ahogy lassan megérkezik, egy új csoda.

Felnyitom a laptopot, írni kezdem a mai - túl hosszú - bejegyzést, a végére talán számomra is kiderül, miről szól.

Visszatérve a fényekhez, az adventem s életem eme legfontosabb témájához: tegnap este szólt a férjem, jöjjek a konyhablakhoz, van egy meglepetése. Idebent lekapcsolt minden lámpát, majd megnyomott egy gombot. Odakint az udvar túlsó részén hirtelen ragyogni kezdett a kerti ház. Előző este, mikor sehogysem értettük egymást, s én jobbra mentem haragudni, ő meg balra, titokban - s szavak híján - az összes létező fényfűzért felaggatta, hogy meglepjen. Hogy szépet lássak, ha kinézek a konyhaablakon.

A világosság életet teremt. Szabaddá tesz. Sokszorozódik, tükröződik, bennem is.

Van egy reggeli imádság - már tudom kívülről-belülről -, amit Dietrich Bonhoeffer írt 1943 karácsonyán, a börtönben. Ajándéknak szánta a többi fogvatartottnak. Mikor nincsenek saját szavaim, mikor a saját sötétségem foglya vagyok, elég, ha csak ezt mondom el:

In mir ist es finster aber bei Dir ist Licht; 
Ich bin einsam, aber Du verlässt mich nicht; 
ich bin kleinmütig, aber bei Dir ist die Hilfe; 
ich bin unruhig, aber bei Dir ist der Friede; 
in mir ist Bitterkeit, aber bei Dir ist die Geduld; 
ich verstehe Deine Wege nicht, aber 
Du weißt den Weg für mich.

Bennem sötétség van, de nálad van a fény.
Magányos vagyok, de te nem hagysz el.
Bátortalan vagyok, de nálad ott a segítség.
Nyugtalan vagyok, de nálad béke van.
Bennem keserűség, de nálad türelem.
Útjaidat nem értem, de
Az én utamat Te ismered.

Thursday, December 19, 2019

19.


Minden leendő anya és apa úgy várja gyermeke születését, hogy sejti ugyan, de nem tudja még, mennyire megváltozik minden. Egy egészen apró, tőlünk függő lény eléri azt, amit addig senkinek sem sikerült: megváltozunk, önként lemondunk a szabadságunkról, odaszánjuk minden időnket, az egész életünket, hogy védjük, etessük, vigasztaljuk, segítsük, szeressük.
Még egy kutya beszerzése is - senki se kérdezze, honnan tudom - mindent felforgat, ami addig jól-rosszul, de mégis csak működött egy háztartásban.

Adventkor ezeket az apró elindulásokat, a bátor, beláthatatlan következményekkel járó kicsi lépéseket is ünnepeljük. Az újrakezéseket. A lelkünk mélyén ott lévő vágyat a békülésre, az építésre, a világ jobbá tételére. A csodálatra, a változásra. 
Adventkor ezt a sóvárgást is ünnepeljük. Helyet készítünk neki. Vigyázunk rá, mint valami drága kincsre, mert az. Belőle - mint ősszel elültetett hagymából tavasszal a virág - gondolatok fakadnak, tervek, tettek, változás.
Tegnap egy barátnőmmel órákig ültünk egyetlen csésze tea mellett egy hangulatos kávézóban s a jövő évről beszélgettünk. Terveket szőttünk, álmokat s konkrét lépéseket, amiket bátorkodunk majd megtenni ahhoz, hogy valami tényleg változzon, haladjon.

A világ egy másféle Messiásra számított, akkor és most.
Az igazi Messiás meglehetős csalódást okozott.
A mód, ahogy született, ahova született, a körülmények, az élete s halála puszta emberi mértékkel mérve messze alulmúlta a mércét, amit vele szemben józan emberi ész állítana.
A mód, ahogy született, ahova született, a körülmények, az élete s halála felforgatta a törvényeket. Betartotta, majd messze felülmúlta a fogat-fogért, szemet-szemért igazságát. Új szövetséget, új szókincset, kegyelmet hirdetett.
A mód, ahogy érkezett mindörökre megszentelt minden apró, jelentéktelen tűnő kezdetet.

Wednesday, December 18, 2019

18.

Szeretem a adventi estéket, mikor fél hat körül a kollégáim mind hazamennek, s én még bent maradok dolgozni két-három órát. Bezárom az ajtót, halk zenét indítok el a telefonomon, főzök még egy teát. Máskor sajnálok időt pazarolni még ezekre az apró mozdulatokra is, inkább sietek, én is minél hamarabb haza akarok menni.
De most advent van.
Az egyszerű, szokásos, hétköznapi életet valami titkos öröm és várakozás hatja át.
Minden részletnek különös szépsége van.
Minden nap egy-egy új lépés, minden lépés egy-egy megérkezés.
Készülnek az ajándékok, s mindegyikben annyi gondolat és szív van..
A karácsonyi zoknik csomagolása közben kitalálok egy új márkanevet: Lieblingstochter.
Mert mindig kérdezik, melyikük az. Most végre megtudják. Akinek az ajándékán feketén-fehéren ott áll, ő az. Ő a legkedvesebb.

Monday, December 16, 2019

16.

"Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag." (Jelenések könyve 22:16)

A teremtéstörténetben, mikor Isten nekifogott, hogy a kietlen pusztaságból valami szépet hozzon létre, minden egyes nap így fejeződik be: Így lett este, és lett reggel: első nap. Második nap. Harmadik nap.

Az én napjaim általában este fejeződnek be. Lett reggel, és lett este: megint eltelt egy nap. Visszatekintve néha nem találok benne különösebb értelmet. Esténként általában fáradt vagyok. Álmos. A fény eltűnik, besötétedik. Néha nem tudok kibékülni, bár már rég lement a Nap, valakivel, aki haragszik rám.

Ezért arra gondolok, érjenek az én napjaim is másnap reggel véget. Amikor már csak attól is más fényben látom a dolgokat, hogy kialudtam magam. Amikor, bár magát a napfelkeltét nem látom, de azt igen, ha a dombon levő templom ablakán megcsillan az első fénysugár. Amikor eltűnnek az árnyak. Amikor elhalványulnak a rémálmok. Amikor már nincs jelentősége, kinek volt igaza. Csak annak, hogy nem lehet a haragé, a bánaté, a halálé az utolsó szó. Mert a nap majd csak akkor ér véget, ha a fény újból feltűnik és legyőzte a sötétséget, a legrettegettebbet is, a legvégsőt is.

Van egy csillag az égen, minden este látom feltűnni a nappali ablakából a völgyben, a dombok fölött. Igazából nem is csillag, hanem bolygó. Két neve is van, bár egy és ugyanaz: Esti csillag és Hajnalcsillag. Ő az Esthajnalcsillag. Elsőként ragyog fel esténként, utoljára halványul el reggelenként. Emlékeztet rá, hogy a legátmenetibb időszakban sem vagyunk teljesen fény nélkül. S arra, ha még mindig sötét van, akkor még nincs vége a napnak. A legszebb része még hátravan.

Saturday, December 14, 2019

14.


Ez évben nagy örömre találtam a kötésben.
Avval kezdődött, hogy befejeztem egy évek óta félkész pulóvert. Majd kötöttem még egyet. Majd következett egy világjáró pingvin s egy nagy háromszögű sál.
Aztán kitaláltam, zoknit kötök a gyerekeknek, mindegyiknek olyan színűt, amilyet majd remélhetőleg szeretni fog.
S amíg várok rájuk, hogy karácsonyra mind hazaérkezzenek, sima-fordított szemekké alakítottam a törődésemet. A ki nem mondott aggódásomat. A gondolataimat. A jókívánságaimat. Az imáimat.
A kötés számomra nem a tökéletes mintakivitelezésről szól. Inkább terápia. Kedvtelés. Egyszerű esti foglalatosság a lámpafény barátságos fénye mellett. Néha pedig az egyetlen módja annak, hogy szavak nélkül is kifejezzem valakinek, akit szeretek: törődöm veled. Nehogy megfázz. Míg nem láttuk egymást, gondoltam rád, vártam rád.

Friday, December 13, 2019

13. (avagy karácsony Caravaggioval)


A karácsonyi történetben mindenki jön-megy. A pásztorok, az angyalok, a bölcsek. Mondhatni, Krisztus Urunk is útközben született. Aztán menekülnie kellett, s gondolom, ezt sem hintóban, kényelmesen, hanem ahogy lehetett, titokban, árkon-bokron keresztül.

Van Caravaggionak egy festménye Pihenés az úton Egyiptomba (1594) címmel.
A művészettörténészek szerint Caravaggio festményeiben az a különleges, hogy miközben bibliai történeteket jelenít meg, összekapcsolja szakrálist a világival, a vallásos ábrázolásmódot avval, ami az embereknek a mindennapi életből ismerős.
A festmény középpontjában egy angyal áll. Fény vetül rá, kezében egy hegedű. József a csomagján ül, tartja a kottát. Kicsit mosolyognom kell - de jó! - még az angyaloknak is szükségük lehet kottára. Mária ölében tartja a kis Jézust, mindketten alszanak. Olyan ez a pillanat, mint egy ajándék. Kicsit megpihennek. Erőt gyűjtenek, bár még nincs vége az útnak, s nem tudják, mit hoz a holnap.

Legtöbbünknek nem kellett soha még igazán menekülnie.
Mégis úgy élünk, mintha legalábbis üldözne valaki.

S néha fellélegzünk. Mintha angyal szállt volna át a szobán, békére lelünk.

Valaki elneveti magát. Kapok egy meghívást, kávézni. Egy határidő későbbre halasztódik. Egy utcazenész karácsonyi dalt énekel. Találok egy képeslapot a postaládában. Vagy leülök nyugodtan olvasni, bár sehol sem tartok még az ünnepi nagytakarításban.

Ezen a héten szinte csak aludni járok haza. Sok a munka az irodában. És itthon is el kell látni közben Mamát, a kutyát. Kétórás ebédszüneteket kérek, cserébe késő esti bent maradok. A két órából egy óra csak az utazás: fél óra hazáig, ugyanannyi vissza. Fél órát muszáj kivinni a kutyát sétálni. A fennmaradó fél órában Mamának készítek ebédet. Tegnap szólt a főnököm, hogy nem gond, ha több időre van szükségem. Ne rohanjak. A munka megvár.
Így én is nyugodtan megebédeltem. Gyertyát is gyújtottam, hogy fényes legyen a pillanat. Pont úgy, mint egy Caravaggio festményen.

Thursday, December 12, 2019

Wednesday, December 11, 2019

11.


Tegnap este én jöttem el utolsóként az irodából.
Letakarítottam az asztalomat, kikapcsoltam a nyomtatókat, leoltottam a villanyokat, bezártam az ajtót.
Csak a párkányon álló nagy, fényes papírcsillagot hagytam, világítsa be továbbra is az ablakból a kisvárosi éjszakát.
Útközben a parkolóig fejforgatva néztem az égen s a házak ablakában fénylő adventi csillagokat.
Szavak nélkül is utat mutattak, kifejezték, mire várok, kire várok. Hogyan várok.
Úgy, ahogy a karácsonyi fények a fagyos éjszakában.
Úgy, ahogy a fáradtan hazafelé tartó emberek az üres léptű utcákon.
Ahogy csak az tud várni, akinek hiányzik valaki. Kimondhatatlanul, mélyen s már olyan régóta, hogy maga a hiánya vált állandó jelenlétté.