Sunday, June 26, 2022

Áldás az úton.

2022.06.26. - 6 óra 40 perc - Lausanne, Svájc

John Mark Comer The Ruthless Elimination of Hurry című (hangos)könyvében hallottam a következő mondatot: "Summer vacation is a spiritual discipline". Ennek értelmében - nyári szabadságra indultam.

Tegnap délután megálltunk pihenni Lausanne-ban, s míg a férjem parkolót keresett, én leültem egy kőre azzal a kis hotellel szemben, ahova egy éjszakára szállást foglaltunk. Talán csak jó helyen voltam jó időben, de azt kell mondanom, nagyon barátságos emberek élnek Lausanne-ban. Kezdve az idős hölggyel, aki nagyon kíváncsi volt, miért ülök ott s nincs-e szükségem útmutatásra, érdekelte, honnan jövök s hova tartok - mindezt egy angolul lefolytatott társalgás keretében, mikor kiderült, hogy nem tudok franciául. Kis idő múlva pedig egy fiatalokból álló lelkes csapat szólított meg, elmesélték, az evangélikus közösséghez tartoznak s kérdezték, imádkozhatnak-e értem. S én ott álltam, valószínűleg fülig érő mosollyal, mintha nyári áldás-esőben. A legszebb volt, amit kaphattam. S hogy ne gondoljam utólag, csak álmodtam, mielőtt továbbmentek, még engedélyt kértem egy fotóra.

Saturday, June 25, 2022

Nyári emlék.

2022.06.25. - 5 óra 30 perc-

Mindhárom lányomnak küldtem egy kis csokor levendulát, hozzá egy saját készítésű képeslapot. A képeslapokra préselt virágot ragasztottam. Sok-sok apró virágot préselek, ha meglátok egy-egy különösen szépet az út szélén vagy a kertben, a muskátli szirmait azért, hogy megmutassam nekik, milyen színűt vettem idén a balkonra.
Aztán általában elfelejtem, melyiket melyik könyvbe rejtettem. 
Egyszer majd, egy szép napon, ők vagy én vagy mások véletlenül rájuk találunk, kezünkben tartjuk majd egy elmúlt nyár álmait és reményeit, illatát és színeit, s a hiányait is.

Friday, June 24, 2022

Könyvünnep.

Körülbelül a hatodikkal ezelőtti napló legvégén kezdtem el először lejegyezni másféle gondolatokat is, mint amik amúgy szokásosan egy naplóba kerülnek, vagy blogbejegyzésbe. Szűkös időket éltünk akkor, úgy emlékszem, küszködtem én is, mint mindenki, a világjárvány miatti bezártsággal, egy idős szerettünk gondozásával és saját, az ezzel egyidőben, sorozatosan érkező betegségeimmel. Nagyon lassan, de rendszeresen, elkezdtem olyan utakat keresni, amelyek teret, tágasságot, reményt hozhatnak ebbe a levegőtlenségbe. Szembe akartam nézni azzal, ami van, és megtalálni azt, ami mindenek ellenére még mindig lehetséges. Miután elköltözött a középső lányunk és megüresedett a második tetőtéri szoba is, oda húzódtam vissza rendszeresen, mert szerettem ahogy az ablakon át az alatta levő asztalra vetül a fény. Szerettem hallgatni az esőcseppek hangját a háztetőn. Úgy éreztem, ott közelebb vagyok az éghez. S nagyon szerettem volna megkeresni ezt a felettem elterülő, végtelen égboltot visszatükröző belső eget. 

Némi csoda, fiókban való időzés, számtalan átdolgozás után hamarosan itt lesz az eredmény. Egy újabb könyv. Fogadjátok ugyanolyan örömmel, szeretettel és nagylelkűséggel, mint amilyennel sok-sok ember munkája nyomán elkészült.

(A Luther Kiadó honlapján már most előjegyezhető.)


Thursday, June 23, 2022

A halogatás művészete.

2022.06.23. - 8 óra 22 perc -

Idén is elérkezett az időszak, amit én hagyományosan csak "de még nem készültél el az adóbevallással" időszaknak nevezek. Ez lényegében annyit jelent, hogy a július vége, tehát az adóbevallások leadási határideje előtti hetekben - (néhány éve ez még május vége volt, akkor az egész értelemszerűen a május vége előtti hetekben játszódott) - minden egyes gondolat, intéznivaló, szükséges vagy szükségtelen tennivaló után hozzáteszem a mondatot: de még nem készültél el az adóbevallással. 

Például.

Virágzik a levendula a ház előtt, leszüreteltem, majd kis csokrok kötésével töltöttem az estét.
De még nem készültél el az adóbevallással.
Összehajtogattam a hetek óta kimosott és megszáradt ruhákat, nem kell már minden egyes zoknit, inget úgy kihalászni indulás előtt a ruháskosár aljáról.
De még nem készültél el az adóbevallással.
Megvarrtam az összes javításra szoruló ruhadarabot.
De még nem készültél el az adóbevallással.
Hajnalban megébredtem és órákon át verseket olvastam.
De még nem készültél el az adóbevallással.
Itt ülök és csak nézegetem a felhőket.
De. Még. Nem. Készültél. El. Az. Adóbevallással. 

Wednesday, June 22, 2022

Fény.

2022.06.22. - 7 óra 50 perc -

Fél év múlva, már az adventi út vége felé, az év legrövidebb, legsötétebb napján ugyanarra fogok gondolni, mint most: a fényre. Jó lenne félretenni belőle, befőttesüvegbe zárni a nyár összes ízét, illatát, színét. Erre utal a német nyelvben elterjedt kifejezés is, a Marmeladenglasmomente*, mely szerint a jó idők szép élményei majd enyhíteni fogják a kevésbé boldog idők sötétségét. Tetszik a szó. Tetszik a gondolat, gyűjtöm én is a pillanatokat.

De a fényt, amit a szívem mélyén hordozok, 
a fényt, mely jó és rossz időkben egyaránt utat mutat, 
máshonnan kapom, 
máshonnan várom.

* Cornelia Funk gyermekkönyveiből

Tuesday, June 21, 2022

Nyári eső.

2022.06.21. - 14 óra 23 perc -

A tegnapi napban az az egy óra volt a legszebb, mikor késő délután, inkább már estefelé végeztem a munkával. Lehajtottam a laptop tetejét, betettem a két nagy, nehéz mappát egy vászonszatyorba, feltettem a fülhallgatót, s elindítottam az aktuális hangoskönyvet a telefonomon. Majd elindultam a kutyával a falu másik felébe bedobni a mappákat a főnöknőm postaládájába, ellenőrzésre. 

Utána csak mentünk-mentünk, mintha megnyertünk volna egy versenyt, könnyed léptekkel s még könnyedebb szívvel, a nagy, szürke, földig érő felhők alatt. A buszmegállótól nem messze eleredt az eső, egy ideig behúzódtunk az eresz alá. Boldogan néztem az ablaknak csapódó esőcseppeket. 

Majd elindultunk a szép, szelíd nyári esőben, a néptelen utcákon át hazafelé.

Monday, June 20, 2022

Az első betű.

2022.06.20. - 7 óra 45 perc -

Kiléptem, mint minden nyári reggel, a balkonra, a kezemben egy csésze kávé, toll, napló. Leültem, kinyitottam a füzetet, lecsavartam a toll kupakját, majd - semmi. Hosszasan hezitáltam az első betű előtt, annyira fontosnak tűnt hirtelen, hogy ne rontsam el. Olyan érzésem volt, ettől függhet az egész nap, ezért nem mindegy, milyen betűvel, szóval, hozzáállással kezdem. Az esténként írt szavakban már csak utólag reflektálok - nagyon fontos -, de így reggelenként még minden eszközöm és lehetőségem megvan rá, hogy tevékenyen alakítsam a napot. 

Szóval, itt vagyok. Köszönöm, hogy itt lehetek. S majd később leírom azt is, hogy érzem magam, mivel küszködöm, s hogy mit szeretnék. Megfogalmazom a kérdéseimet, továbbszövögetem a terveimet. 

De a legelső szó, s a legutolsó is majd legyen csak ennyi, határozza meg ez a véget s a kezdetet: köszönöm.

Sunday, June 19, 2022

Az élet egy hosszú távú kapcsolat.

2022.06.19. - 20 óra 7 perc -

Az élet egy hosszú távú kapcsolat, s ez azzal jár adott esetben és időszakokban, hogy kifejezetten kényelmetlen, bosszantó és fárasztó. De, mivel hosszú távú kapcsolatról van szó, a csak szép, könnyed pillanatok kiválogatása nem opció. S az sem, hogy nem érdekel. A kényelmetlenség nem jelenti egyébként azt, hogy valamikor valahol rossz döntést hoztunk volna. Inkább annak a jele, hogy teljes szívvel élünk. Nem várjuk el, hogy mindig mi járjunk jól. Már a második végigdolgozott hétvége után nagyon elfáradtam. Amolyan mindenen-sírva-fakadós fáradtsággal. Mondhatnék nemet is a plusz munkára. De a pénz mellett, amit megkeresek, az emberi része is fontos, a kollegialitás, s hogy olyan embernek ismernek, akire lehet számítani a nehéz időszakokban. Ezért, mikor a lányom felhívott és elmondta, hogy a két szabadnapján, amiket eredetileg hazalátogatásra szánt, elvállalja egy beteg kollégája műszakait -, meg tudtam érteni. Anya, mondta, én voltam az utolsó lehetőség, mondhattam volna nemet, de a szívem azt sugallta, inkább segítsek

Még nem tudom, hogyan fogok száz napon át valami különlegeset találni minden egyes napban. Csak azt sejtem, ha sikerül, annak köze lesz az élettel járó és ezeket teljes szívvel elfogadó kényelmetlenségekhez. Elmaradt utazások, kialvatlan szemek, telesírt zsebkendők, utolsó száz méteres erőfeszítések, bátor beszélgetések, bocsánatkérések, az emberi élet millió bosszúságai és csodái: Isten hozott titeket. 

Kedves barátaim. Koccintsunk a hosszú távú kapcsolatokra. Cheers!

Saturday, June 18, 2022

Képeslap Várnából.

2022.06.18. - 7 óra 41 perc -

Csak este fedeztem fel a postaládában lapuló képeslapot. Már úgy vártam. Mikor néhány hete kimentem az állomásra a két hónapos Balkán-körútjáról hazatérő lányom elé, máris mondta, hogy elnézést, de egyetlen képeslapon kívül, amit majd később postáz, nem hozott senkinek szuvenírt. Nem is fért volna el a hátizsákjában. 

Hát itt van, kincsként szorongatom, százszor is elolvasom, csodálatos kerülőutakon érkezett egyenesen Várnából. A hátulján egy kedves, vicces szöveg s egy köszönet, a hotelszobáért. Amúgy ragaszkodott hozzá, hogy saját maga fizesse az útját, de Várnában, ahol a tizenkilencedik születésnapját ünnepelte - nem jutott eszünkbe más, hátizsákba még beleférő ajándék - "megengedte", hogy néhány napra lefoglaljunk neki egy kis apartmant egy tengerre néző hotelben. 

16 x 11 cm. Ennyi egy képeslap területe. Elég kicsi, hogy ne foglaljon sok helyet egy világjáró hátizsákban, elég nagy, hogy elférjen rajta a világ összes kalandja, féltése, gondoskodása, szabadsága, emléke, bizalma és szeretete.

Friday, June 17, 2022

Cuore.

2022.06.17. - 8 óra 5 perc -

Megkérdeztem, lenne-e szíves elmenni friss zsemléért a reggelihez. Két papírzacskóval tért vissza. Az egyikben a zsemlék voltak, a másikban egy meglepetés, nekem. Egy szívvel díszített sütemény s egy olyan szívószálas, dobozos multivitamin ital, amilyet a gyerekeknek vettünk régen, ha megszomjaztak a városban. Egész nap őriztem, tartogattam, vártam a legalkalmasabb pillanatot az elfogyasztásra.

Nem lehet eléggé megköszönni, ha valakinek egy szív alakú süteményről én, és csakis én jutok eszébe.

Thursday, June 16, 2022

A főhősnő énekel.

 2022.06.16. - 6 óra 51 perc -

"Each voice for itself is like a little star in the universe" - áll az új énekben, amit tegnap tanultunk a próbán. A dal arról szól, hogy senkinek sem kell egyedül állnia, mindenki csatlakozhat a nagy kórushoz, mindenki felemelheti a hangját, s hogy eljön majd az idő, mikor eltöröltetnek a könnyek, a vakok látni kezdenek, a bénák táncolni, a harcosok pedig leteszik a fegyvert, hogy ekét készítsenek belőle. 

Egyébként majdnem húsz percet késtem. Kevésbé lett volna stresszes a nap, ha el sem megyek. Ha nem válaszolok egy emailre, nem hívom fel egy szerettemet, nem ültetem át a virágokat s nem sütök egy banánkenyeret. Ezek közül mindegyik halasztható és lemondható lett volna, mint ahogy gyakran el is halasztom, le is mondom. Csak azt nem értem, miért a valóban számító és leginkább gazdagító dolgokról mondok le az idő szorításában. Az élet szépségének szempontjából mindez egyenként talán tényleg elhanyagolható, összességében véve viszont pótolhatatlan veszteség. 

Abban az életben, amiről álmodok, a főhősnő ott ül egy szép nyári estén a falusi próbateremben, megfigyeli az elhúzott függönyök résein átszűrődő napfény mintáit a padlón s egy szép, reményteljes, minden bizonnyal eljövendő világról énekel.

Wednesday, June 15, 2022

Bodzaszörp.


 2022.06.15. - 17 óra 49 perc.

Mindig tanulok valamit. Olvastam egy magazinban, hogy bodzát délben, napsütésben a legalkalmasabb szedni, mert ilyenkor a legaromásabbak a virágok. S bár a héten - különböző határidők s apróbb házfelújítások miatt - alig van egy nyugodt percem, eldöntöttem, délben elmegyek bodzát szedni. Nap végére el is készültek a szörpök, már csak gyönyörködni kell a szép színekben, kevergetni s várni néhány napot. Addig is elkészíteni az idei nyár első jégkockáit hozzá esetleg. 

Kipróbáltam egy új receptet, magam is kíváncsian várom a végeredményt.

1 liter vízből, 1 kg cukorból és 25 g citromsavból szirupot főzök. 1 bio narancsot és citromot forró vízzel megmosok, felszeletelek és rétegezek egy nagy fazékban körülbelül 25 darab bodzavirággal. Erre ráöntöm a forró szirupot, majd három napig hagyom állni, időnként megkeverem. Végül leszűröm, s az így kapott szörpöt újból felfőzöm. Üvegekbe töltöm, hűvös, sötét helyen tárolom.

Tuesday, June 14, 2022

100 napos kihívás.

Teljesen véletlenül elfogadtam egy 100 napos kihívásra szóló meghívást. Mikor tegnap reggel munka előtt még gyorsan bevásároltam, megláttam a nyomtatópapír mellett a polcon egy csomag kartoték kártyát. Nem tudtam ellenállni. Megvettem, majd utána láttam, hogy száz darabos. 

Ennyi. Ez volt a meghívás. Mert nincs is szebb, hívogatóbb egy-egy darab üres papírnál.

Minden nap csak egy dolgot szeretnék leírni, rajzolni: az előző nap egy akármilyen apró, szép emlékét. Azért az előző napit, utólag, mert nem szeretnék minden nap történetekre vadászni, egyszerűen csak élni szeretnék a jelenben. A blogvilágban a nyár köztudottan uborkaszezonnak számít, kicsit talán ez ellen is harcolok. (Az "uborkaszezon" szó főleg a sajtónyelvben használt kifejezés, arra utal, hogy eseménytelen időszakokban az újságírók lényegtelen hírek felnagyításával próbálják fenntartani a közönség figyelmét.) Igazából csak azt szeretném, hogy - bár az összes többi nyár eddig egy adott ponton véget ért - az idei ne érjen véget. Maradjon meg örökre, legalább az emlékeimben.

Jöjjön tehát az első történet, .

"2022.06.14. - 7 óra 16 perc.
Reggel, ahogy kiléptem a balkonra egy csésze kávéval, láttam, hogy zuhog az eső. Olyan volt, mint egy heves zokogás. Nem lehetett látni a tájat, még a szemközti házat is alig, de nem a szokásos reggeli köd miatt, hanem mert egy felhőben voltunk. Apró felhődarabkák lebegtek el a szemem előtt. Odakint a dróton éppen elázott a két adagnyi kiterített, tegnap estére már megszáradt ruha. Csak néhány percre jöttem be a konyhába, s mire visszaértem, már nem esett. Kitisztult a táj, felderengett a nap. Kihajolva a korláton láttam, a felhő már az utca végén jár."

Thursday, June 9, 2022

Small talk.

Small talk: csevegés, fecsegés, könnyed társalgás. Bájcsevej. Mélyebb tartalom nélküli, laza társalgás. Ilyen és hasonló fordításokra lehet találni, ha valaki beüti a keresőbe az angol kifejezést. Mindig is abból indultam ki, nem egészen alaptalanul, hogy kifejezetten tehetségtelen vagyok ezen a területen. Csodálkozva veszem észre, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mélységesen vonzódom az emberekhez, akiknek ez jól megy. Ők azok, akik képesek eddig titkos ajtókat is megnyitni bennem.

Tegnap arról meséltem a kolléganőmnek - az irodai konyhában, egy rövid, könnyed, laza társalgás keretében -, hogy a hétvégén meglátogattunk egy népzenei fesztivált a szomszédos kisvárosban, s olyan otthonos érzésem volt. Köszönhetően annak, hogy lépten-nyomon szólt hozzánk valaki, teljesen ismeretlenül. Elég volt csak elidőzni egy padon, mellettünk a kutyánk, máris minden kutyatulajdonosnak volt egy-két kedves szava, kérdése, tanácsa hozzánk. Mások a neve után érdeklődtek, s hogy milyen fajok keverednek benne.

Nemrég, egy itthonról végigdolgozott nap végén vettem csak észre, mennyire elmagányosodhat az ember, ha nincs kihez szólni. Egész nap egyetlen "danke" szót mondtam, mégpedig akkor, mikor észrevettem, hogy elfogyott a nyomtatóból a papír, és lementem a boltba újat venni, majd fizetéskor megköszöntem a kasszás hölgynek.

A small talk igazi művészet. Őszinte csodálattal viseltetem azok iránt, akik magas szinten művelik. Igazságtalan lenne kevesebbre tartani, mint más társalgási műfajt. Néha, paradox módon, pont azáltal elegyedek valakivel beszélgetésbe, hogy mindketten azon kesergünk, mennyire nem tudunk könnyedén társalogni. 

Nem mindenkinek van lehetősége mély, tartalmas beszélgetésekre. Nem mindig van hozzá kedvünk, bátorságunk, emberünk. Mégis lehetséges kapcsolódni, lazán, játékosan, elvárások nélkül. Megadom rá magamnak az engedélyt itthon, a blogon - nem feltétlenül muszáj addig várni egy-egy bejegyzéssel, míg van érdemleges mondanivalóm -, a szűkebb-tágabb környezetemben. Mikor nehezen megy, egyszerűen csak kiülök a kutyámmal egy padra és várom, hogy megszólítsanak az emberek.

Tuesday, June 7, 2022

Reggel.

Nem tudok ennél szebbet elképzelni hétköznap reggelenként: igazán korán kelni és nyitott balkonajtónál hallgatni az eső hangját. Behunyt szemmel is tudni, hol képződtek máris tócsák az utca egyenetlen részein. Az ég tömény szürkeségéből sejteni, hogy nem könnyed nyári esőről beszélünk, hanem arról a másik, kitartó, elszánt, kicsit vad fajtáról. A házak ereszei alatt a csatornák túlcsordulásra készen. Az asztalon kis vázában tegnap szedett vadvirág. Lassan összekészítem a táskát, gondolatban megírom a mai tennivalók listáját. Hamarosan indulnom kell. Készülődés közben meg-megállok - csak úgy, hallgatni a nyitott ajtón át az eső egyhangúságában is sokféle hangját. Talán attól ilyen szép, hogy ismerős. Hogy otthonos. S hogy annyi esős reggel után is boldoggá tesz, hogy hallgathatom.

Sunday, June 5, 2022

A Szentlélek ünnepe.

Mi az, hogy szent?

Amit biztosan érzünk, de nem tudjuk, minek nevezzük.
Valami, ami legbelül van, mélyen, s ugyanakkor felettünk is, végtelenül. 
Egy gombóc a torkomban mikor megszólalnak a harangok.
Hosszú utazás után először megpillantani a tengert.
Levenni a cipőt és mezítláb menni tovább.
Az élet.
Az emberi test. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma? S mint ilyen, mindenestül szent. Szent kezek, lábak, arc, szent csípő. Akkor is szent, ha fáj, ha fáradt. Már akkor is az volt, mikor világra jött és szent marad, az utolsó lélegzetvételig. Sőt, még utána is, miután szerető kezek gyengéden földbe teszik, és porból újból porrá lesz. 
Kenyér és bor és orgonaszó egy idegen városban.
 
Mi az, hogy lélek?
 
Falevelek susogása s a rajtuk átcsillanó napfény.
Reggelenként az erő, felkelni.
Az érzés, hogy valakit feltétlenül fel kell hívni.
A tűz pislákolása.
Ihlet és egy új, szokatlan ötlet.
Rokonlelkek közötti csendes egyetértés.
Olyan emberek közötti együttérzés, akik azelőtt egyáltalán nem értették egymást.
Közösség és könnyedség.
Sírás és nevetés.
Egy százszor is elolvasott szövegrészlet, aminek hirtelen értelme lesz, lelke és aktualitása.
Emlékezés valamire, amit már rég elfelejtettem.
Szív és elme.
Megérzés. Álmok.
Az íróasztalomon a káosz és csendes, koncentrált, írással töltött órák, még mielőtt felkel a nap.
Névtelen adomány.
Egy hirtelen jött, őszinte dicséret után a könnyek a szememben.
Belső erő az elengedéshez.
Kedv elölről kezdeni mindent.
Szélfutta magból kikelt virág a kertemben.
A lelkiismeret hangja.
Meglepetés.
A deja-vu érzése.
Nyugtalanság a kényelemben.
Béke a viharban.

Thursday, May 19, 2022

Naplók.

Tegnap este teleírtam a legutóbbi naplóm utolsó oldalát is. Paperblanks füzet, a borító mintájának neve Blue Velvet. Kicsit visszalapoztam a régebbieket, úgy tűnik körülbelül négy hónap alatt írok tele egyet, főleg reggelenként, időnként napközben és este is előveszem. Nem hagyok ki egyetlen napot sem. Rutinná vált, abszolút prioritássá, ahogy a másfél-két órás gyaloglások is. Időnként úgy tűnik, mintha én tartanám be és meg őket, igazából ők tartanak össze engem. 
Szeretem a nagy elhatározásokat, a drámai szépségű mondatokat, a sikert és dicséretet. 
De amiben valóban hiszek, az az apró, titkos, egyszerű változtatások, ugyanabba az irányba, hosszú időn át. 
Viszont.
Nemrég olvastam egy szöveget a fákról, és életemben először vált nyilvánvalóvá, hogy nemcsak a leveleknek van szükségük a gyökérre, hanem a gyökérnek is a levelekre. A gyökér vizet juttat a leveleknek - ezt eddig is tudtam -, a levelek pedig a háncsrétegen keresztül cukorlevet juttatnak a gyökérnek.
Szeretem ezt gondolatot. Arra indít, hogy ne csak a mélyben zajló folyamatokkal foglalkozzam. Ne csak a gyökér fontosságát lássam. Hanem a fény felé nyújtózó levelek szépségét is. Az élet édességét, könnyedségét. Attól, hogy megmutatja önmagát, hogy a felszínen zajlik, még nem biztos, hogy felszínes. Minden családban, közösségben vannak gyökér- és falevél-emberek, és bennem is itt él mindkettő. Csak néha - igazságtalanul - az egyiket többre becsülöm, jobban fejlesztem, mint a másikat.
Amúgy hozzánk is elérkezett a tavasz, egy-két napja az egész faluban kinyíltak az orgonák. A hosszú esti séták még hosszabbá váltak a csendes, illatos utcákon. Végetért a téli álom. Itt az ideje a látható szépségnek, az önmagát odaadó virágzásnak.

Wednesday, May 11, 2022

Virágzó fák alatt.

Végső soron minden azon múlik, azt hiszem, képesek vagyunk-e megtanulni szeretni. Újból és újból beleszeretni a világba, a legapróbb dolgokon keresztül. Egy májusi délután például, egy parkolóban állva, régi és új barátokkal, kicsit még húzva az időt hazaindulás előtt. Semmiségekről beszélgetve, mialatt kis fehér virágszirmokat kezd el fújni a fákról arcunkba a hirtelen feltámadó szél. Mintha összebeszéltünk volna, úgy nyújtjuk ki a tenyerünket, szinte egyszerre. Mintha minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya lenne. Megannyi miniatür repülőtér. Egy hely, ahol földet ér sok hófehér, törékeny remény, s kicsit megpihen, útközben hazafelé.

Monday, May 9, 2022

Hogy vagy?

Hogyan kell újrakezdeni valamit, amit szándék nélkül, de abbahagytam, elhanyagoltam az utóbbi időben? Talán úgy, hogy mindenféle mentegetőzést és ígérgetést mellőzve egyszerűen újrakezdem. Ott, ahol vagyok, úgy, ahogy vagyok. Egy hétfő reggelen, miután kiválasztok egy szerintem íráshoz illő lemezt - Mozart D-dúr fuvolaversenyét - és elindítom a lemezjátszót. A fotel mellett, melyben ülve az ölemben tartott laptopon gépelek, apró asztalka, rajta egy cserép virág, borostyán és tonkabab illatú gyertya, egy csésze alján két korty hideg kávé. Kiválasztom és feltöltöm a legfrissebb, tegnap este készült fotót rólam. Bizonyítandó, hogy nem változtam semmit. A története egyszerű és kedves, nagyszerűen illik az egyszerű és kedves újrakezdésekhez: az első gyerekek nélkül töltött anyák napja délutánján kicsit eltört nálam a mécses. A kutyusunk viszont - nagyon empatikus és emocionális apró lény - képtelen elviselni, ha szomorkodom. Megérzi a másik szobából is, mélyen aludva is. Ha netalántán alaposan ki szeretném sírni magam valamikor, el kell mennem itthonról, azt hiszem, nélküle. Tegnap úgy döntöttem, elfogadom a vigasztalást, amit nyújt. Még mielőtt leszállt volna az este, még éppen időben, kimentünk az egyik kedvenc helyemre, oda, ahonnan különösképpen jól látni az eget és a messzeséget. Oda, ahol már annyiszor csordultig töltődött a szív békével, s ha egyáltalán lehetséges, még mélyebb hálával, szeretettel.
Nem tudom pontosan, hogyan kell újrakezdeni valamit, amit elhanyagoltam, talán úgy, ahogy egy rég nem látott barátot szólítunk meg. Mentegetőzés és ígérgetés nélkül. Hétköznapi gesztusokkal, ott és úgy, ahogy vagyunk, őszinte érdeklődéssel: hogy vagy? 

Saturday, April 16, 2022

Nagyszombat.

A nap, amikor nem történik semmi. A gabonamag a földben, csendesen pihen. A szeretett személy már nincs köztünk. Mindenütt hatalmas kövek - a sír előtt, a szívek előtt. Amiben annyira hittünk, hirtelen összedőlt. Amiben szívből reménykedtünk, nem következik be. 
Nagyszombat. A nap, amit szívesen átugranánk, átaludnánk. Kétségbeesés és remény között. Háború és béke között, félúton. A csend, a válasz nélkül maradt kérdések, a lelkiismeretfurdalás napja. Amikor úgy tűnik, győzött a rossz. A nap, amit el kell viselni, ki kell bírni. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart. 
S a legrosszabb talán az, hogy hozzászokunk. Hogy már nem is várunk semmire. Feladjuk. Bezárkózunk - kis, élhetőbb világokba. Csak rosszabb ne legyen.
Ez az időszak is méltó az ünneplésre. A megemlékezésre. Vagy legalább a megemlítésre.
Ma elültettem száznyolcvan virághagymát. Dáliát, kardvirágot, íriszt, liliomot, fréziát. Nyárról és virágoskertől álmodom. Békéről. Értő és érző emberi szívekről. Búzáról. Feltámadásról. Csupa olyan gyönyörű dologról, ami felett nincs hatalmam. 
Nagyszombat. Indulás után - útközben. Azoknak, akik hisznek a megérkezésben, nem mindegy, milyen lesz az út. Minden lépés fontos. Minden nap fontos. A legcsendesebb, a legátmenetibb is.

Thursday, April 14, 2022

Reggeli ima.

Luther Mártonnak tulajdonítják a következő mondatot: "Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom". Nem tudok ennél szebb, biztatóbb gondolatot elképzelni ezekben a napokban, mikor nincs időm rendesen főzni, kialudni magam, hosszasan olvasni, készülni az ünnepre vagy elültetni végre a virághagymákat. Nincs időm végiggondolni, leírni egy saját mondatot. Vagy amikor lenne, túl fáradt vagyok már bármihez, aminek értelme, jelentősége van. Ezért lázadok. Harag és rezignáció nélkül. Nem várom meg az estét, mert akkor már késő. A nap kezdetén imádkozok, hosszabban, lassabban, mint szokásosan, szavakkal és szavak nélkül, talán csak azzal, ahogy elkészítem - majdhogynem művészi szinten - a mindennapi reggelimet: zabkása almával és mézzel, hozzá egy csésze tea.