Tuesday, July 7, 2020

Ritkán


jutok el egy-egy nagyobb városba, ezért ma elbűvölve néztem, milyen szép képeslapokat lehet venni mostanában. Azok a kedvenceim, melyek úgy néznek ki, mint a polaroid fotók. Rajtuk egy-két szavas szöveg. Kívánj valamit! Hiányzol. Kalandra fel! Neked...Egyet sem láttam, melyen rosszat kívánó szöveg lett volna.
Tenyérnyi terület is elég ahhoz, hogy kifejezzük a bennünk lakozó igazat, szépet, jót.

Reggel kávéfőzés közben megfigyeltem, ahogy egy rigó az ablakunk előtt elfogyaszt egy szem cseresznyét.
Egy kismadár reggelije is elég ahhoz, hogy higgyek a gondviselésben.

Az erdőben alig észrevehető, pici fehér virágok nyílnak éppen az ösvények mentén. Közelebbről szemügyre véve őket millió további apró részletet lehet rajtuk felfedezni.
Pedig elég lenne egyetlen egy is.
Ma este valahogy még ennyi is meg tudna vigasztalni, a szívem mélyéig.

A szépség nem lehet túl kicsi, nem lehet túl nagy.
A szépség lefele is, felfele is végtelen.

Monday, July 6, 2020

Életem nyara.

Életem nyara most van.
Nem csak azért, mert ez az, ami éppen van, és ezért reális, s így a lehető legszebb, de így, a negyvenes éveim elején járva is ide helyezem magam időben, érettségben.
Múlt szombaton születésnapra voltam hivatalos, s megkérdeztem a hozzám hasonló korú ünnepeltet: mire vágyik? milyen tervei vannak? milyen álmai? Arról mesélt, fel kell újítani a házat, s fel kell tölteni a túlságosan lejtő kertet. Csak többszöri kérdezésre adott egy olyan választ is, amilyenre igazából kíváncsi voltam, bár azt is hozzátette, pénz hiányában ez sosem fog megvalósulni: egy kedves, kicsi lakóautó, amivel bejárhatná Portugáliát.
Idén csak néhány bizonytalan lábakon álló nyaralási tervem van. Nem baj, ha nem valósulnak meg. A bakancslistát most inkább csak utólag írom.
Sétáltam már esőben. Néztem filmet a kerti házban. Hallgattam a nappaliból kiszűrődő zongoraszót. Olvastam sötétedésig a balkonon. Észrevettem néha a pillanatot, amikor felkapcsolják az utcalámpákat. Küldtem postán virágot. Írtam néhány képeslapot. Megtanítottam a kutyát egy új trükkre. Gyökereztettem az ablakpárkányra állított poharakban virágot. Fotóztam rózsaszirmon harmatcseppet. Eléltem egy egész hétig feta sajton és paradicsomon. Elmentem egy egész napos kirándulásra. Átsétáltam mezítláb a kert harmatos füvén, kezemben egy csésze kávéval.
Fogalmam nincs, mit hoz az ősz. Életem ősze. De az biztos: soha többé nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam a félelem.
Mióta ideköltöztünk vágytam rá - így néznek ki körülbelül az én álmaim -, hogy legyen egy rózsakertem.
Megkaptam. Megdolgoztam érte. Kivártam az idejét.
Bearanyozza ezt a különleges nyarat.
Minden váza tele színnel, illattal.
Jut belőle magamnak, másnak - s így, amire nincsenek szavaim, azt elmondom szótlanul, virággal.

Monday, June 29, 2020

Ma esett az eső.

Mikor valamivel megbíznak vagy magam találok ki valamit, amit aztán megszervezek, mindig nagy hangsúlyt fektetek a szép, apró, praktikus szempontból tulajdonképpen felesleges dolgokra. Egy szál virág a tányér mellett a szalvétán, egy kinyomtatott idézet a templom padján - ilyesmire gondolok. Mert szeretném, hogy aki eljön, már a legelső pillanatban érezze, milyen csodálatos, hogy ott van.
A napi kutyás séták, időjárástól függetlenül, ezt az érzést keltik bennem. Milyen jó, hogy eljöttem. Milyen jó, hogy itt vagyok, s láthatom, amit az ilyen esős napokon, mint a mai, különösképpen is jó látni: fényes leveleket, az erdő felett párát, tócsába aláhulló cseppeket, lebegő kutyafüleket.
Hirtelen kedvem támadt sok apró filmet készíteni. Zenei aláfestéssel terveztem később megosztani, de enélkül is épp elég kihívást jelentett feltölthetővé alakítani. Különben is kevés zenét hallgatok mostanában. Úgy érzem, nincs szebb az esőcseppek hangjánál, a teáscsésze koccanásánál, a mindennapi élet egyszerű neszeinél.


Thursday, June 25, 2020

Napi miniatür.


A férfi abban pillanatban ejtette le a kezében tartott tányért? vázát? kristálypoharat? mikor befordulva a sarkon elautóztam mellette.
Magas volt, sötét inget viselt és baseball sapkát.
Ijedt arccal, fejét fogva nézte a földön heverő cserepeket.
A mellette álló nő neeeein felkiáltással, bosszús arccal nézte az eget.

Mennyi részlet megmarad az emberben!
Az az egy másodperc milyen hosszú idő!
Elég tanúja lenni egy ember ügyetlenségének, hibájának, bűnének.
Elég ezután erről felismerni, erre emlékezni, őt mindörökre avval az egyetlen pillanattal azonosítani
amikor összetört,
amikor összetöretett.

Sunday, June 21, 2020

Nyár.

Háromnegyed év után először utaztunk el.
Nem túl hosszú időre, csak amennyire lehetséges volt: reggeltől estig.
Különösebb előkészület és terv nélkül, mindegy hova. Akárhova, ahol pillanatnyilag kevésbé hevesen esik az eső, mint nálunk. Ami engem illet, bárhova, ahol van egy tó.
Megünnepelni a szabad határokat, a kezdődő nyarat, az életet.
Tizenkét órába annyi minden belefér. Akár több (hó)napra elegendő élmény és kedvesség. Virágok, hegyi tó, kastély, felhők, tócsák, kávé, szín, illat. Kaland és szabadság. Terasz alatt való várakozás, míg kissé lecsillapodik a hirtelen eleredő nyári zápor.
Egy barát, aki látta a fotókat az útról, azt mondta, úgy tűnik, mintha legalább háromnapos Európa-körúton vettünk volna részt.
Pedig nem.
Csak félretettük azt, ami nehéz, ami bizonytalan, ami mind inkább lehetetlen.
Mert ami még mindig lehetséges, nem kevés. A rendelkezésre álló idő elég.
Mert valóban úgy van, ahogy Rosa mama mondja az Előttem az élet (Émile Ajar) számomra legkedvesebb mondatában: "az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."

Friday, June 19, 2020

Alltagssehnsucht.

Még néhány nap, és eltelik a fele az évnek - benne egy egész évre, vagy inkább több évre elegendő hírrel, eseménnyel.
A történések egy részét mindenki láthatja, olvashatja, véleményezheti.
A másik részével ki-ki magában küzd meg.
A nyilvánvaló tennivalókat listába rendezem, s egyszerűen csak végigmegyek rajtuk, elvégzem - ha van hozzá kedvem, ha nincs - egyiket a másik után. Virágföldet venni, adóbevallásnak végre nekifogni (nem fogtam még neki), vérvételre menni, hűtőszekrényt rendbetenni, Mamát megfürdetni, a kutyát megfürdetni, ruhákat összehajtogatni, a bérelszámolást leadni - ez mind-mind érthető feladat. Értelme van. A legkisebb, nagy szeretettel elvégzett tennivalónak is, én úgy tudom, örök értéke van.
A láthatatlan tennivalók - az más. Az olyan, mint a lassú építkezés. Minden rombolás után az újraépítés. Olyan, mint a restaurálás: hosszadalmas, aprólékos, fájdalmas. Csak nagy szeretettel érdemes nekifogni. Célja a gyógyulás, a növekedés, a megbocsátás, a magunkra találás, az elköteleződés, a kitartás.
A bizalom megőrzése az egyik legfontosabb mindennapi tennivalónk. Fontosabb, mint a vasalnivaló. Bár én úgy tapasztalom, az egyiknek elég sok köze van a másikhoz.
Bizakodva könnyebben megy a vasalás is.
S ha az első elfogyott volna: semmi sem hozza vissza olyan könnyen, mint a mégis szívesen elvégzett házimunka, a mindenhová szétteregetett, napon szárított, szélfútta, frissen vasalt ruha illata.

Monday, June 15, 2020

A madarak esőben is énekelnek.

S úgy tűnik, a felhők néhol a földig leérnek.
A pünkösdi rózsák jóval később nyílnak.
Lassításra, türelemre tanítanak, egy ütemre lépni a szívdobbanásommal, egyszerre lélegezni a saját virágzásommal, szeretni azt, ami van, ezt a nyarat, ezt a testet, ezt az életet.
Levágok, s behozok egy szálat.
Szétteregeti egyenként a szirmait, szétszórja a konyhámban a tikait, odaadja feltétel nélkül önmagát arra, amire született.
Szép.
Ez neki elég.
És nekem is.

Wednesday, June 10, 2020

Ünnep.

Vettem a napokban - impulzusvásárlás! - egy hosszú fényfűzért. Azóta titokban kerti partit tervezek. Barátokkal, finom étellel, jó idővel, jókedvvel, lassan leszálló nyári estével, csillagos égbolttal. És fényfűzérrel. Most még hideg van. Esik az eső, s a karanténszabályok is még érvényben vannak.
Van ünnep, amihez idő kell, amire várni kell, amit hosszasan lehet tervezni.
S van, ami rögtönzött. Mindig máshogy hívják. Például esőünnepnek, ha esik az eső.
A remény, ami nélkül élni nem lehet, nem mindig színes, nem mindig hangos. Néha tétova, csendes, mindennapi. Nem mindig nyilvánvaló, s néha - a rendelkezésre álló erőhöz, egészséghez mérten - kifejezetten túl sok vesződség jár vele. Terhe van. Törékeny. Várat magára. Dacos. Ha nincs rá oka, addig keres, míg végül talál, legalább egyet. Csakazértis ünnepel: az élet ünnepét, naponkénti szívünnepet.

Monday, June 8, 2020

Manna.

Esősek, hűvösek az első júniusi napok.
Szeretem az esőt is, a hűvöst is.
Az esőcseppeket a virágszirmokon, az erdő felett szálló párát, a dombok tetején megrekedt fellegeket. A kitartóan eső cseppek csendes hangját az aszfalton.
Reggelenként néha szedek a földre esett rózsaszín virágokból a bokor alól.
Olyan, mint a manna.
Szépség-manna.
Olyan, mint a remény, mely az út távolabbi szakaszán ködbe veszik. (Legalább két dolog van az életemben, amitől félek, ahol nem tudom pontosan, hogyan lesz tovább.)
Olyan, mint az erő, mely két napra előre sohasem elég.
De egy lépésre, egy napra, a maira, igen.
Mert minden nap megújul. Szárnyra kelünk, mint a sasok. Futunk, és nem fáradunk meg. Járunk, és nem fáradunk el.
Minek nevezzük?
Nevezzük csak nyugodtan kötéltáncnak.
Nevezzük csak nyugodtan életművészetnek.
Nevezzük csak nyugodtan kegyelemnek.

Wednesday, June 3, 2020

Neked adom a rétet, virágostul.

Gyereknap alkalmából küldtem a lányunknak egy kis csomagot. A kedvenc répás muffint, egy sima fehér, nagyon finom kialakítású csészét, egy kézi kávédarálót és szemes kávét. Mindehhez egy szál pünkösdi rózsát. Mindent abból készítettem, csomagoltam, ami amúgy is volt itthon - ritkán járok manapság vásárolni -, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki. A mai reggelijéről - fehér csészében frissen darált és főzött kávé, muffin - küldött egy fotót, és odaírta: a tegnapi és a mai kávém között a különbség maga a világ.
Azt hiszem, mindig is tudtam értékelni azt, amim van. Nem kellett ahhoz katasztrófa történjen, hogy rájöjjek, mi az, ami igazán fontos az életben. Nem kellett valamit majdnem elveszítenem, hogy tudjam, vigyáznom kell rá.
Mégis, soha ilyen édes még nem volt az élet. Boldoggá tesz, hogy megpucolhatom az ablakot. Hogy íze van a teának, a kenyérnek, a víznek. Hogy a kutya megint megrágta a szőnyeget. Hogy a gyerekek elfelejtették letörölni maguk után a konyhapultot. Esténként pontosan tudom, mikor áll az égen olyan szögben a nap, hogy ideje elindulnom a dombra, megnézni az év legszebb naplementéjét. Kilépek a kert végén a kapun, egy másik világba. Ez az én szekrényem, mindennapi kalandom. Ez az én Narniám.
Nem kell messze utaznom, hogy újat lássak. Egy-egy hétköznap között nem sok a különbség, valóban, de ez a "nem sok", ez számomra maga a világ. Az ajtó pedig bennem van.

(Közkívánatra: a csésze.:)

Monday, June 1, 2020

Hetekkel


ezelőtt leadtam előhívásra az ajándékba kapott, egyszer használatos kamerával lefotózott filmet. Most jutott eszembe elmenni érte. S itt van előttem ez a huszonhét kép. Mindegyik egyedi. Egyik sem tökéletes. Egyikből sem készült, mint a telefonomon, több felvétel is, keresve a lehető legkedvezőbb perspektívát. Kicsit megrendülve nézem: ez az életem. Pontosan olyan, amilyen. Nagyon, nagyon szeretem.
Pünkösd van, az egyik legkedvesebb ünnepem. Nagyon vártam. Hogy fújjon egy kicsit a szél, hogy meglebbentse a nyitott ablakon át a függönyt. Hogy csodát tegyen. Lángra lobbantson, új szavakat adjon.
Ülök a konyhaasztalnál s új szavakat írok. Panaszkodni akartam, sajnálni magamat. De nem megy. Túl sok a szép. Túl nagy a kedv, újból nekifogni félbemaradt dolgaimnak. Túl sok a remény, hogy még minden jóra is fordulhat. Szívesen utaznék. Még annyi mindent szeretnék. Kincset gyűjteni, a mindennapiról írni, az észrevétlent észrevenni, csodát látni, fagyit enni, lelkesedni. S útrakelni, idebent, odakint, újra és újra. Gyűjteni a pillanatfelvételeket. Teleragasztani velük a falakat, keresztül-kasul, mindet úgy, ahogy sikerült, utólagos filter nélkül. Bátran. Pünkösdi szívvel. Csodát látó szemekkel. Szélfútta lélekkel.

Tuesday, May 26, 2020

A furcsa angyal.

"What is the knocking?
What is the knocking at the door in the night?
It is somebody who wants to do us harm.

No, no, it is the three strange angels.
Admit them, admit them."
(D.H. Lawrence)

Nemrég arról beszélgettünk valamelyik kisasszonnyal - nővérnek tanul -, hogy mikor olyan páciensei vannak, akik teljesen elveszettek, félénkek, és semmiképpen sem akarnak a jelenlétükkel bárkit is zavarni, valamiért mindig én jutok az eszébe. És ezekkel az emberekkel pluszban is kedves. Hát most itt vagyok, a szüléseken túl, ami ugye nem számít, először kórházban. A nagyhangú, vidám, ügyetlen-ügyes, ügyeletes nővér megkérdezte tőlem - talán az elveszettségem, félénkségem és zavarni nem akarásom okán -, először vagyok-e kórházban. Majd plusz kedvességgel bánt velem. Talán eszébe juttattam az anyukáját. (05.14)

Nincsenek nagy gondolataim. Nincsenek kívánságaim. Nem félek a vizsgálatoktól, a belőlem itt-ott lógó tűktől. Most ez van. Meglátogatott egy ilyen furcsa angyal. Bizonytalanság, erőtlenség, szenvedés formájában jött el hozzám, s nem akar tanítani semmire, nem büntet semmiért, nem oktat ki, nem számol le velem, nem árulja el, minek mi az értelme. Csak ül az ágyam szélén, ahogy a folyosóról beszűrődő fény megvilágítja az éjszakát, olyan természetesen ül, mint a csillagok a nyári égbolton. Mint a madarak a fán. Mint ahogy egy aláhulló toll megpihen egy kinyújtott tenyéren. Nem vagyok egyedül. (05.15)

Szeretetháló tart meg. Váratlan látogatás, imák, gondolatok, üzenetek. Képek a kinti világból. Míg felvételek készülnek a fejemről, a szűk csőben azt képzelem, ide-oda repülök a felhők fölött.

Harmadik nap. Berendezkedem lassan. Van saját infuziós állványom, szekrényem az ágy mellett, a nevem ott áll az ágy végében egy cetlin. És van egy másik otthonom, idebent. Egy-egy épp hogy csak kibírható, túlélendő, fájdalmas vizsgálat közben ide jövök. Itt felidézem azokat az időket, amikor a legboldogabb voltam. Amikor a gyerekek egészen kicsit voltak és mi éltük a saját eseménytelen, csodálatos életünket. Mosogattunk, este rájuk adtam a pöttyös pizsamát, eső után csigát mentettünk a bicikliúton. Most én vagyok a csiga. Hordozom az emlékeimet, ide húzódom vissza, ebbe a kedves otthonba a lelkem közepén.(05.16)

Wo darf man hier weinen? (05.17)

Diagnózis: agyhártyagyulladás.
Nem vettem komolyan a testem jelzéseit. Hetek óta nem működik, de én tovább hajtottam, gyötörtem, kihasználtam.

Főorvosi bók: Sie haben ein wunderschönes Gehirn.

Még egy diagnózis: jóindulatú daganat a fejemben. Még kicsi. De növekszik. (05.19)

Itt szétesik a kórháznapló. Majdnem egy hétig nem vagyok képes szinte semmire. Nagyon rosszul vagyok. Otthon nélkülem ünnepelnek születésnapot. Nem tudok küldeni ajándékot. Aztán megláttam a belső udvaron a rózsákat. Boldog vagyok: virágszirmokat csomagolok egy papírba, azt küldöm. És szívem minden szeretetét. (05.22)

Ma hazajöhettem. (05.26) Tizenkét nap után olyan vagyok, mint aki visszatér az életbe. Lassan meggyógyulok. Még hosszú út áll előttem. De most itt vagyok. Május vége van, eltelt egy hónap, ilyen értelmetlenül. Értelmetlenül? Mindig annyira féltem a szenvedéstől. Egy vérvételtől is az ájulás kerülgetett. Ha mást nem, megtanultam elfogadni azt, ami van. A kiszolgáltatottságot, a semmit. A mindenen átragyogó szeretetet. A végtelen napokat. Az ágyamon ülő kedves, furcsa angyalt.

"Mi ez a kopogás?
Mi ez a kopogás az ajtón az éjszakában?
Valaki az, aki rosszat akar nekünk.

Nem, nem, a három furcsa angyal az.
Engedd be őket, engedd be őket."
(D.H.Lawrence)

Monday, May 11, 2020

Az utóbbi


hetekben volt időm elgondolkodni azon, ki vagyok és mennyit érek, amikor nem tudom teljesíteni azt, ami eddig tőlem elvárható volt. Amikor nem látja túl sok hasznomat a világ. Vannak napok, amikor nincs erőm semmire. Van, amikor a minimum szintet azért hozom, még ha alulról is. Van, amikor egész jó a helyzet. Hogy másnap megint ne legyek képes szinte semmire. A testem most egyszerűen csak nem úgy működik, ahogy szeretném, mint ahogy a világ sem, s a körülmények sem olyanok, hogy kedvem lenne dalra fakadni tőlük.
Hogy ezeken túl ki vagyok és mennyit érek, hogy mi a fontos az életben, mire vagyok képes, hova tartok, s mi az, amin változtatnom kell - ezeken a kérdéseken gondolkodom. S hogy ne csak néhány - bár meglehet, hogy helyes, ám - standard, instant válasz szülessen, ahhoz el kell őket viselnem, engednem kell, hogy egy ideig együtt éljenek velem. Leüljenek a reggelizőasztalhoz, az ágyam szélére éjjelenként, vagy mint most is, kijöjjenek velem a kerti házba májusi esőt nézni a nagy, földig érő ablakokon át.
Sokáig nem éreztem az ízét semminek. Nem éreztem az éhséget, nem voltam szomjas. Most főztem egy csésze teát, szárított gyógynövényekből - citromfű, csipkebogyó, narancshéj, körömvirág - és néhány friss mentalevélből. Újból tanulom az ízeket. Nem megy magától. Ha születik valaha válasz néhány kérdésre, annak ez is része lesz: nem az a fontos, hogy mindenem meglegyen, hanem, hogy bármi is legyen, bárhogy is legyen, ne veszítsem el közben az éhséget s a szomjúságot - kenyér és víz után, szépség és bölcsesség, Isten országa után. Mert valóban azok a boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Lehet, hogy a kincs nem más, mint a hiány.
Tegnap hosszú idő után először találkoztam azzal a néhány emberrel, baráttal, akik a legtöbbet jelentik nekem ezen a környéken. Újból nem voltam jól, de annyira hiányoztak. Látni akartam őket. A barátnőm készített rólam - örök emlék! - egy homályos képet. Néha megnézem, hát ez vagyok én. Tele kérdéssel. Nem a legjobb formában. De az a nevető szempár a szájmaszkon túl, s mint mindig, a felemásan álló gallér a pulóverem felett: ez már egy kezdet. Innen már fel lehet épülni.

Saturday, May 9, 2020

Egy hónap

telt el a könyv megjelenése óta, s ma megérkezett. Végre a kezemben tarthatom én is.
Számomra ez óriási dolog. Alázatra késztet, csodálatra, és tiszteletre.
Simogatom a borítót, lapozgatom, s olyan szépnek látom. A papír tapintása, illata finom és különleges. A betűtípus s a borító színe gyönyörű. Talán már eltelt annyi idő, hogy bátran beleolvashatok itt-ott úgy is, mint tőlem független szövegbe. S azon kapom magam, egy-egy helyen könnybe lábad a szemem. Megérint. Ezek a sorok már nem is az enyémek, saját, külön életük van. Hogy ilyen szép tárgy formájában most a kezemben tarthatom, ahhoz tulajdonképpen most már nem sok közöm van.
A megjelenés után, ahogy elkezdtek érkezni a visszajelzések - gyűjtöm a fotókat! - elkezdtem aggódni. Hirtelen túl fontos lettem saját magamnak. Olvastam a kéziratot, s úgy éreztem, mégsem elég jó, jaj, nem fogják szeretni, vagy azt fogják mondani, nem is érte meg megvenni. Aztán - baráti segítséggel - megértettem: mindenkinek saját felelőssége van. S én csak a magam részét vállalhatom. Minden könyvet ketten írnak: az író és az olvasó.
Ez itt most nem reklám, nem vásárlásra buzdító felhívás.
Ez itt egy meglepő, nem mindennapi történet.
S én boldog vagyok, hogy a része lehetek.