Monday, April 15, 2019

Minden nap

olyan, mint egy gyönyörű fraktál.
Ezer lehetséges út közül kell kiválasztani azt az egyetlen egyet. Mindig a lehető legszebbet. Vagy egyszerűen csak azt, amit lehet, és akkor azt majd végigjárni a lehető legszebben...

Az a baj, hogy túl sok mindent szeretek. Dolgozni, főzni, ruhákat hajtogatni, mosogatni, írni, olvasni, kötni, hímezni, kóruspróbára járni, templomban énekelni, imádkozni, egyedül lenni, másokkal lenni, a családommal törődni, tanulni, biciklizni, utazni, játszani, kiülni csendben a dombtetőre.

De mindenre nincs idő. Mindenre nincs erő.
A fraktál összes ágát-bogát bejárni nem lehet.

Minden nap választani kell. Nem is azt, hogy mi az, amit megteszek. Sokkal inkább azt, amit nem. Nehéz - valami jobb érdekében - lemondani arról, ami amúgy szép és jó.

Egyetlen szabály van, folyton elfelejtem: a háznál fontosabbak a benne lakók. A tárgyaknál fontosabbak az emberek. S hogy a szeretet nem csak egy érzés.
A szeretet: döntés.

Saturday, April 13, 2019

Mérleg.


A kis adótanácsadó irodában, ahol dolgozom, és amit kilencen működtetünk, mindannyian nők vagyunk, szinte mindannyian részmunkaidőben.
Nagyon szeretem az ottani munkámat is.
Az évek folyamán azt a hagyományt alakítottuk ki, hogy mindenkit megajándékozunk a születésnapján. Még születésnapi felelősünk is van, sőt, még egy pót-születésnapi felelősünk is, aki abban az egy esetben lép porondra, mikor a rendes felelősnek van születésnapja.
A cselekmény mindig ugyanúgy zajlik: mikor közeledik valakinek a nagy napja, a felelős körbejár az irodában, s megkérdi, részt óhajtunk-e venni 5 euróval a megajándékozásban - nem mintha bármikor bárki is nemet mondana. Aztán összeszedi a pénzt, megveszi mindannyiunk nevében az ajándékot, ír egy képeslapot, amit aláírunk - én mindig teszek egy szívecskét a nevem után, ez a védjegyem. A születésnapon aztán mindenki, aki épp dolgozik, egy köszöntő csoporttá alakítja magát és átadja az ünnepeltnek az ajándékot, kézfogások és gratuláció keretében. Ő mindig meglepődik, de azért annyira nem, hogy ne sütött volna előző nap véletlenül egy tortát, amit titokban ne tett volna le az iroda konyhájában. Soha nem ülünk le együtt enni belőle, de - egy szívélyes kínálás után - mindenki vághat belőle magának, amikor megéhezik. Aztán visszamegyünk dolgozni, ki-ki a saját asztalához. Ordnung muss sein.

Külső szemlélő joggal mondhatná, hogy mi értelme van ennek. Hiszen nem vagyunk egymás legjobb barátnői, hiszen kiszámítható, előre tudható, mindenki ugyanannyit ad és kap, egyszóval - mivel könyveléssel is foglalkozunk - a tartozik mindig egyenlő a követel oldallal.

De útközben kialakul valami, amit nem lehet mégsem lekönyvelni. Közösség, fontosságérzet, tartózkodó kedvesség. Rend és korrektség. Határok, szabályok, s a visszafogott felszín alatt ott dobogó  - én tudom! látom! - sok szép szív.
Legyen bár az adok-kapok végeredménye szigorúan nulla, minden emberi kapcsolat, közösség, ha létrejön, az egy csoda. S a mérleg mindig, mindig pozitív...

Sunday, April 7, 2019

Böjt.


Ma istentiszteletre autózván láttam az út szélén egy plakátot, miszerint Fastenmarkt lesz a városközpontban. Vagyis böjti vásár. Autókiállítással, s mindenféle más üzletek nyitvatartásával egybekötve. Hazafelé jövet - merő kíváncsiságból - megálltunk megnézni. Volt ott minden. Étel, ital, édesség, mézeskalács, vattacukor, ilyen-olyan tárgyak - ezért azt, hogy mitől vásár, már értem. Hogy mitől böjti, azt ugyan még nem, bár, ha úgy értelmezem a valamitől való tartózkodást, hogy pont a valamitől való tartózkodástól tartózkodom, akkor azt is.
Mindent meg lehet érteni, csak elég bonyolultan kell fogalmazni.
Mert mondhatom például úgy is, hogy elfelejtettem elültetni a múlt ősszel vett tulipánhagymákat, mint ahogy tényleg elfelejtettem.
De mondhatom úgy is, hogy eljött az ideje, hogy ne nyíljanak a kertemben azok a virágok, amiket nem ültettem el.
Ezért kénytelen voltam venni egy bokrétát a böjti vásárban.
Mert böjt ide vagy oda: a szépségről soha, de soha nem mondunk le.

Friday, April 5, 2019

Mikor

december elején - különböző családi és más okok miatt - csökkentettem a munkaidőmet az irodában, már tudtam, hogy amint lehetséges, újranyitom a cipősdoboz boltomat. Továbbra is dolgozom, itthon is sok a tennivaló, ezért lassan haladok. De szabad perceimben igyekszem olyan dolgokkal foglalkozni, melyek igazi örömet okoznak. Az elmúlt hetekben megálmodtam és létrehoztam egy ehhez a bloghoz kapcsolódó zine-t. A bevezető írásból idézek:
A zine egy handmade, self-published, nem professzionális, nem hivatalos kiadvány. Nem célja a nagy forgalom és nagy profit elérése...Készítheti egy vagy több személy, sokszorosítása nyomtatóval, másolóval történik. A legtöbb zine valamilyen adott téma körül forog: kötés, feminizmus, politika, költészet...Legyen hát akkor ez itt egy zine. Egy szeretettel és lelkesedéssel és örömmel megálmodott, írt, ragasztott és rajzolt, egészen kicsi zine. Témája pedig nem más, mint: Minden ami jó. Minden ami szép. Minden ami igaz.
Ha valakit érdekel, a boltban több információ is van róla. Ha valakit érdekel, meghívhat engem egy csésze finom kávéra.

Monday, April 1, 2019

Irány Panama!

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.

Mindig egyszerűen csak szemügyre vesszük azt, amink van.
Vannak a szabad hétfő reggelek. Vannak az ilyenkorára majdhogynem kiürült hűtőszekrények, a tele szennyeskosarak, a hosszú bevásárlólisták, az elintéznivalók, a vasalnivalók, a megszokottság, a napi rutin. Megkopott csillogás, pecsétes asztalterítő, kávéfoltos receptesfüzet. Örökös huzavona, ki vigye el leadni a szelektált szemetet.
S vannak hirtelen felragyogó, kedves, kicsi ötletek.
A termoszban forró gyógytea. Két alma, sajt, néhány főtt tojás. Egy faasztal, s padok, egészen közel, néhány percnyire itt, melletünk, az erdőben.

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.
Mint Kistigris és Kismackó *.
Mindig elindulunk megkeresni Panamát, mindig rájövünk:
Amit keresünk, itt van velünk. A miénk.

* Janosch: Irány Panama!

Tuesday, March 26, 2019

A rózsa útja.


Mama nagyon szeretett volna venni egy csokor virágot a születésnapomra.
De mivel ezt egyedül megoldani már nem tudja, megkérte az egyik unokáját, aki az én lányom, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy majd ő adja ide nekem.
Csakhogy az unokának erre már nem jutott ideje, ezért megkérte az apját, aki Mama fia és az én férjem, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Csakhogy Apának erre már nem jutott ideje, ezért megkért engem, aki a felesége vagyok, vegyek egy csokor rózsát, adjam oda neki, hogy majd adja oda a lányának, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Megvettem - jobb híján saját pénzből - a rózsát, odaadtam a férjemnek, ő odaadta a lányunknak, ő odaadta Mamának, aki, ha eszébe jut, gondolom, majd ideadja nekem.
S akkor, egyszerűen csak a száraz tényeket figyelembe véve, születésnapom alkalmából elmentem, és vettem saját magamnak egy csokor rózsát.
Pedig - hisz ismertek -, magamtól sose tennék ilyet.

Sunday, March 24, 2019

Az élet ünnepe.


Mától kezdve egy hétig csak ünnepelni fogok.

Ma avval, hogy meghívtam a családomat a kedvenc éttermünkbe ebédelni. Az együttlét ünnep.
Holnap este az imacsoportommal találkozom. A közösség ünnep.
Holnapután valamelyik kisasszonyt viszem fogszabályzós időpontra. Hogy törődhetek a gyermekeimmel, az mindig ünnep.
Aztán elmegyek a saját magamnak szánt születésnapi ajándékomat átvenni: egy aranyműves tanfolyam - ahol egy ezüstgyűrűt szeretnék készíteni - első alkalmára. A kíváncsiságom, minden új dolog, amit megtanulhatok: ünnep.
Szerdán együtt reggelizek az egyik legjobb barátnőmmel. A barátság ünnep.
Csütörtökön időpontom van a fogorvosnál. A jó egészségügyi ellátás kiváltság, s még ha nem is kellemes, akkor is ünnep.
Pénteken találkozom egy másik barátnőmmel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek, azt néha nem is értem, és mindig, mindig ünnep.
Szombaton elkísérem a férjemet egy továbbképzésre. Míg ő tanul, én sétálok a nagyvárosban. Hogy lesz egy napom, amikor azt csinálok, amit akarok, az mi más lenne, mint ünnep?

Nemrég sütöttem egy tortát. Tortát sütni általában váratlanul, valamilyen egészen szokásos hétköznapon szoktam. Megterítettem szépen az asztalt, gyertyát gyújtottam, mindenkit asztalhoz hívtam. Mama, aki egész életében inkább csak vasárnapra vagy valamilyen ünnepi alkalomra sütött tortát, megkérdezte.  
Mit ünnepelünk?
Mi pedig azt válaszoltuk:  
Az életet, Mama, az életet.

Saturday, March 16, 2019

Levél magamnak.


Vannak ezek a pillanatok, amikor az úton, amire a szíved, kíváncsiságod, lelkesedésed folyton rávezet, egyszer csak - naponta úgy százszor - megtorpansz. Alkalmatlannak érzed magad. Méltatlannak. Szégyenkezel. Visszamennél. Eltűnnél. Aminek nekifogtál, abbahagynád.

A világ tele van szép tárgyakkal. Minek újakat készíteni?
Tele van egyedi ötletekkel. Minek egyáltalán gondolkodni? 
Tele van felemelő, továbbvivő, csodálatos olvasnivalóval. Minek új sorokat írni?
Sokat hibáztál. Miből gondolod, van jogod bármit is mondani?

A helyedben akkor sem mennék vissza. Nem tűnnék el, nem hagynám abba. Nem amiatt, amit létrehozhatsz, ha nem adod fel. Hanem amiatt, akivé közben válhatsz.

A műalkotás nem az, amit szívvel, ésszel, kézzel, kitartással létrehozol. Nem az, amit a piacon eladsz, nem az olvasók száma, nem a kommentek mennyisége, nem a visszajelzések minősége.

A műalkotás az, akivé útközben leszel. Te magad. Az életed.

Thursday, February 28, 2019

Aki él, az lélegzik.

Aki lélegzik, az él.

Aki önmaga körül forog, az olyan, mintha folyton csak belélegezne.

Amikor nem tudok szép véleménnyel lenni magamról, mindig rájövök, ez olyankor és azért van, mert túl sokat foglalkozom a hibáimmal, a félelmeimmel, a múlttal. Tehát saját magammal.
Olyankor van, amikor sajnálom magam. Amikor mást hibáztatok.
Amikor tárgyakat gyűjtök, csak úgy, hogy több legyen belőlük.
Amikor elolvasok egy könyvet, végighallgatok tíz TED-beszédet, aztán húsz igehirdetést, előadást egymás után is akár - mégsem változtatom meg az életemet.

De amikor odaadom magam, amikor belefeledkezem valamibe, amikor hálás a szívem, s másokkal is törődöm, amikor meg tudok változni, amikor nem akarom azt, ami nem az enyém, de teljes szívvel akarom, ami viszont az, amikor nem adom fel - akkor elkezdek kilélegezni is.

Kapok és adok, anélkül, hogy elvéteném a ritmust, anélkül, hogy felborítanám a lélekben az oly törékeny egyensúlyt.

Belélegzek. Kilélegzek.
Lélegzek.
Élek.


Thursday, February 21, 2019

Utak.

Néha eltévedünk az egymáshoz vezető utakon. Nem értjük egymást, vagy ha igen, akkor félre. Néha nem oda érkezünk, ahova elindultunk.
Az utak bonyolultak, és nincs térkép. Behavazódnak, benövi őket a gaz, elfelejtődnek, járhatatlanná válnak, egyirányúvá, zsákutcává vagy inkább autópályához hasonlóvá ebben a rohanó világban, száguldozik el egymás mellett a sok magányos autós.

Mikor a jelen pillanat túl fájdalmas és zavaros ahhoz, hogy itt akarjunk időzni, a múltban keresünk járható ösvényt. A régi időkről kérdezek, hímzésekről, emlékekről. Őszintén tanulni akarok. Elővesszük az összes kézimunkát, nem először, nem is utoljára. Mert amikor ezek készültek, még minden fényes volt, és érthető. Ezért ha a jelenben eltévedünk, oda megyünk vissza, reményt meríteni a jövőhöz.

Hiszek az utakban. Hogy előbb-utóbb hazatalálunk. Egyszer megérkezünk. A hó tavasszal elolvad, az irányok még megváltozhatnak, s az autópályák mentén levő benzinkútaknál megpihenve talán lesz kivel majd meginni egy csésze kávét.

Aki a saját szívében békére talál, az a környezetében is létrehozza előbb-utóbb. Megtalálja a módját. Megtalálja az utat, s ha mégsem, saját maga tapossa ki - a szépség, a szeretet és elismerés útjait.

Sunday, February 17, 2019

Naplók.

Szeretem a naplóírás minden hagyományos és rendkívüli formáját. Szeretek hagyományos naplót írni rendkívüli módon, és rendkívülit egészen hagyományosan.
Szeretem a teleírt füzeteket. A blogot. Tizenkét éve írom! Szeretem az instagram fényképeit. Újabban lenyűgöz, hogy a story funkcióval egy nap után el is tűnnek az oda feltöltött fotók. Van, amit megőrzünk, van, amit elengedünk. Mindig új élmények jönnek, mindig továbbmegyünk - ez is fontos gondolat.
Szeretem a növényeimet, a könyveimet, mindegyikhez fűződik egy-egy történet. Tudom, kitől kaptam, mikor vettem, miért és hol.

Múlt héten kávézni voltam néhány baráttal. Az asztalunk szép, régimódi abrosszal volt leterítve, s én lefotóztam, magammal hoztam a hímzett rózsák mintáját.
Itthon támadt egy ötletem. Egy hímzést szerettem volna készíteni nekünk, lányoknak, a fürdőszobába. A tükör mellé közvetlenül, egy reggeli üzenetet: Jó reggelt, szépségem! Apróság, de úgy magával ragadott, úgy belemerültem, hogy még az ebédfőzést is elfelejtettem. A gyerekek sütöttek maguknak rántottát, főztek spagettit. Hagytak alkotni.

A varrás nem lett tökéletes, de én mégis szeretem.
Mindig eszembe fogja juttatni a barátaimmal töltött téli délutánt. A kávéscsésze mellé helyezett apró süteményt. A kedvességet, a nevetést. Hazafelé autózva a dombok kontúrját, s hogy sokadjára is milyen gyönyörűnek láttam messziről megpillantva a falunk kivilágított templomának látványát.
Eszembe fogja juttatni, nem csak azért vagyok fontos, mert én szoktam főzni az ebédet. Nem csak azért, mert hasznos dolgokat végzek a ház körül.

Ez a kis rózsa több, mint egy kedves ötlet: utamon ez is szívbéli emlék, vászonra hímzett naplóbejegyzés.

Saturday, February 16, 2019

Valamelyik


kisasszony - idén fog érettségizni - úgy döntött, Valentin nap alkalmából, s mert ez az utolsó együtt töltött évük, vesz egy-egy szál rózsát a négy legjobb barátnőjének. Mivel másnap reggel busszal kellett volna mennie iskolába, eléggé furcsa manőverezésbe kezdett. Először is elkezdett siránkozni, hogy ő képtelen lesz a táskávájal, a tornazsákjával és a rózsákkal együtt felszállni a buszra. Fel se férne. Aztán elkezdett mérgelődni. Ajtókat a kelleténél nyomatékosabban becsukni. Mindenféle más ok miatt zsörtölődni. Sértődötten fel-alá járkálni. Végül megkérdeztem. Édes csillagom, mondd, mit szeretnél? És csak mondta-mondta. Nem tudja, hogy vihetne annyi csomagot a buszon. Nem érti, miért nem törődik vele igazán senki. Szeretnéd, hogy elvigyelek autóval? Olyan nehezen tudta kimondani, hogy igen, azt szeretné, ha elvinném autóval. Hogy tulajdonképpen nincs semmi baja, csak szeretné, hogy elvigyem.
Elég lett volna, ha kéri. Ha odajön hozzám, és egyszerűen megkérdezi. Nagyon ritkán mondok nemet. Olyan szívesen teljesítem a gyermekeim kívánságát!

Amikor bántjuk egymást, amikor vádaskodunk, mérgelődünk, háborgunk, szomorkodunk - talán elég lenne csak egy kicsit csendben lenni. A dolgok általában kevésbé bonyolultak, mint ahogy az első látásra tűnik. Nem biztos, hogy lehetetlenek. Nem biztos, hogy teljesíthetetlenek.
Mi emberek általában mind ugyanarra vágyunk: szeretetre, megbocsátásra, elfogadásra. Barátságra.
Csak olyan nehéz elhallgatni, kicsit csendben lenni, majd egyszerűen csak...kérni.

Tuesday, February 12, 2019

Reggelenként


sosem úgy kelek fel, hogy köszönöm, de elég lesz, ha a mai napot épp hogy csak túlélem. Bár néha az is elég nagy teljesítmény.
Reggelenként én mindig egészen komolyan azt hiszem, megváltoztatom a világot. Megtalálom a hivatásom. Kitalálok valami eredetit. Vagy valami meglepetés ér. Nem tudom mi. Valami. Elkezdek végre élni! Nem csak létezni.
Vegyük például a tegnapi napot. Csak egy nap, amit itthon töltöttem. Ugyanabban a társaságban, házban, ugyanabban a csendes faluban, ahol mindig is töltöm a napjaimat. S ahol néha még reggeli előtt, a legelső nem-a-leggondosabban-megfogalmazott megjegyzésre elmegy a kedvem a létezéstől is, nem hogy a világ megváltoztatásától. Vagyis hát elmenne, ha nem úgy gondolnám, ahogy gondolom:
Nem azért vagyok itt, hogy kapjak, hanem azért, hogy adjak.
A világ körülöttem - ami pont olyan hétköznapi, érdekes, unalmas, kétségbeejtő, elbűvölő, mint mindenki más körül a világ - csak akkor változik meg, ha nem azt nézem, mi az, amit elvárhatok, hanem mi az, amivel szolgálhatok.
Próbáld csak meg minden erőddel megtartani az életedet! El fogod veszíteni.
Add oda másokért! Olyan szépségre fogsz találni, amiről nem is álmodtál.
Még akkor is, ha a világ legcsendesebb falujában töltöd a napjaidat, ugyanabban a házban, ugyanabban a társaságban, ahol mindig is.
Lehet, hogy csak a környék macskáinak lesz jobb a napja attól, hogy megtöltöd az ajtó előtti tálkákat. Lehet, hogy csak néhány cinke lesz boldogabb attól, hogy teleaggatod a bokrot madáreledellel. De akkor tényleg nem elfelejteni megetetni külön a macskákat is! Lehet, hogy csak a családnak lesz kényelmesebb a délutánja, ha rendbetett háztartás, meleg étel várja őket, mikor hazaérnek. Lehet, hogy csak a friss jogosítványos lányod szeme kezd el mosolyogni, mikor látja, vársz rá az iskola előtt, és ő vezethet haza a felügyeleted mellett még akkor is, ha kissé csúszósak az utak. Lehet, hogy csak az anyósodnak lesz kicsit örömtelibb a napja, mert elviszed magaddal bevásárolni.
Minden tovaszálló pillanat olyan, mint egy kicsi ajtó. Némelyiken nem lépek be soha. Mert fáradt vagyok, mert nincs kedvem, mert nem látom értelmét, vagy mert túl kemény hozzá a szívem.
De némelyiken belépek. Egy-egy alkalmat megragadok. És ott olyan szépségre találok, amiről nem is álmodtam. Olyanra, ami megváltoztatja a világot. Az enyémet legalábbis.

Monday, February 11, 2019

Vadregény.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. Napok óta csak listákat írt, csomagolt, ruhákat, könyveket, ágyneműt, edényeket, a fazekat is elővettük, amit még tőlem kapott volt egy évvel ezelőtt a születésnapjára, amikor hivatalosan is felnőtt lett. Jövendő háztartásának első darabját szerettem volna, ha tőlem kapja.

Szombat éjjel hatalmas hó esett itt fent a dombokon. Vasárnap nem sokan merészkedtek ki a házakból. Az amúgy is csendes falu, ha lehet, aznap még csendesebb volt.
Kamásnit húztunk a nadrágunk fölé, úgy indultunk sétálni még egyszer, mielőtt elmegy, az erdőbe.
Előttünk egyetlen személy járt arra, de a nyomokból ítélve, még a kanyar előtt megtorpanhatott, félig megfordulva még kicsit toporoghatott, ide-odavetődve a biztonság s az érintetlen erdő kalandjának lehetősége között, majd döntött: inkább visszafordul.
Mi továbbmentünk.
Az erdő közepén levő házban lakó család sem mozdult ki aznap. Csak az ablakok világítottak a korai sötétedésben, a függönytelen üvegen át messziről is kivehető volt a szemközti falon kissé ferdén függő fekete-fehér esküvői fotó.
A hó teljesen kiszámíthatatlan mélységű volt. Néhol bokáig ért, máshol combközépig. A fák némelyike földig hajolt a ránehezedő fagyos hórétegek alatt. A fenyőfák többnyire egyenesen vészelték át eddig a telet, egy-egy gyengébb, magányosan álló fa derékben kettétört.
Az erdei állatok is szokatlanul csendesek voltak, mintha részei lennének egy éppen elkészülő fotó kedvéért mozdulatlanságba dermedt tájnak. Egyetlen őzike bátor, friss nyomai keresztezték útunk, keresztben haladhatott át nem sokkal érkezésünk előtt a behavazott ösvényen, majd eltűnt egy valószínűtlenül sűrű bokorban.
A kis tó teljesen behavazva. A forrásból, mintha csak egy mindenre elszánt, reményteljes gondolat lenne, cérnavékonyan csordogált a jéghideg víz. Mellette a faasztalon, padokon legalább félméteres, fagyos hóréteg.
A tájnak fehér, kék, szürke, sötétbarna és egészen világosbarna színe volt. És hóillata.
Itt-ott száraz füvek sárgája tűnt fel az út mentén, emlékei az elmúlt nyárnak.
Az erdő ajándékai: egy letört fenyőág s egy tölgyfa kicsi ága, rajta száraz, barna levelek. Hazahoztam őket, a konyhaablak párkányára tettem egy fehér bögrébe.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. S hiába voltam előtte és utána is annyira támogató, vidám  és bátor, amennyire csak tőlem telt: aznap hajnalban arra ébredtem, hogy folynak és folynak a könnyeim a párnámba.
Mégis. Ha rágondolok, míg élek, nem ez fog eszembe jutni.
Hanem az, ahogy előtte való nap hosszú ideig álltunk a fenyőfák alatt térdig süppedő lábakkal, kamásnin át is átázott nadrágban a hóban, miközben pici, kristálytiszta jégcsapokat törtünk le a fölénk hajló ágak hegyéről, semmiségekről beszélgetve, nagyokat nevetve, amint hangosan ropogtatva, mint a cukorkákat, esszük őket a ránk sötétedő lassú, fagyos téli délutánban.

Wednesday, January 30, 2019

Tízezer óra.


Állítólag ennyire van szükség ahhoz, hogy valaki valaminek a mestere legyen.
Kiszámoltam. Ez azt jelenti, ha elővenném a kottákat, s egy nap 24 órán át gyakorolnék a zongorán, akkor 416,67 nap múlva lehet, hogy zongoraművész lenne belőlem. Ehhez képest - régi gyermekkori álmomat valóra váltandó - 35 éves koromban elkezdtem heti 0,5 órát zenetanárhoz járni, otthon még gyakoroltam heti 1-2 órát, mindezt 2 éven át. Ez maximum 260 óra. A maradék 9740 hiánya miatt attól tartok, sose lesz belőlem zongoraművész.
De amúgy mesterszakács sem, pedig - kiszámoltam ezt is - 20 éve, mióta férjnél vagyok, összesen 10950 órát tölthettem a konyhában csak főzéssel. A mosogatásra szánt időt inkább nem számolom, még akkor sem, ha amúgy van mosogatógépem.
Közben szültem 3 gyermeket.
A porosodó diplomámba belefektettem összesen 7 évet.
A blogra írtam 2388 bejegyzést - ebből talán 40, ha igazán jó, csak ehhez meg kellett írni az összes többi 2348-at is.
6 éve járok heti 1,5 órát énekelni egy kórusba.
10 éve tanulom a német nyelvet. (Gyönyörű!)
Nem tudom kiszámolni, mennyi időt töltöttem olvasással. Beszélgetéssel. Hiábavaló dolgokkal. Hibázással. Értelmetlenséggel. Befejezetlenséggel. (Sokat.)

Tény, a tízezer órákat mindenki elhasználja valamire. Csak nem lesz mindenki mestere annak, amire, én legalábbis nem, hiába számolgatom, osztom szerteszét életem eddig eltelt idejét.
Inkább nem számolgatom, nem osztogatom.
Az egész több, mint a részek összessége.
Amiben szétszedve, egyenként nincs tulajdonképpen semmi különös, abban együttvéve ott van egy egész élet.
Vagy ha a kottáknál maradok, amiket egyébként valóban elővettem: különvéve az egyes hangjegyek csak hangjegyek.
Együttvéve kotta, dallam, zene, némelyikük mestermű.