Friday, January 15, 2021

Darabok.

A social media előnye és hátránya, hogy az élet, az arc, az asztal, a táj csak egy apró, gondosan kiválasztott részletét mutatja. Az is valóság, persze, csak nem teljes. Időnként szárnyra kap egy-egy #morereality hashtag, olyankor aztán lehet látni számtalan mosatlant, filter nélküli önarcképet, rendetlen asztalt, ha valaki mindenáron erre lenne kíváncsi. Én, mint bevallottan lelkes igénybe vevője a social media plattformjainak, mindenre kíváncsi vagyok, s én is csak részleteket mutatok. 
Apropó részletek, cserepek, apró kis cseppek...mi tart, ki tart össze benneteket? 
Mostanában annyi hibát ejtek. Úgy érzem, darabokra esek szét. S ha csak egy kis részlet van, ami igazán szép, irgalommal teljes szemek, szívek - beleértve a saját magamét - talán el tudják képzelni, mennyire gyönyörű is lehetne az egész. Kinézik belőlem, elhiszik helyettem, míg újra fel nem épül bennem a teljesség.

Monday, January 11, 2021

Napkelte.

Ma is gyönyörű a reggel, felettünk vékony, sarló alakú a hold, az ég pedig minden pillanatban egy merő változás. A messzeségben, kelet irányában éppen narancssárga, a többi rész még javában szürke, a kettő között egy sáv sötétkék. Az utcalámpák is világítanak még. Pici hópelyhek szállingóznak szinte egész nap, olyan finoman, mintha valaki lassított felvételt készítene a tájról. Ha kilépek, én magam is lelassulok, része leszek a felvételnek. Akaratlanul is felemelem a két kezem, elkapni egy-két hópelyhet. Minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya - írta egyszer valaki, talán éppen én, s a hópelyhek mind elolvadnak a bőröm melegén. Érintésük illékony imádság. Eszembe juttatják: van, amit nem lehet megcsinálni, megkövetelni, kiharcolni, megérdemelni vagy elveszíteni. Van, amit csak elfogadni lehet. De ezt épp olyan nehéz megfogalmazni így, egy szokásos hétfő reggel, ébredés után, még indulás előtt, mint eltenni emlékbe egy-egy tenyerembe hullott hópelyhet. Van, amit nem lehet megtartani. Különben becsukódna, ökölbe záródna a tenyér. S nem lenne belőle többé ég felé kitárt leszállópálya, nem lenne helye a sok elindulásnak és elmaradna megannyi megérkezés.

Tuesday, January 5, 2021

Újév.

Ez most megint egy olyan időszak az életemben, amikor végtelenül sajnálom alvásra használni az időt. Rendszeresen visszatérő szakaszok ezek az életutamon, amikor sokkal, de sokkal kevesebbet alszom annál, ami egészséges és szükséges lenne, csupán csak azért, mert nem akarok elszalasztani semmit. Egyetlen éjszakába nyúló olvasást sem, egyetlen napfelkeltét sem. Még sötétben odaülök az ablak elé és figyelem, hogyan színeződik narancssárgára az ég, s ez hogyan változtatja egyetlen pillanatra a szomszéd ház kéményéből felszálló füstöt aranyló gomolyaggá. A másik pillanatban jön egy felhő, mattá válik a fény, s szürke, hétköznapi füstkibocsátó eszközzé az utca másik oldalán a kémény.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta öröm meglehetősen felszínes. Szép élményeket, látnivalókat és érzéseket gyűjteni kellemes, és egyáltalán nem elítélendő foglalatosság. Csak annyi, hogy a minden megszorítás ellenére még mindig bőségesen rendelkezésre álló jóléttel, biztonsággal és lehetőségekkel párosítva eléggé veszélyes. Mert a lélek akaratlanul is elhiszi, ez minden, ami létezik, és ez a legnagyobb cél: sok szép új élményt begyűjteni. Talán azért is vetjük bele magunkat ennyire ebbe a tevékenységbe, mert félünk attól a mélyebb, igazibb örömtől, mely azért tesz egyúttal sebezhetővé is, és kiszolgáltatottá, mert köze van ahhoz a mélyebb, igazibb szeretethez, mellyel mindig együtt jár valamiféle fájdalom. És amit nem lehet a következő vásárlással, élménnyel máris pótolni, ha elmúlik vagy elfogy. Vagy későbbre tartogatjuk az örömöt: majd, ha végre itt a hétvége, ha megjön a tavasz, ha elmúlik a világjárvány. Pedig az egyetlen idő, amelyik a rendelkezésünkre áll, az a most. A jelen pillanat. S ehhez még az sem szükséges, hogy valaki teljesen éretlen módon, csak hogy el ne szalasszon valami fontosat, ne aludjon eleget. A felnőtthöz illő öröm ennél valószínűleg nyugodtabb, bölcsebb, nem tartja elvesztegetett időnek a pihenést, a csendet, a kikapcsolt telefont, a csak saját magának szánt betűket, s nem sajnálja arra szánni a szabadnapját, hogy rendet tegyen a ruhásszekrényben. Sok tervem van erre az évre, tervek, melyekhez időre van szükségem, egészségre, erőre, kedvre. Mégis, ebben a pillanatban boldoggá tesz már csak az is, hogy végre rend van a ruhásszekrényemben.

Thursday, December 31, 2020

Új év küszöbén.

Karácsony első napjának reggelén csodálatos havazás fogadott, s az ünnep vége óta minden nap három-négy órát avval töltöttem, hogy bejárjam a legszebb helyeket a környéken, még egyszer, utoljára ebben az évben. Ma a hűtőszekrény kitakarításával foglalatoskodtam. Elkészítettem egy visszatekintőt, ahogy szokás, a legszebb élményekkel, s a legnehezebbekkel, a csodákkal, a csalódásokkal, a könyvekkel, amelyeket olvastam s amiket még szeretnék elolvasni. Kiválasztottam két szót amolyan mottóként a következő évre, gyönyörű, kihívásokkal és titokkal teljes szavakat. 
Végezetül leteszem Isten kezébe ezt az évet, hogy ugyanonnan vegyem át a következőt is. 
Köszönöm, hogy idén is útitársak lehettünk, hogy irgalmas szemmel-szívvel kísértétek bukdácsolásaimat, szárnyalásaimat. 
Jövőre veletek, ugyanitt. 
Boldog új évet!
Szeretettel: Márta

Thursday, December 24, 2020

Mégis.

Az adventi útra visszatekintve örömmel tölt el, hogy idén is együtt ünnepelhettünk. Nem így terveztem, sőt, teljesen biztos voltam benne, mondtam is mindenkinek, aki kérdezte, hogy nem, idén egészen biztosan nem írok adventi kalendáriumot. Időhiány miatt, más kötelezettségeim miatt, mert már tíz éve írom és képzelem, milyen unalmas olvasni, mert idén inkább a kézzelfogható kis világomra terveztem figyelni sokkal inkább. Hogy aztán mégis. Egyszerűen csak azért, mert egy-két ember szerette volna s én engedtem magam rábeszélni. 

Karácsonyra ezt kívánom mindenkinek, ezt a szelíd engedékenységet, kíváncsiságot, rábeszélhetőséget, kérlelhetőséget. Nyitott szíveket és ajtókat kívánok. Mosolygó szemeket. Békét, kinyújtott és elfogadott kezeket. S ha minden ellene szólna, akkor is, lehetőnek tartani az áldást, az ünnepet - mégis.

Boldog, áldott karácsonyt!

Szeretettel:

Márta

Wednesday, December 23, 2020

Karácsonyi áldás.

Annyira szerettem volna egy áldást írni azoknak, akiknek bármilyen okból, de fáj a szívük most karácsonykor, hogy aludni is alig tudtam az éjjel. A gyerekek holnap délben érkeznek, ha minden jól megy, az utolsó pillanatban. A mai napot a főzésre szánom, úgy is néz ki a konyha. A káosz leírhatatlan. De csak az áldásra tudok gondolni. Másoknak írom. És magamnak. Minden mondat egy konkrét személyre gondolva, egy konkrét helyzetre reflektál. Mindenkinek szól, aki a sorok között megtalálja önmagát.

Áldott vagy te, aki úgy állsz a karácsonyi fények mellett, hogy azok nem derítik fel a szívedet.
Áldott vagy te, akinek az asztalánál egy hely örökre üres maradt.
Áldott vagy te, akinek nem volt lehetősége elbúcsúzni.
Áldott vagy te, aki egy üres váróteremben vársz a következő vonatra, s reméled, időben hazaérsz karácsonyra.
Áldott vagy te, aki azt hiszed, nem tudsz szép, mesebeli ünnepet teremteni a gyermekeidnek. De tudsz. Mert a gyermekek valami igazira vágynak, és te az vagy. Elég vagy.
Áldott vagy te, aki kiragasztottad a mosogatókagyló fölé a szeretteid fényképét, és megsimogatod őket a szemeddel, ahányszor csak elmosol egy-egy csészét.
Áldott vagy te, aki az öcséd kézírását megpillantva sírva fakadsz, és nem tudod abbahagyni. Áldott vagy, mert magad sem tudtad, mekkora a szeretet, és mekkora a távolság, a veszteség.
Áldott vagy te, aki egyedül gyújtod meg a gyertyát. Aki csak egy személyre készítesz vacsorát.
Áldott vagy te, aki szeretsz, de nem viszonozzák.
Áldott vagy te, aki azon gondolkodsz, vajon legyőzöd-e a betegséget, vajon lesz-e következő karácsony.
Áldott vagy te, aki agyondolgoztad magad, mégsem elég.
Áldott vagy te, aki egyedül neveled a gyermekeidet.
Áldott vagy te, aki eltemetted a szüleidet.
Áldott vagy te, aki titokban sírsz. Aki még nem tudsz megbocsátani. Akit megbántottak. És aki bántottál.

Karácsony közeleg. Az, aki nem csupán a magasságban és szentségben lakik, de a megtört szívűvel és alázatos lelkűvel is, ő maga jön el a világba. A mi kis személyes világunkba is. Felüdíti a megtörtek szívét. A megrepedt nádat nem töri el. A pislogó gyertyabelet nem oltja ki. 
 
Áldott vagy.

Tuesday, December 22, 2020

Karácsonyi csoda.


Nemrég kihallgattam egy a gyermekeim között zajló beszélgetést, ahol a régi karácsonyokról volt szó. Néhány évvel ezelőttig még, mondták, gyönyörűek voltak az ünnepek, tele meglepetéssel, fénnyel, csillogással. De mióta már nem gyerekek, ez lassan eltűnik. Nincs már meg az a mesebeli hangulat. 

És ez nem baj. Talán pont annak az átmeneti időszaknak a közepén vannak, ahol már nem elég az, amit mások adnak - bár én ugyanúgy készülök meglepetéssel, fénnyel, csillogással, mint mindig is, mióta megszülettek -, de még nem jutottak el addig a pontig, hogy ők teremtsenek ünnepet maguknak, vagy valaki másnak.

Hó helyett eső esik odakint, s a fejem fölött szél rángatja a tetőtéri ablakot. Közben azon gondolkodom, meg lehet-e tanulni újból úgy ünnepelni, úgy csodálkozni, meglepődni, mint egy gyermek -  gyerekesség és erőltetett naivítás nélkül. Egy biztos: a léleknek szüksége van erre a képességre, hogy újból és újból rácsodálkozzon valamire. Hogy megérinthetővé váljon. Hogy akkor is lehessen neki meglepetést szerezni, ha már mindene megvan, amire szüksége lehet. Hogy akkor is lehessen vele beszélgetni, ha már a világon mindenről van határozott véleménye.

Néha egészen apró dolgok is segítenek. Talán csak annyi, hogy autó helyett gyalog megyek el a boltba. Vagy alaposan megfigyelek egészen közelről egy virágot. Elképzelhetőnek tartom, hogy másnak is lehet igaza. Megnyitom a szívemet. Nem fejezem be más helyett a mondatot. Megoldok egy keresztrejtvényt. Tudatosítom magamban: még nem tudok mindent, még nem láttam mindent. S nem válogatok. Ha csodákról van szó, kifejezetten nagylelkű vagyok: csoda az is, ami tulajdonképpen megmagyarázható. Az is, ami egyáltalán nem. A lényeg, hogy átélhető. S ilyenkor az örökkévalóság megérinti a pillanatban a jelent.

Körülbelül egy hete már elkezdtem apránként olvasni a Lukács evangéliumából a karácsonyi történetet. Tele van csodával és csodálkozással. Sok szokatlan, mindent felforgató találkozással. Egy kis félelemmel is. A csodálkozás hozzátartozik a hit titkához. Enélkül marad minden a régiben. Felnőttnek lenni azt jelenti, el tudjuk viselni, ha nincs már mesebeli hangulat. A lényeg valahol máshol van. Benne van minden kicsit nyitva hagyott ajtóban, minden térben, minden résben, amelyen keresztül még érkezhetnek csodák az életünkbe.  Hétköznapi csodák, és mindent felforgató, mindent új fénybe vonó karácsonyiak.

Monday, December 21, 2020

A hetvenhat éves füzet.

A régi íratok rendezgetése közben ma találtunk egy régi receptes füzetet. 1944 októberében varrta össze néhány lapból egy asszony, aki valószínűleg a férjem nagymamájának a testvére lehetett. Néhány napja, amikor a padláson kerestem valamit, megtaláltam a néhány évvel ezelőtti naplóimat. A könyveimben rendszeresen találok a lapok között általam otthagyott képeslapot, fotót, préselt virágot, falevelet. S talán ezért szeretem annyira ezeket az analóg dolgokat, mert kézzelfoghatóak, mert a legváratlanabb helyeken bukkannak fel s létrehoznak egy teret, ahol a világlátott, tájékozott felnőtt olyan csodálkozásra lesz képes, mint egy kisgyerek. Az idő és tér által elválasztott világok ezen a helyen összeérnek. Egyszer csak felragyog valami váratlan, valami egészen meglepő, mély megértés, kapcsolat, otthonosság. Valami, amire nem számítottunk, vagy nem így képzeltük el, hirtelen ott van. Közünk lesz hozzá. Beragyogja a pillanatot, láthatóvá lesz, mint egy karácsonyi csoda. Mint egy találkozás. Mint egy másik világ, melynek létezéséről eddig nem árulkodott semmi más, csak a szívünk mélyén mindig is ott fájó honvágy.

Sunday, December 20, 2020

Adventi reggelek.

 

Az idei advent legkedvesebb hagyománya egy olyan tevékenység, amit többnyire az év összes többi napján is gyakorlok. Ébredés után meggyújtom a gyertyákat és naplót írok. Ezt akkor is betartom, ha nagyon korán kell kelnem, akkor is, ha nagyon zsúfolt a nap. Leírom a szép és a kusza gondolatokat, jó reggelt kívánok az egész világnak, s úgy próbálom rendben tartani a káosz felé törekvő érzelmeket, hogy feljegyzem, megnevezem, szeretettel szemügyre veszem őket. Hol fáj, mi fáj? - kérdezgetem a szívemet.  A naplómban sok ima is olvasható, másokért. Azokért, akiket a legjobban szeretek, de azokért is, akiket nem értek, vagy akik engem nem értenek. Leírom, mi az, amitől félek, amire vágyok, s hogy miben szeretnék változni. Másnak mindez unalmas lenne olvasni - én sem teszem utólag -, de minden este örömmel nézek a másnap reggel elébe, egy ilyen szokásos, rutinszerű gyakorlat miatt. Ez az öröm több, mint hangulat. Sokkal inkább önfegyelem és figyelmesség, egy-egy kis lépés az úton, mindig ugyanabba az irányba. Ünneplőbe öltöztetem a lelkemet, csak az előttem álló napra. Olyan személyes hagyomány ez, amit nem veszíthetek el. Akkor sem, ha leáll a világ, ha bezárnak a boltok, ha elmaradnak a találkozások, a karácsonyi vásárok s a koncertek, ha akadozik a posta, ha elfelejtenek, ha egyszer megöregszem, ha esetleg valamikor egyedül maradok, vagy beteg leszek. Akkor sem, ha elmúlik az ünnep, akkor is, ha kevésbé lesz hangulatos, mint szeretném. Remélem, mindig lesz az éjjeliszekrényemen egy füzet, egy toll, az asztalomon egy gyertya. Remélem, az egyszerűség és öröm igénye mindvégig megmarad. Mert minden reggel szép, amikor felébredek és előttem van az egész élet - de a legszebbek, a legfényesebbek, a legvigasztalóbbak mindig is az adventi reggelek.

Saturday, December 19, 2020

Adventi finomságok.


Ahogy ezeket a sorokat írom, a számítógép mellett egy tálcán van egy csésze tea és egy kis tányérban néhány adventi keksz. A csészéből narancsillat gőzölög, kis fahéjjal meghintve. A tányéron van egy fenyőfa alakú mézeskalács, egy csokoládés-karamelles keksz, egy málnalekváros és egy birsalmasajtos, valamint egy szerecsendiós-szegfűszeges ízesítésű. És mivel mindegyiket én sütöttem, tudom, hogy láthatatlanul is mennyi-mennyi finomság van magában a tésztákban, amikből készültek: mandula, zabkása, méz, reszelt citromhéj, tönkölyliszt, vaj és tojás, a környékbeli gazdák baromfiudvarából. Mennyi jó dolog elfér egyetlen kis tányéron! Mennyi íz, szín, illat és forma! A nyár napsütése, amely megérlelte a búzát. Az eső. A méhész, a gazda szorgalma, munkától kérges, áldott kezének nyoma. A gyümölcsök zamata. A világ egész gazdagsága, mélysége, szépsége, melyekhez egyetlen kis süteményben is közöm van, mély hálára indít, megbecsülésre, imára, köszönetre, csendes adventi örömre.

Friday, December 18, 2020

Isten tenyerén.


Nézegetem a telefonomon az elmúlt évet képekben, és újból kiválasztok néhányat. Más szempontok mentén, csak magamnak. Mert csak én tudom, amikor készültek, milyen szomorú voltam. Mennyire féltem. Az erdei út, ahol nap mint nap a csendet, a felüdülést keresem, ugyanaz a hely, ahol egyszer hangosan sírva fakadtam. A parkoló a bolt előtt, ahol a kenyeret veszem, ugyanaz a hely, ahol egyszer sokáig csak ültem az autóban, mert nem volt erőm hazaindulni. Ezek az emlékek is fontosak. Nem akarom elfelejteni őket. Felnagyítani sem, sajnáltatni magam pedig semmiképpen, hiszen tudom, ezekben mindenkinek része van. Talán ez érint meg legjobban az adventi, belső útban. Hogy Krisztus nem valahonnan a messzeségből, a mennyei trónuson ülve próbált meg kapcsolatba lépni az emberiséggel, hanem részt vállalt a sorsunkban. Egyáltalán nem kivételezett önmagával.

Ma egy barátnőmmel váltottunk néhány üzenetet egy előttem álló időpont kapcsán, amitől meglehetősen rettegek. Ne félj, mondta, mint egy kedves karácsonyi angyal. Mindannyiunknak meg kell tanulnunk elengedni a dolgokat. Saját magunkat. Németül így hangzik: "fallen lassen" - esni hagyni. Mint egy falevél, amelyik nem kapaszkodik, hanem rábízza magát a szélre, az esőre, a napsütésre. Rábízza magát Isten szeretetére, mely minden elengedést kincsként a tenyerében tart.

Thursday, December 17, 2020

Fotóalbum.

Nézegetem a telefonomon az elmúlt évet képekben és kiválasztok hármat. Ugyanazon okból fontosak. Ha lenne itthon pezsgő, megbontanám, ha lenne konfetti, szétszórnám, nagyvonalúan, túlzóan. Mert mindegyik fotó mögött sok-sok szó van, s mindegyik szó mögött megannyi bátor döntés. Nem másokhoz hasonlítom magam, hanem ahhoz az eredeti álomhoz, amit valaki valahol megálmodott rólam. Minden blogbejegyzés, minden papírra vetett szó, minden ötlet, igyekezet, próbálkozás, minden bármilyen rövid, nyomtatásban megjelenő írás, nagy szívdobogással elmondott beszéd méltó az ünneplésre. Nem azért, mert olyan különleges lenne. Hanem mert a mindennapok apró bátorságpróbáit képviseli. Amikor annyira féltem, hogy nevetségessé válok, mégis elindultam. 

És ti? Melyik három fotót választanátok ki a telefonotokról? Milyen kisebb-nagyobb történetet mesélnétek el az elmúlt évből, amire visszatekintve túlcsordul a szívetek? Nincs említésre sem méltó bátorságpróba. Ha van kedvetek, meséljetek. Én mindenképpen megünnepelek - pezsgővel, bár nincs is itthon, konfettivel, bár elfogyott - mindenkit, aki küzdött és alkotott és próbálkozott és másokat is biztatott, bátorított, felemelt. Cheers!


 

Három kívánság.

A gyerekeknek szánt hagyományos karácsonyi zoknikat már az ősz folyamán megkötöttem, mindenkinek abból a fonalból, amelyikből óhajtotta. A nagy egy kék színűt szeretett volna és épp akkorára lett készen, mikor szeptemberben meglátogattam. Ezt vittem többek között ajándékba. A középsőnek egy csíkos, egészen halvány lilára esett a választása, s csak akkor készültem volna el vele, mint ahogy terveztem, még mielőtt október végén elköltözött volna, ha az utolsó szemeket sietve kötöm, gyorsan-gyorsan. De a karácsonyi zokniknak pont az a lényege, hogy lassan készüljenek, szeretettel, imádsággal. Ezért később küldtem el, postával. A kicsinek - az övé készült el leghamarabb - egy csíkos, szép zöld árnyalatú jutott, piros masnival átkötve tettem az ágyára. A sajátom még folyamatban van. Talán még elkészül karácsonyra. Nincs különösebb jelentősége, hogy pont akkorára, mégis szeretném. Ajándék lenne, magamtól magamnak. A múlt évit, mint ahogy az egész évet, agyonhordtam, stoppolásra szorul a sarka. 

Tegnap megírtam szerény mennyiségű képeslapjaimat, csak néhány embernek. Sokáig gondolkoztam, kinek mit kívánjak, végül inkább csak a szokásos szövegek lettek, nagy szeretettel megírva. Egy képeslapot megtartottam. Talán írok is rá valamit, magamtól magamnak. Egyrészt annyi tervem van, annyi mindent szeretnék még az életben, hogy rá sem férne egy képeslapnyi területre. Másrészt, amire vágyok, bár nem kevés, beleférne néhány karakterbe. Végül minden, ami fontos, leredukálódik egyetlen egyre. 

Ha lenne három kívánságom, csak ezt az egyet kérném.

A másik kettőt odaadnám annak, akinek a legnagyobb szüksége van rá.

Tuesday, December 15, 2020

Az öröm vonzásában.

Hogy milyen az adventünk, az leginkább rajtunk múlik. Nem másnak a felelőssége, nem vagyunk a körülmények tehetetlen áldozata. Az ünnep lehetséges, akkor is, ha újból lezáródik a világ. Még mindig annyi mindent szabad, még mindig minden kapható, amire valóban szükségünk lehet. Van kenyér és bor és könyvek. Működik a posta. Csak bátorságot és képzelőerőt nem lehet sehol pénzért venni. Csak örömöt nem. És békét sem a káosz közepén. Úgy érkezik, csendesen, puhán és lassan, mint az advent első hava. Nem az én érdemem. De az már rajtam múlik, kimegyek-e nézni a pelyheket arccal az ég felé fordulva. Sok olyan feladatom volt egy ideje, amit csak azért vállaltam el, mert nem volt más, aki csinálja. Muszájból. Fogalmazzak azzal a régimódi szóval, hogy engedelmességből? Ezeken a helyeken egyszer csak hihetetlen, mély örömmel találkoztam. Változással, mint mikor egy kis növény megerősödik, lassan terhelhetővé válik, míg el nem bírja saját gyümölcse édes terhét. A hosszú kilátástalanság csak látszólagos volt. Ahol úgy tűnt, nem fog megteremni semmi, ott áldás és élet van, ott, a szív legmélyén, az öröm vonzásában.

Monday, December 14, 2020

Nap végén.

Nap végén, mikor már csak az én autóm áll magányosan, befagyott ablakkal a parkolóban, mikor a döneres előtt elhaladva visszatolatok és bemegyek vacsorát venni, mikor hazaérve először is végigdőlök néhány percig az ágyon, szótlanul és becsukott szemmel, remélve, hogy egy ideig nem szól hozzám senki - akkor boldoggá tesz, hogy mindezt megélhetem. Boldoggá tesz az évszak kopár szépsége és a kegyelem, hogy nem egyszerre kell megbirkózni az összes nehéz helyzettel. Ami már mögöttem van, s ami még előttem, azt Isten kezébe teszem. Most csak azzal foglalkozom, ami van. A legkimerítőbb, leghosszabb munkanap is szépen megélhető, figyelmesen, koncentrálva, lépésről-lépésre. Annyi alkalom lett volna kapkodni, mérgelődni, gondolatban elkalandozni. De aki a mindennapok pusztaságának a próbáját kiállja, a végén angyalok szolgálnak neki. Nap végén a legnagyobb ajándék a béke. A végén nem vágyok már semmi másra, csak egyszerűen Isten békéjére.

Sunday, December 13, 2020

Karácsonyi gyertyák.

Advent harmadik vasárnapján az öröm gyertyáját gyújtjuk meg, a hagyományos adventi koszorún ennek a színe rózsaszín. Nekem apró, majdnem teljesen leégett, fehér gyertyáim vannak kéznél, az íróasztalomon gyűjtöm őket egy kis türkíz tálkában. Nincs szívem eldobni őket, miután annyira leégnek, hogy ki kell venni őket a gyertyatartóból. 

Néha a saját életemre emlékeztetnek, főleg egy olyan időszakban, mint a mostani, amikor úgy érzem, két végén is égetem azt a bizonyos gyertyát. Minden feladatot, munkát, amely rám vár, kiváltságnak érzem, ha elvégezhetem, talán, mert tudom, milyen érzés, ha nincs rá lehetőség és erő. Sok terhet hordozni csak örömmel lehet. 

Azért is őrzöm őket, mert egy ígéretre emlékeztetnek: "Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki..." *  Mikor úgy érzem, elégtem, elfogytam, valaki mégis tenyerében tartja az életem.

A karácsonyi gyertyák a legkedvesebb dolgok, úgy egyáltalán. Szelíden, önzetlenül adják magukat, míg egészen kicsivé nem nőnek.

*(Ézsaiás 42:3)

Saturday, December 12, 2020

Félúton.

Itt a legnehezebb eldönteni, merre tovább, mikor ugyanannyi út van előttem is, mint mögöttem. Mikor mindkét irány ésszerű, mindkettő mellett szólnak érvek, ahol még minden lehetséges. Dél után közvetlenül szoktam a legfáradtabb lenni, valahol reggel és este között, a nap közepén, ahol visszamennék, hogy újból kezdhessem szebben, jobban, vagy előre, hogy megpihenhessek végre. Ezt a pillanatot a legnehezebb elviselni. A bizonytalanságot, a szétszéledt gondolatokat, az önmagammal való elégedetlenséget, a hirtelen elhatározással összegyűrt, papírkosárba dobott félig telerótt lapokat. Az elolvasott könyvek, kérdések, próbálkozások, kitörölt szövegek között ülni, szívdobogva várni, összeállnak-e érthető egésszé - ez is várakozás. Ez is advent. Ilyenkor érzem, minden szó és mondat kegyelem. S hogy nem vagyok más, csak a legtöbb, a legszebb, ami lehetek: ceruza az egyetlen író kezében.

Friday, December 11, 2020

Adventi kalendárium.

 

Idén adventben az egyetlen, még itthon lakó gyermekem egy egyszerű csokoládés kalendáriumot kapott tőlem, s az utolsó percben egy teásat is. Mindkettőnek meghatóan örült, mindkettőt megbecsüléssel bontogatja. Ebben, ha visszatekintek az utóbbi évekre, a viszonylag ingerszegény időszaknak is szerepe van. Október óta már harmadjára volt két-két hetet karanténban, majd mire a végére ért volna tegnap, teljes távoktatásra állt újból az iskola. Nem marad más társaságnak napközben, csak a kutya. S egy kutya vidám társasága nagyon, de nagyon vigasztaló tud lenni. Én ezekben a napokban reggel megyek, este jövök. A lefekvésig hátralevő kevés idő, ha szeretné, az övé. A gyermekemé. 

Tegnapelőtt este régi videókat néztünk, azokból az időkből, mikor a falu egyetlen egy-tanáros zeneiskolájának a mikulás sapkás tanulóiként ők szolgáltatták többek között a zenét a karácsonyi vásárokon. Mi mindig ott álltunk az első sorban, fotózva, videózva, integetve, büszkén. Azt csak így utólag látni, hallani, milyen fülsértően szólt az egész. Szerintem minden gyermeknek rendelkeznie kellene falsul hangzó régi, büszke szülők által készített, drága kincsként őrzött videókkal. 

Tegnap este forró csokit főztem kettőnknek. Ehhez nem kell más, csak egy tábla jó minőségű étcsokoládé (100 g), egy fél liter tej, 200 ml tejszín és fél kiskanál fahéj. A tejet, 50 ml tejszínt és a fahéjat egy fazékban kevergetve felfőzöm, majd a tűzhelyről félrehúzva hozzáadom a darabokra tört csokoládét. A maradék tejszínt keményre verem. A forró csokit két csészébe osztom, a tejszínt rájuk lapátolom, s díszítem, ha akarom.

Ez is kalendárium, esténként valami egyszerű tevékenység, amit együtt csinálhatunk. Legyen az csak hópelyhek kivágása fehér papírból. Vagy vacsora az adventi gyertya fényénél. Nem kötelező, szabadon adott-kapott jelenlét. Közben nem panaszkodni a fáradtság, a kevés idő miatt, szívből megelégedni, örülni annak, ami van, ameddig van.

Thursday, December 10, 2020

Úgy ragyogjon a ti világosságotok.

 

Hogyan ragyogjon?

Néha, mikor szemmel láthatóan ragyogok, ha jókedvem van és kreatív vagyok, szárnyaló és bátor, vicces és hatékony - mindig akad valaki, aki félreérti. Aki azt hiszi, magamat mutogatom. Ez fájó.

Néha, amikor ragyogok, valóban összekeveredik bennem a létezés egyszerű öröme s az elismerés utáni mély emberi vágy. Szeretném, hogy mindenki szeressen. De ez lehetetlen.

Néha annyira fárasztó a megfelelő okból és célból ragyogni, hogy inkább elbújok. Nagyokat hallgatok. Titokban adakozok, imádkozok, írok, feladó nélküli meglepetéseket küldök postán. Ez békét ad, s mély örömet, belső fényt.

Úgy ragyogjon a világosságotok, hogy az látható legyen, olvasom. Úgy, mint sötétedő erdőből megpillantva a falu első házának fényes ablaka. Mint hajnalban az adventi gyertya. Mindenütt, ahol megfordulunk, ahova az érdeklődésünk, a lelkesedésünk elvezet, színpadon, szószék mögött, íróasztal, betegágy mellett, a konyhában a fazekak között - ragyogni mindenütt lehet. Szabad. Nem szerénytelenség. Nem nevetséges, még ha egészen apró is az a fény a másokéhoz képest.

A ragyogás nem valami emberfeletti erőfeszítéssel létrehozott önfeláldozás. Hozzátartozik az eredeti dizájnhoz, a megálmodó szándékához, emberi mivoltunkhoz. S mint ilyen, minden ragyogó mondat, mosoly és tett nem más, mint egy-egy véget ért várakozás, egy-egy valóra vált álom.

(Máté evangéliuma 5:13-16 alapján)

Wednesday, December 9, 2020

Mindennapok.

 

A mindennapok akkor van, mikor reggel munka előtt beugrok a boltba kutyatápot venni, mert hirtelen eszembe jut, már tegnap is elfelejtettem, hogy teljesen elfogyott. Visszaautózva leteszem az ajtón belülre, majd elindulok másodjára is. Munka után beteszek egy adag mosnivalót, kiviszem az ebet egy gyors sétára, majd beteszek egy második adagot, bár sokkal szívesebben olvasnék. A gyümölcskosárban van három túlérett banán, keresek egy banánkenyér  receptet, megsütöm a legelsőt, amelyre rákattintok. Néhány krumpliból levest főzök, elmosogatok. A mindennapok néha nagyon fárasztó és nincs hozzá semmi kedvem. De. Mindenkinek vannak mindennapjai, konyhája, kutyája, gyereke, túlérett banánja a gyümölcskosárban. És mindenkinek meg kell birkóznia vele. És ez - szerintem - annyira, de annyira vigasztaló.

Tuesday, December 8, 2020

Összeesküvés.

Összeesküvés-elméletekből mostanában nincs hiány. Kialakulásuk és szárnyra kelésük eredete ugyanabban a természetes, emberi sóvárgásban keresendő, gondolom én, amely az összes karácsonyi Netflix és Hallmark filmek sajátja is egyben. Egy olyan világ utáni vágyódást fejeznek ki, amelyikben minden miértre van egy válasz, még az sem baj, ha nincs köze a valósághoz egyébként, s az sem, ha a saját életünk tökéletlenségei köszönő viszonyban sincsenek a filmvásznon megelevendő történetek előrelátható, garantáltan jól végződő eseménysorával. 

De az igazság az, hogy a kötődés, amit azon emberek iránt érzünk, akikhez közünk van, a szeretetnek és a kötelességérzetnek olyan bonyolult, szabadon választott hálóját fonja körénk, amelyben helye van mindennek, és minden ellenkezőjének is. Van benne öröm és gyász, nosztalgia és aggódás, szolgálatkészség és kimerültség, közösség és magány. S van szeretet, mely mélyebb, szélesebb és magasabb annál, hogy mindez ne férne bele, akár egyszerre is. Apró, felszínre kerülő jelei ilyenkor, adventben gyakran észrevehetőek, a legmeglepőbb helyeken: postaládában, az ajtó elé vagy az íróasztalra letett csomagban, a bakancsomban, egy-egy a telefonomon képernyőjén felvillanó üzenetben. Az egész világ konspirál titokban.

S őszintén, ez az egyetlen összeesküvés-elmélet, amire most igazán szükség van.

Monday, December 7, 2020

Könnyek.

 

Mikor reggel elhúztam a függönyt és kinyitottam az ablakot, komor időjárás fogadott, és sűrű köd. 

Mikor este behúztam magam mögött az iroda ajtaját, már sötét volt. A parkolóban csak az én autóm várt.

A két tiszta pillanat között, amikor tudatosan szemügyre vettem a környezetemet, eltelt egy egész nap, többnyire munkával, képernyő előtt, ebéd nélkül. Egyszer csak csengettek. Látogatónk érkezett. Nem kliens. Egy munkatárs, barát, fél éve üres az asztala, rákkal küzd. Megdöbbentően lefogyott, sápadt, erőtlen. Ajándékot hozott, mindenkinek egy-egy papírcsomagot. Csak este bontottam ki, itthon. Van benne egy mécses, egy tasak tea, csokoládé és egy kis karácsonyi manó. Mindehhez, ezekkel a hozzávalókkal és szereplőkkel egy adventi történet. 

S így, még mielőtt néhány perc múlva véget ér a nap, amit egész nap visszafojtottam, amit egész nap visszaterelgettem, számokba és fontosnak tűnő munkába temettem, most szabadjára engedem...

Sunday, December 6, 2020

Ma elővesszük az aranyport,

és bevonjuk vele az égboltot. 

Aztán bevonjuk a gyertya lángját, a gyermekünk mosolyát, s a járókelőét, akivel ismeretlenül is szívélyesen köszöntjük egymást. Bevonjuk a régóta és csak erre a célra tartogatott diókat, a földön talált kis ágakat, tobozokat, s minden mást is, ami az életben valahogy, valamikor leesett, eltört, tönkrement. A réseket, melyeket annyira igyekszünk amúgy oly módon megragasztani, mintha ott sem lennének, mintha mi sem történt volna, ma beszórjuk csillogó porral. Kivételesen nem eltüntetjük, hanem kiemeljük az évek s a használat nyomait a kezünkön, az arcunkon, a szívünkön. Nem elégszünk meg annyival, hogy elmúlt a szépség, elveszítettük az elhívást, vagy talán már túl késő. Ma legyen nyilvánvaló, ha valami nem olyan, mint ahogy reméltük, hogy lesz, vagy amilyennek lennie kellene. A nagy egészben semmi sem volt hiába, semmi sem vész kárba.

Ma elővesszük az aranyport. És nem spórolunk vele.


 

Saturday, December 5, 2020

Szeretném meghallani azt, amit nem mondasz.


 "Úgy gondolom, túl sokat adsz magadból, és nem biztos, hogy minden a te dolgod, a te felelősséged" - mondta nemrég egy közeli ismerős, barát. Rosszul esett. Ma van az önkéntesek nemzetközi napja, és az utóbbi időben valóban sok időt, energiát, munkaerőt fektetek olyan dolgokba, amelyek a szívügyem, s amelyekre valóban nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember, de mivel nincs más, egyelőre csinálom én. Attól még - mindig is túlérzékeny voltam - fájt a kijelentés. De csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy minden mondat többet árul el arról a személyről, aki mondja, mint arról, akinek-akiről mondják. Néha csak egy-egy álmatlan éjszaka van egy kioktató, gúnyos mondat mögött, vagy egy feldolgozatlan trauma, túlterheltség, és az ebből adódó ingerlékenység. Vagy mélyebbre nézve, a saját életével való elégedetlenség, békétlenség, irigység, önbizalomhiány. Van kritika, amit valóban érdemes megszívlelni, de a legtöbb fájó mondatot érdemes derűs, irgalmas szívvel nézni - bárcsak tudnám gyorsabban, kevesebb küszködéssel megtanulni! -, látni a mögötte levő valódi hiányt és sóvárgást. Minden mondat mögött van egy másik, a nyilvánvalótól néha teljesen különböző történet, ami nem biztos, hogy rólunk szól. Ez olyan felszabadító! Annyira más így hallgatni azt, amit a másik mond. A panaszkodás mély vágyódássá válik, a vádaskodás kéréssé, az éles szavak életet megváltoztató elhatározásokká, az ellenség baráttá.

Friday, December 4, 2020

Adventi ablak.

A téli hajnalok különös módon sötétek. 

A nappali keletre néző ablakában felkapcsolom a világító csillagot, s meggyújtom a piros gyertyát, amit különleges alkalmakra tartogatok.

Olvasok, néha kinézek az ablakon, még mindig sötét van. 

Aztán lassan derengeni kezd a világ legszebb kék árnyalata a dombok felett, majd halványsárgába vált, később szürkés lesz az ég, majd határozottan rózsaszín. Szép, megható adventi élmény így köszönteni a napot, várakozva megvilágítani az ablakot, már akkor, amikor még javában sötét van, majd elfújni a gyertyát, ha nincs már rá szükség. 

Az "advent" szó jelentése: eljövetel. Milyen sokszor elindulunk, kezdeményezünk, csalódunk, félbehagyjuk, feladjuk,  újrakezdjük, megint elindulunk! Talán nem kellene közben ennyire félni. Talán ilyen csendes, ilyen vigasztaló lesz minden egyes, s végül a legvégső megérkezés. Talán csak annyira fog fájni, mint amennyire a gyertyának fáj, ha apró lángját magába öleli a mindent beborító reggeli fény.