Saturday, June 15, 2019

Repülõtérgondolatok.

Miután két és fél napig széltében-hosszában bejártuk Koppenhága utcáit és csatornáit, tegnap este találtunk egy eddig még nem látott, kivilágított templomot. A nagy, díszes faajtóhoz mécsesekkel jelzett ösvény vezetett. Bent istentiszteletre vagy áhítatra készülõdtek, s minden, az ajtó közeléig elbátorkodó érdeklõdõnek kezébe nyomtak egy meghívással egybekötött leírást. Míg kis csapatunk többi tagja inkább sétálni akart, én maradtam. S valahogy ez lett az egyik legkedvesebb emlékem. Ez a csendes óra, ez a külön világ, melyet - hiszen az emberi test törékenységében is a Szent Lélek temploma - én is hordozok, én is jól ismerek, nekem is drága. Míg odakint az éttermekben a pincérek vacsorát szolgáltak fel, s míg az utcákon turisták sétáltak, árusok árultak, zenészek zenéltek, addig odabent egy másféle megterített asztalhoz szólt a hívás. Mikor a többiek mentek, mentem én is, vettem a megtört kenyérbõl én is, belemártottam a kehely borba, s megköszöntem a nekem is mondott szavakat, melyeket nem értettem, csak tudtam, mit jelentenek: érettem is megtöretett, érettem is kiontatott.
Az utazások utolsó estéje mindig keserédes. Mindig maradnék is, mindig mennék is már.
Ezen a tegnapi utolsó estén olyan ajándékot kaptam, amire itt és most nem számítottam. Eledelt, közösséget, váratlanul várva-várt békét. Még mielõtt eleredt volna az esõ s bõrig áztunk a metróhoz igyekezvén a szállásra menet, kínzó mélypontjaim kicsit kisimultak. Úgy éreztem, lesz erõm, kedvem a mindennapokhoz, mégis.

Tuesday, June 11, 2019

Dánia

olyan ország, amiről szinte semmit nem tudtam. Eddig. Mert most itt vagyunk néhány napig, ma még a vidéki részén, holnaptól a fővárosban.
Esik az eső. Fúj a szél. Ma elindultunk csak úgy, a környező falvakba, egyszerűen csak nézelődni. Láttam szélvédőn apró patakokká képződő esőcseppeket, kis téglaházakat, takaros kerteket, elsuhanó pipacsmezőket. Láttam templomtornyokat s a gyakori széltől féloldalasra nőtt magányos fákat. Láttam csupa olyasmit, amit akár otthon is láthattam volna, ha nem lenne ott bennem a kíváncsiság, a folytonos fernweh. Mi is vidéken élünk, otthon sem történik - a gyerekek szerint legalábbis - soha semmi érdekes, de ilyen nyugalmat mint itt, sehol nem láttam még. Egyetlen kicsi múzeumot találtunk nyitva. Szinte csak egyetlen festő - Jens Sondergaard, soha életemben nem hallottam róla.  - művei voltak kiállítva. Némelyik nagyon szép volt, szerintem. Az épület ablakait kitartóan verdeste az eső, a kertben orgonabokrok virágoztak. A múzeum konyhájában aprópénzért lehetett kávét, teát venni. Mielőtt eljöttünk volna, már csak azért is kérdezgettem mindenféléről a jegyárusító hölgyet, mert hihetetlenül vonzott a nyugodt beszédmódja, a szerénysége, a kedvessége. Majdhogynem bocsánatot kért a esőért, annyira sajnálta a rossz időt, mintha az ő hibája lenne. De én szeretek utazni, szeretem az esőt, szeretek idegen konyhákban bundás kenyeret sütni, szeretem ezt az országot, mert legyek otthon vagy máshol, nézzek valami egészen hétköznapit vagy rendkívülit: a szerető szemek fénye széppé, különlegessé tehet mindent.

Friday, June 7, 2019

Ami a frissen darált


kávénak az illat, az édesburgonyának a sárga, a paradicsomnak a piros, az év első dinnyéjének a zamat, a reggeli fűnek a harmat, a száradó ruhának a lebbenés, az aranygyűrűnek a csillogás, a sónak az íz - az az életnek a kedv, a megfáradt szívnek az a szeretet.
Nélküle is lehet élni. Illat, íz, színek, zamat, csillogás és kedv nélkül. Lehet finom ételt főzni anélkül is, hogy dúdolgatnék közben. Odatehetem az asztalra a fazekat, átnyújthatom a pohár vizet mosoly nélkül is. Nem halna bele senki.
Néha mindent megteszek, amit csak emberileg megtenni lehetséges, az életkedv mégis elkerül. A szeretet mégsem elég.
Pedig írom a hálanaplót minden nap. Számolom évek óta a megköszönnivalókat, és megszámoltam azt is, hány apró, sárga bimbó van a rózsabokron - nyolcvannyolc! -, s némelyik keményebb időszakon olyan egyszerű, kézzelfogható dolgok segítenek át, mint egy-egy bonyolultabb kötésminta megfejtése, vagy hogy lelkiismeretesen kiszámolok és elvégzek mondjuk hatvan hasprést és harminc fekvőtámaszt, esetleg írok egy hosszú tennivaló-listát, melynek kipipálom egymás után szépen, ahogy a csillag megy az égen, az összes pontját.

De ha angyalok nyelvén szólalnék is meg, nem lenne elég. S ha én írnám a világ legszebb blogját, az sem, ha prófétálni tudnék, az sem, s ha minden bölcsességnek birtokában lennék, az sem, s ha hegyeket mozgathatnék a hitemmel, az sem, s szétosztanám minden vagyonom, s az összes könyvem, nem lenne elég, semmi sem lenne elég.
Mert az ember itt, bármennyire is igyekszik, önmagában és önmagának - mert hogy másnak nem az, arról nem érdemes beszélni sem -, nem elég.

Olyan ez, mint tegnap este a hirtelen feltámadó szél. Olyan, mint a távoli mennydörgés, a felfrissülés ígérete, az érkező eső illata. Olyan, mint a váratlan kegyelem, mint a meglepetés, mint a pünkösd, mint forró nyári napon enyhülést hozó lágy szellő. Meg lehet tenni érte mindent, de végső soron, mint minden az életben, ez is: ajándék. Nem tudom, lehet-e teljesen méltónak lenni rá. Én, a magam részéről, elégnek tartom, ha megmaradok, amíg csak élek annak, aki vagyok: üresnek, örökös keresőnek, éhesnek, szomjasnak, örökös hazavágyódónak.

Thursday, May 30, 2019

Viszontlátás.


Ülök így éjszaka közepén a nappaliban, s életem viszontlátásaira gondolok. Gyermekkorom helyszínei jutnak eszembe. Rokonok, barátok, az utolsó kilométerekkel együtt járó szívdobogások. Öröm és meglepetés. Könnyek, ölelések. Kávézó, könyvesbolt, terített asztal, mélygarázs. Rosszul megvilágított állomás. Repülőterek. A ház előtti kockakövön húzott bőrönd kerekeinek zörgő hangja.

Ülök így éjszaka a nappaliban, nem merek lefeküdni, félek, elalszom. Egy óra múlva az állomáson kell lennem, valamelyik kisasszony tart éppen haza. Meglepetés-érkezés, én vagyok a beavatott, a cinkostárs. Mert holnap, vagyis már ma, Urunk mennybemenetelét ünnepeljük, s az apákat is. Hazajön csak fél napra, köszönteni, együtt reggelizni, s talán kimosni egyúttal egy bőröndnyi szennyes ruhát is.

Viszontlátás és búcsúzás, öröm és szomorúság kiegészíti egymást. Együtt jár.

Ha véglegesnek is tűnik némelyik elválás - távolság, harag, szakítás, halál miatt - mégis...ma emlékeztetem magam, fenntartom a lehetőségét, elképzelhetőnek tartom, sőt, reménykedem és hiszek benne:
lesz még találkozás,
lesz még viszontlátás.

Monday, May 27, 2019

Tejbegríz cukros fahéjjal.

Kiöntök 500 ml tejet egy fazékba, odateszem melegedni a tűzhelyre, majd mikor már majdnem fő, teszek bele egy kiskanál cukrot, vaníliás cukrot, és belekeverek 50 g búzadarát. Néhány percig lassú tűzön, folyamatos keverés mellett főzöm, majd cukros fahéjjal megszórva tálalom.
Ez a tökéletes recept. A legegyszerűbb. Nem túl kemény, nem túl folyékony. Benne van a régi gyermekkorok íze is, a mostaniaké is.
Mikor eltévedek, mikor mindent rosszul csinálok, mikor nem tudom, hogyan tovább, előveszem a tejet, a kis fazekat, a megszokott mozdulatokat.
Néha még azt sem tudom, mi a kérdés.
De azt tudom, hogy a tejbegríz cukros fahéjjal mindig jó válasz.
És még finom is.

Sunday, May 26, 2019

Mielőtt elfújom a gyertyákat...


...szeretném még megköszönni az életet. A mai napot. Voltam végtelenül szomorú, voltam dühös, tehetetlen, frusztrált, imádságban elmélyedve, vitatkoztam, énekeltem, meghallgattam, sírtam, nevettem, mosolyogtam, beszélgettem, voltam csendben, egyedül, tömegben, meghitt baráti társaságban - mindezt egyetlen nap leforgása alatt. Köszönöm a teljességet.
A vacsorára meggyújtott fehér gyertyák majdnem teljesen leégtek. A ma reggel még bimbóba zárkózó pünkösdi rózsák majdnem teljesen kinyíltak. Holnap majd elhullatják a szirmaikat, ezért, miután letakarítottam az asztalt, időt szánok rá, hogy megcsodáljam őket, amíg még lehet. Valamelyik kisasszony mesélte, hogy kémiaórán röpdolgozatot írtak, s ő hamarabb készen lett, mint a többiek. A fennmaradó tíz percet avval töltötte, hogy aprólékosan megfigyelte az ablak előtt álló fa gyönyörű virágzását. Szeretek ilyen fontos dolgokról beszélgetni.
Mielőtt elfújom a gyertyákat, csak szeretném még megköszönni. Az életet. A mai napot. A teljességet. S a kegyelem szépségét - vagy a szépség kegyelmét? -, hogy a fájó gondolatok így estére, mint aláhulló szirmok, mind-mind puhán földet érnek.

Friday, May 24, 2019

Este.


Esténként megöntözöm a kertet. Szeretem hallgatni, ahogy a föld szomjasan szívja magába  a vizet. Majd leülök. Olvastam*, hogy aki nem tudja, hogyan kell imádkozni, az kezdje úgy, hogy minden nap 15 percen át csak ül, nyitott tenyérrel. Mert amúgy mindig van a kezünkben valami. Az enyémben volt ma: telefon, kávéscsésze, toll, könyv, fakanál, kötőtű, mosott ruha, vasaló, felmosórongy, mosogatórongy, porszívó, öntözőkanna. De így este, ha csak 15 percre is, megpróbálok letenni mindent.
Két nyitott tenyerem arra emlékeztet: semmit sem hoztam erre a világra, és nem is fogok elvinni innen semmit.
Ami a két esemény között történik, annak minden perce ajándék.
Átvenni csak szabad lélekkel, a múlandót újra és újra elengedő, kinyújtott kezekkel, nyitott tenyérrel lehet.

*Johannes Hartl: Einfach Gebet

Tuesday, May 21, 2019

Reggel.


Mielőtt ma is kilépek az ajtón, hogy aztán megint csak sötétedéskor lépjek be rajta, leülök a kedvenc helyemre a balkonon, egy takaróba burkolózva, és lenézek a völgyre. Csak néhány percre. Az ég szürke, az erdők felett pára lebeg. Hideg van, apró, szinte láthatatlan cseppekben szitál az eső. A szomszéd, felújítás alatt levő házban már ilyen korán elkezdték a mai fúrást-faragást. Nincs csend. Az idő sürget. A reggelit is el kell még készíteni, tálcán levinni az alsó emeletre. A macska is éhes. S én már most fáradt vagyok.
Az elmúlt éjjel fotókat ragasztottam be egy albumba, születésnapi meglepetésként egy friss 18 évesnek majd holnapra. Százötven képet válogattam ki, megpróbálkozva a lehetetlennel: pillanatképek által átölelni ennyi évet, egy gyermekkort, egy családot, egy gyönyörű folyamatot, a mindennapi életet. Az összes nap ugyanilyen volt, mint a mai. Sohasem tűnt kifejezetten különlegesnek. Pedig az volt! Jelentősége volt az összes reggeli rántottának, az összes összehajtogatott ruhának, a szamárfüles kottáknak, a százszor is felolvasott meséknek, a számtalan játszóterezésnek, a közös ebédeknek, jelentősége volt az összes, lelkiismeretes munkával eltöltött napnak amikor fáradtan hazaérve kócos kislányok fogadtak az időtlen kérdéssel, hogy mi lesz a vacsora.
A legzsúfoltabb, legesősebb, leghidegebb napokon néha megállok, egy-egy rövid ebédszünetben végigsétálok az utcán, szembenézek önmagammal az évek óta kiadó üzlet piszkos ablakának tükrében. Előre tudom, hogy utólag ez is fontos lesz. A folyamatnak ez is elengedhetetlen része. Ha minden élet műalkotás, akkor ragyogjon benne minden pillanat. A legláthatatlanabb is, leghétköznapibb is.

Thursday, May 16, 2019

Szeretek


minden nap olyan könyvekből is olvasni néhány oldalt, melyek számomra igazán nehezek. Amelyekről már előre tudom, hogy nem fogom érteni őket úgysem teljesen. Augustinus Bekenntnisse, Alexander Schmemann Eucharistie - Sakrament des Gottesreichs - most éppen ezek vannak kéznél, németül. Nem frusztrál. Nem zavar, hogy csak félig-meddig értem, még ha kivételesen minden szónak tudom a pontos jelentését, akkor is.

Abból, hogy ezen a vidéken élek, ahol olyan dialektust használnak az emberek, hogy - bár megtanultam a nyelvet, és elég jól beszélem is - a társaságbeli beszélgetéseknek a negyven százalékát, ha értem, megtanultam annyivel elboldogulni, amennyim van. Amennyit megértek. A többit kitalálom, elképzelem, még egyszer megkérdezem. Vagy egyszerűen csak mosolyogok, ha már végképp reménytelen a helyzet.

Hogy ember vagyok, véges idővel és lehetőségekkel, korlátozott adottságokkal, adott intelligencia hányadossal, helyhez és időhöz kötött léttel - nem tart vissza attól, hogy a végtelen után vágyakozzam. Hogy egy kicsit mindig ácsingózzak valami után, ami számomra tulajdonképpen elérhetetlen, valami után, ami több, mint én, amit én nem értek és nem is érthetek.
Attól még, hogy a földön állok - még figyelhetem a csillagokat.

Monday, May 13, 2019

Fényeső.


Mikor hajnalban fájó fülekkel, zúgó fejjel kitámolyogtam a konyhába néhány szendvicset készíteni, épp csak hogy rápillantottam a telefonomra, álmos szemem épp csak hogy átsiklott az időjárást jelző app mai mondatán: light rain to fall for the day, clearing in the evening. A light rain-t úgy értelmeztem abban az első pillanatban, hogy fényeső. Aztán lassan, ahogy fejemben is halkult kicsit a zúgás, rájöttem a valódi jelentésre. Könnyű, szemerkélő eső, nyilván, két külön szó, nem egy. Mire elkészültek a szendvicsek, eldöntöttem, maradok mégis az első, hibás verziónál. Egymás mellé tolom a két különálló szót, felragasztom ákom-bákom betűkkel a kezdődő nap fölé. Ilyen félig-meddig betegen, kedvtelen, amilyen vagyok - figyelem ma inkább a fényesőt, számolom ma inkább a fénycseppeket, ragyogásba csomagolom, mint szaloncukrot, a hétköznapi, elmúló perceket.

Saturday, May 11, 2019

Bolhából elefántot


csinálni könnyű.
Nem kell hozzá művészet. Nem kell hozzá más, csak én, s még valamilyen egészen egyszerű, mindennapi esemény. Valami, amit már megszokhattam volna, amivel kapcsolatban lehetne már több eszem, valami, amin majd, utólag, egy megfelelő messzeségben lebegő szép napon nevetni fogok talán, úgyis. Most még nem. Most sírok, panaszkodok, sóhajtozok, elrohanok, visszajövök, drámajelenetet rendezek, előadom a hattyú halálát, sajnálom önmagam.
Bolhából elefántot csinálni könnyű, nem kell hozzá művészet.
Ezért mostanában inkább azon gondolkodom, iparkodom, arra törekszem, azon igyekszem, s legnagyobb kudarcaimat is akkor szenvedem el, mikor azzal próbálkozom, ami majdhogynem lehetetlen: csinálni inkább elefántból bolhát.

Sunday, May 5, 2019

Szeretem az esőt.

Van, amikor arra késztet, bújjak be a puha piros takaróm alá, és aludjak egyet.
Van, amikor arra, főzzek egy csésze teát és olvassam tovább valamelyik könyvet,
Vagy süssek egy csokoládétortát a családnak. Vagy fejezzem be végre az adóbevallást. Vagy vasaljak, miközben jó hangosan énekelek.
Van, amikor egyszerűen csak muszáj elindulni, s menni-menni. Belelépni a tócsákba, összesározni a bakancsot, megfeszíteni az lábizmot, eláztatni a kapucni alól kiszökő hajtincset, magunkhoz ölelni a teljességet, nem csak a fényes napokat. Felérve a kereszthez újból beírni magunkat a hegyi naplóba: itt jártunk ma is. Mindig visszaolvasom, vannak visszatérő nevek, közösen írjuk a történetet ismeretlen ismerősökkel. Előttünk is járt ott valaki, utánunk is fog. Nincs bennünk semmi közös, talán csak annyi:
mindannyian szeretjük az esőt.

Friday, May 3, 2019

Hosszú volt

a tél. Hosszú és csendes és veszteséggel teljes. Már május eleje, de itt nálunk, így 800 m körüli magasságban még mindig csak most kezdődik a tavasz. A kertről közben el is felejtkeztem. Máskor ilyenkor már javában terveztem, hogyan rendezem, hova teszem-veszem az új növényeket. Idén valahogy elveszítettem, nem csak a lelkesedésem.
Ma mégis kimentem. Nézelődtem csendesen a reggeli eső utáni hűvösben. S ahogy ott álltam, mintha hívni kezdett volna valami, halkan és finoman. Talán a borostyán volt az, vagy a vadszőlő. Talán a két kis facsemete, ami még megmaradt. Az orgonabokor, s a gyöngyvirág. A sombokor. És a levendulák! A rózsák! Mindig is rózsakertre vágytam.
Hirtelen eszembe jutottak a muskátlik. Átteleltettem, majd elfelejtettem őket. Kihoztam a fényre, meglocsoltam őket - egyik-másikuk talán még megbocsát, talán virágba borul majd, mégis.
A kert olyan, mint a honvágy. Mint a hazaérkezés. Olyan, mint kézzel írt levél a postaládában. Olyan, mint a váratlan meglepetés. Túléli a telet, menti a menthetőt, őrzi a kezem munkáját. Vigyáz az álmaimra. Minden, amit oly nagy gonddal és szeretettel ültettem, vetettem az elmúlt évek alatt, ott van, teszi nélkülem is azt, amire hivatott: növekedik, zöldell, virágot hoz, gyümölcsöt terem, örömet szerez.

Monday, April 29, 2019

Nyolc év múlva.

Nagy öröm volt visszamenni egy rövid látogatásra oda, ahol életem legnehezebb, legszebb három évét töltöttem. Kellett hozzá egy kis bátorság is. Mert ha valaki minden nap lát, akármennyi év is telik el közben, nem fogja hirtelen észrevenni, hogy sokkal jobban beszélek németül, többet nevetek, lazább vagyok, s hogy több terhet is elbírok. Mint ahogy azt sem, hogy érettebb lett közben az arcom, s hogy teltebb az alakom. Bátorság kell személyesen megjelenni. Visszamenni, megköszönni az életem legnehezebb évei alatt kapott barátságot, kedvességet. Elmondani, itt vagyok. Ez vagyok, ilyen lettem, az idő eljár felettem, megnőttek a gyerekek, s változik minden folyamatosan, remélve, hogy mégis van, ami megmarad ugyanolyannak, mint amilyen akkor volt, mikor elbúcsúztunk egymástól annak idején a kisváros főterén. Ez a legdrágább kincsünk: a gyönyörű, szép, ragyogó szívünk. 

Sunday, April 28, 2019

Embernek lenni.


Napokig bántott, mikor a kasszánál a sorban elõttem álló hölgy nagyon lassú volt, s én egyszerûen odaálltam mellé, tolakodva, túl közel, hogy kifizessem azt a közben már beolvasott néhány dolgot, amit venni akartam. Ilyen sietõs? - kérdezte, amúgy igen, az volt, de még ezt a két szót is csak utólag fogtam fel, nem értve még mindig kristálytisztán az itteni tájszólást, ezért csak mosolyogtam, nem válaszoltam. Napokig bántott, hogy udvariatlan voltam.
Napokig bántott, hogy elhibáztam valamit a munkahelyemen, nem csak az én hibám volt, de akkor is, miattam többet kellett másnak is bentmaradnia, napokig bántott.
S ha számontartom, hányszor sikerül félreérthetõre, bántóra itthon vagy bárhol akaratlanul is egy-egy mondatom, néha nem akarok soha többet megszólalni.
Vannak idõszakok, jönnek-mennek a fejem felett, amikor minden, minden félresikerül.

Ezt nevezem én kegyelmi idõszaknak.
A szégyenkezést, bánkódást lenne jó így átformálni valami széppé.
Mert minden kegyelmi idõszak felszabadít.
Megértésre tanít, ne vádolhassak olyan könnyen mást, mikor udvariatlan, hibázik vagy bántó.
Arra késztet, ne ítélkezzek - s ez tulajdonképpen, õszintén nem olyan nehéz.
De arra is - ez az, ami nagyon nehéz -, ha mást nem büntetek, akkor magamat sem.
Egyszer azt mondta valaki: "te is ember vagy."
S ez volt a legszebb mondat, amit akkor és azóta is hallottam.

Saturday, April 20, 2019

Virágot Jézusnak.

Annie Dillard The Writing Life című vékony kis könyvét olvasom éppen, ott találtam rá valami fontosra. "Ha megtanultam néhány dolgot az írásról, akkor az egyik közülük ez: pazarold el az egészet, lődd el az összes töltényt, fecséreld el, játszd el azonnal, minden alkalommal. Ne halmozz fel írnivalót későbbre, vagy egy másik könyvre, add oda, add oda, add oda most...Valami több fog eszedbe jutni később, valami jobb. Úgy fognak megjelenni ezek a dolgok majd, hátulról, mélyről, mint valami vízforrás." (saját, nem túl pontos fordítás)

Ha megtanultam néhány dolgot az életről, akkor az egyik közülük ez: pazarold el, lődd el, fecséreld el, játszd el. Kérj bocsánatot ma, fejezd ki a szereteted ma. Írd le, mondd ki, adj oda mindent, amid csak van. Úgy, mint Mária a drága, valódi nárdusolajat. Mint az özvegyasszony a két fillért. A nagylelkűségnek nem sok köze van a pénzügyi lehetőségekhez.

Van olyan szeretet, mely odaadja önmagát, teljesen. Olyan, mely erősebb, mint a halál.
Ma reggel, mikor elmentem még venni néhány szükéges dolgot az ebédhez, nem jutott eszembe rá válaszul semmi jobb, mint megtölteni végül az egész bevásárlókosarat virággal.
Boldog ünnepet!

Friday, April 19, 2019

Míg odakint

legalább akkora tömeg lepte el az utcákat, mint itt nálunk tegnap az egy-kétnapos ünnep miatt majd zárva tartó boltokat, addig egy egészen jelentéktelen épület egyszerű termében  valaki előkészített egy vacsorát. A ház gazdájának neve a mai napig ismeretlen. Ő maga sem tudta meg talán soha, de ott, azon az estén, megtörtént a történelem egyik legnagyobb pillanata: a legelső úrvacsora.
Azóta - gondolom, ma különösen is így volt - milliók ünneplik a darab kenyérben, korty borban rejlő titkot.
Mert a csoda megtörténik - néha egészen jelentéktelen helyeken. Néha semmiben sem kimagaslóan tehetséges, hétköznapi emberekkel. A tömegtől távol, a nyilvánosság számára ismeretlenül. Csendesen is, halkan is. Néha úgy, hogy fel sem ismerik. S mindez semmit sem von le a jelentőségéből.

Monday, April 15, 2019

Minden nap

olyan, mint egy gyönyörű fraktál.
Ezer lehetséges út közül kell kiválasztani azt az egyetlen egyet. Mindig a lehető legszebbet. Vagy egyszerűen csak azt, amit lehet, és akkor azt majd végigjárni a lehető legszebben...

Az a baj, hogy túl sok mindent szeretek. Dolgozni, főzni, ruhákat hajtogatni, mosogatni, írni, olvasni, kötni, hímezni, kóruspróbára járni, templomban énekelni, imádkozni, egyedül lenni, másokkal lenni, a családommal törődni, tanulni, biciklizni, utazni, játszani, kiülni csendben a dombtetőre.

De mindenre nincs idő. Mindenre nincs erő.
A fraktál összes ágát-bogát bejárni nem lehet.

Minden nap választani kell. Nem is azt, hogy mi az, amit megteszek. Sokkal inkább azt, amit nem. Nehéz - valami jobb érdekében - lemondani arról, ami amúgy szép és jó.

Egyetlen szabály van, folyton elfelejtem: a háznál fontosabbak a benne lakók. A tárgyaknál fontosabbak az emberek. S hogy a szeretet nem csak egy érzés.
A szeretet: döntés.