Wednesday, November 7, 2018

Konfetti.

A terhek, a gondok, a rohanás, a koránkelés, a kialvatlanság, az időjárás, a túl meleg, a túl hideg, tudom jól, nem mentség.
A kedvetlenségre, szürkeségre, panaszkodásra, önmagam sajnálatára, mások megbántására mindez nem elég jó magyarázat.
Kimondatlanul is tudom: saját jól-létem, boldogságom - jelentsen ez utóbbi bármit is egészen pontosan - a másokkal szembeni egyik legfontosabb morális felelősségem.
Anyaként - és bárcsak ne adtak volna ekkora hatalmat a kezembe a szereppel együtt - érzem, ahogy elnémul, félni kezd az egész család, ha én elnémulok, vagy félni kezdek.
Ezért, ha eltűnik, az örömre való képességet egyszerűen csak gyakorolni kell.
Elég ritkán pottyan csak úgy az ölembe. Általában választani kell.
Munka után, ahogy a parkoló felé ballagtam, egy hirtelen támadt szellő aranyló leveleket fújt le a fölém hajló őszi fákról.
Szép volt.
Egy pillanatra pont olyan volt, mintha elhúzták volna a látásomat elhomályosító függönyt.
Mintha közel jött volna a messzeség.
Olyan, mintha konfettit szórt volna rám az Ég.

Sunday, October 28, 2018

Életem legszebb napja.


Mikor kirándulni megyünk, más helyekre, más országokba, más tájakra, akkor a férjem már előre mondja:- És most mindjárt az fog következni, hogy kijelented, még soha életedben nem jártál ilyen szép helyen.

Mikor a legutóbb úgy utaztunk el - és ez sajnos mind ritkábban fordul elő -, hogy a család minden egyes tagja ott volt, akkor annyira élveztem az utazást, az együttlétet, a vidámságot, hogy nap végén megírtam a barátnőmnek, ez volt a legjobb napom ebben az évben. Másnap este viszont megint annyira lelkesen és hálásan számoltam be az újabb együtt töltött napról, hogy azt válaszolta:
- Akkor ez újra az év legjobb napja volt?

A világ másik végén pedig, ott, ahol a lányom van, s ahol még mindig olyan az időjárás, mintha nyár lenne, ritkán esik az eső. Ha mégis elered, és az elmúlt hetekben ez most fordult elő először, akkor lelkes üzenet érkezik a telefonomra:
- Képzeld, esik ez eső!
- Úgy szeretem az esőt! Itt is esik, és nagyon szép az ősz. Még sose volt ilyen szép!
- Anya, de hát te minden évben ezt állítod!

A jó szavak forrása a szív mélyén elapadhatatlan.
Patakként folyik át  rajtam, megöntözi életem talaját.Kivirulnak a virágok, a fák, amerre elhalad.
Nincs könnyebb annál, mint őszintén lelkesedni valamiért, ami valóban szép, túlzóan áradozni valamiről, ami valóban páratlan, s nem számolni, hány legszebb hely van a világon, vagy hány legszebb ősz.

A legfontosabb történések mégsem ezek.  A jellemformáló események valahol máshol történnek, egy láthatatlan harctér erőt próbáló, láthatatlan porondján. Ott dől el, mit mondok akkor, ha megbántanak, vagy félreértenek, vagy a hibáimért ha megfeddenek. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan.

Mert a szavak elmúlhatnak. Néha összezavarodnak. Elveszítik a jelentésüket, összefüggéstelenné válnak, képtelenné arra, hogy értelmes társalgás összetevői legyenek. S a párbeszéd fenntartásához a szavakon túl valami más kell, valami nagy-nagy szív.

Életem legszebb napja nem is akkor van, amikor kirándulok, vagy más helyeken, más országokban, más tájakon járok. Nem akkor, mikor mindannyian együtt vagyunk és nagyokat nevetünk. Nem akkor, mikor aranyalmák nőnek a fákon és eső teszi fényessé az erdőben a mélybarna avarszőnyeget.

A láthatatlan harctér porondján a kis győzelmek is győzelmek. Valakinek fontosak, számon tartja őket. Valakinek már is fontos, hogy nem futok el. Hogy nem adom fel. Hogy még mindig itt vagyok.

Életem legszebb napja mindig akkor van, amikor reggel felkelek - néha nincs is ennél nagyobb hőstett -, és eldöntöm, hogy ma is szeretek.

Thursday, October 25, 2018

Aranyalma.


Néha az élet, ez a csodálatos kis darab kert, melyet itt és most a magaménak nevezhetek, sokkal fárasztóbb, mint azt valaha is elképzeltem.
Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy gyümölcsözőnek találtassék.
Érett jellem, jól nevelt gyerekek, mély kapcsolatok, jól elvégzett munka, bölcs gondolatok, szépen megírt mondatok - ilyesmikre vágyom.

Idén olyan meleg volt a nyár, és annyira szelíd az ősz is! Sok gyümölcs van a fákon. Van, ahol hagyták az almát, körtét egyszerűen csak földre esni, ott elrothadni.

Már két hete, hogy vettem a piacon egy vödörnyi birsalmát. Aprópénzért, szinte semmiért. Két hete halogatom, hogy kezdjek vele valamit. Ma végre nekiláttam. Először is megmostam a gyümölcsöket. Aztán  kivágtam az almák magházát, és vízben héjastól megfőztem őket. Utána átpasszíroztam az egészet egy szűrőn. Végül cukrot adtam hozzá, citromlét, kevés fahéjat, és folyamatos kevergetés közben készre főztem. Egy tepsit kifóliáztam, teleszórtam dióval és száraz gyümölcsdarabkákkal, majd ráborítottam a majdnem kihűlt gyümölcsmasszát. Mire megszilárdul, néhány nap alatt, reményem szerint birsalmasajt lesz belőle.

Még gyűjtöm a bátorságot az egész délután tartó főzés utáni konyha rendbetételéhez, a nagy fazekak elmosogatásához, az összespriccelt fehér csempe megtisztításához.
Még gyűjtöm a bátorságot az életem kertjében már megtermett gyümölcsök elkészítéséhez, használatához, szétosztogatásához. Hiszen azért vannak.

A birsalma színe olyan szép, az illata olyan finom! Régen úgy is nevezték, hogy aranyalma.
De csak úgy, nyersen szinte ehetetlen. Fanyar ízű. Kemény.
Fontos dologra tanít:
A gyümölcs mindig áldást jelent.
Áldást, és kemény munkát.

Tuesday, October 23, 2018

Eddigi

életem során háromszor sírtam olyan emberek halála miatt, akiket személyesen ugyan nem ismertem, de távozásuk - számomra is meglepő módon - mégis összetörte a szívemet.

Először akkor, amikor Polcz Alaine ment el. A régi kis lakásunk konyhájában mosogattam éppen, mikor bemondta a rádió, s emlékszem ahogy folytak a könnyeim bele a mosogatólébe. Minden könyvét elolvastam, nagyon fájt, hogy sose fog újat írni már.

Másodjára akkor, mikor elolvastam Dietrich Bonhoeffer életrajzát, majd elolvastam minden írását, a leveleit, végül pedig, mikor a róla készült filmet is megnéztem, a végén csak sírtam és sírtam, megállíthatatlanul.

Harmadjára ma reggel.
Végiggörgetve munka előtt az instagram hírfolyamot, megtudtam, hogy a tegnapi nap folyamán meghalt Eugene H. Peterson. Sose hallottam róla ez év elejéig, akkor találtam rá véletlenül egy vele készült interjúra. Kíváncsiságból megrendeltem egy könyvét, majd még egyet, és még egyet, és még egyet. És természetesen a The Message-et, élete fő művét. Van egy szerény kis utazó könyvtáram az autóban, ebben két könyv az övé. Miután kiteszem a gyerekeket az iskola előtt, de még mielőtt elkezdődne a munkaidőm, van egy keskeny idősáv, melybe épp belefér egy-egy prédikációjának az elolvasása. Nem is tudom elmondani, mi volt ő nekem, az írásai által. Lelkész, tanácsadó, bátorító, mindig a kíválóságra biztató, csodálatos mosolyú, igaz ember. Példakép. 

Boldog vagyok, hogy egy olyan világban élhetek, ahol vannak könyvek.
Ahol van instagram, facebook (bár én nem használom), youtube, blog és whatsapp.
Amire szükségem van az élethez, a számomra fontos emberek, írók, könyvek, hírek, rám találnak.
Ilyenkor egyszerűen csak boldog vagyok, hogy én is itt élhetek, s a közös kincshez, majd ha nagy leszek, ki tudja...valamit egyszer én is hozzátehetek.

Sunday, October 21, 2018

Indián nyár.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor hibáztam akár csak az utóbbi két-három hétben is.

Nem egetrengető dolgokról van szó. De megbíztak egy meghívó átadásával, és elfelejtettem. Aztán eszembe jutott, de az nem, hogy hova tettem a borítékot. Néhány napja eltévesztettem a lehajtást azon a hazafelé vezető úton, amelyen már legalább ezerszer jártam. Volt egy olyan nap, mikor még jóval ebédidő után sem volt kész az étel, és - mint egy rossz álomban - hiába igyekeztem, egyszerűen nem jutottam a végére. Vagy a munkában nem találtam néhány mappát, amire szükségem volt, pedig tudtam, melyik polcon vannak, s a kollégám meg is találta őket ott.

Milyen jó, hogy senki sem számolja, hányszor szorulok rá mások jóindulatára, kedvességére, megértésére.
Nem mentegetőzöm, nem magyarázkodom. Elég, ha bocsánatot kérek, ha amit lehet, jóvá teszek, ha az úton visszafordulok, és addig megyek, míg már újból ismerős nem lesz a táj.

Ma vettem a kamerát, és elindultam az erdőbe, barangolni. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára így, egyedül. El is felejtettem, mennyire szükségem van pedig rá, mennyire nagy része van abban, aki vagyok, ennek a néhány szerény tárgynak, ami a birtokomban van: hátizsák, túracipő, fényképezőgép. Hozzá az erdő, csend és egyedüllét.
Egy kedves barátom elnevezett egyszer indián lánynak.

Még ha mindig épp hogy csak elboldogulok is a mindennapokkal, időt szánok arra is, ami éltet, ami fontos.
Néha előfordul, már meg sem kérdezik, hogy vagyok. Mert azt hiszik, úgyis elég erős vagyok. Amúgy tényleg.
De attól még rászorulok a jóndulatra, a kedvességre, a megértésre.

Rászorulok a reménységre, a kegyelemre.
Milyen jó, hogy mindkettő naponta megújuló energiaforrás...

Friday, October 19, 2018

A föld sója.

Egy fiatal lány elmesélte, milyen szép volt, ahogy leült ebédszünetben a parkban egy padra, nézte, hogyan hullanak a színes levelek a kis tóba, hogy majd ott lebegjenek tovább még egy ideig a víz felszínén. Nem kellett nekem is ott lennem ahhoz, hogy lássam a színeket, a tükröződést, a lebegést.

Valamelyik este említettem itthon, mennyire szeretem, ahogy Elvis Presley énekli a There will be peace in the valley című dalt. Néhány nap múlva, egy ködborította, hűvös reggelen, mikor beindítottam az autót, valaki megoldotta, hogy ez a szám induljon el a lejátszóban. Nem kellett kimondania senkinek a szót ahhoz, hogy tudjam: szeretnek.

Sok-sok finom, aprószemű, fényes mozzanat mentén élem az életet. Mindenki, akivel találkozom - ha csak egy félmosolynyira is, ahogy dideregve elsietünk egymás mellett korán reggel az utcán, ha csak egy érdeklődő, kedves mondat erejéig is az postládámban -, valamiféle híddá válik számomra. Kapoccsá, közvevítővé, útmutatóvá.

Mint ahogy a só odaadja önmagát, és a leves az, ami ízlik,  mint ahogy a mécses elégeti önmagát, s fényénél meglátjuk a szobában levő tárgyakat, úgy vagyunk itt mindannyian a föld sója. A világ világossága.

Odaadásunk próbája ott dől el - s ebben a magamutogató világban ez egyáltalán nem magától értetődő, könnyű feladat -, hogy csupán önmagunkra akarjuk-e felhívni a figyelmet. Szemeink tisztasága, látásunk próbája pedig ott, hogy felfedezünk-e mások tettei mögött valami többet is.

Hallgatom a lányt, s története láthatóvá tesz egy fölöttünk levő Szépséget.
Hallgatom reggelenként a dalt, és megérzek valamit egy nálunk ízesebb Jóságból.
Így kapok enni egy olyan világban, ahol nagyon sokan éheznek, és nem csak kenyérre.
Így vagyok otthon egy olyan világban, ahol sokan hajléktalanok, még akkor is, ha van fedél a fejük fölött.
Barátaim, jóakaróim vannak itt, ahol annyian magányosak.
Egy ilyen világban, ahol minden normálisan gondolkodó ember fél, én, amikor képes vagyok meglátni ezt a fölöttünk levő Szépséget és Jóságot, akkor időnként már előfordul, hogy egyáltalán nem félek.

Friday, October 12, 2018

Nyomok a porban.


Mikor néhány hete Norvégiába utaztunk, azért nem vittem magammal az aranypöttyös ezüstnaplómat, mert nem lehetett nehezebb a kofferem, mint 10 kg, s ezt elég nehéz volt úgy megoldani, hogy beférjen mind a négy könyv, amit mindenáron vinni akartam. Utólag már bánom, mert persze nem tudtam elolvasni mind a négy könyvet, s ezt rajtam kívül mindenki más tudta előre is, csak hagyták, hadd álmodjak. A napló pedig úgy hiányzott, mintha egy testrészemet hagytam volna itthon. Még papírt is elfelejtettem vinni, mindenféle számlára, dirib-darab cetlire írtam le a gondolataimat, hogy aztán ezek itt-ott való elvesztésével jóságosan és örökre a feledésbe merüljenek. Csak egy maradt meg. Most esett ki egy könyvből, meglepetésként, világítótoronyként a lélekre boruló sötét éjszakában, tőlem magamak. Azt írtam rá, hogy:  

Ma láttam az autópályán egy autót elsuhanni mellettünk, egy szakállas, nyúzott arcú férfi vezette. Az autó színe  talán fehér volt, talán nem, azért sem tudom, mert arra figyeltem, mennyire piszkos, mennyire poros. A hátuljára betüket rajzolt valaki a porba. De nem azt, amire pedig esküdni mertem volna, hogy "wash me"! Hanem szeretetteljes, többféle kicsi kéztől származó ákom-bákom betükkel az állt rajta, hogy: "I love you Dad!" "I love you Pappa!"

Tuesday, October 9, 2018

A reggel


az álmatlan éjszaka fáradtságával s a kanyargós utak fölé ereszkedő, a nedves betonig alányújtózkodó ködfelhők alatti autózással kezdődött. A parkolóból felvezető lépcsőkről még emlékszem, ahogy felemeltem siető lépteim alól egy bordóra színeződött falevelet.
Hazafelé napsütéssel szemben autóztam, hangos zenét hallgatva, feltéve a rózsaszín napszemüvegemet, végiglelkendezve az utat. Idén különleges szép az Ősz.
Este sétálni indultunk. A tó fölött pára és csendes szépség lebegett. Olyan érzés volt, mint hazaérkezni.
Most itt ülök, egy újabb álmatlan éjszaka fáradtsága nehezedik rám, várom a reggelt. Nyúzott pulóvert húzok a flanell pizsamaingem fölé, kilépek a balkonra. A falu szemben levő dombján már látszik, ahogy az utcalámpák fényét körülöleli, puhává szelídíti a lassan aláereszkedő köd.
Hajnalodik. Új nap kezdődik.
Szeretem ezeket a ködös őszi reggeleket.
Olyan érzés, mintha a világ legszebb utazásán vennék részt, s míg körülöttem mások még alszanak, én hallgatva, derüsen néznék ki a sötétbe a vonat ablakán.
Olyan érzés, mint valami szépre gondolni, s aztán mégsem elmondani, senkinek.
Olyan érzés, mint a legközelebbi állomáson leszállni, s még mielőtt elkezdődne a nap, meginni egy csésze forró cappuccinot a kedvenc kávézómban.

Friday, September 28, 2018

Bakancslisták

írásában, bevallom, nem vagyok túl jó. Kezembe akadt egy próbálkozásom, hét-nyolc évvel ezelőtt írtam még volt, s olyan tételek vannak rajta, hogy: megtanulni németül. Vagy: munkát keresni. Vagy: munkát találni. Én írtam a világ legföldhözragadtabb bakancslistáját, még akkor is, ha utólag úgy látom, minden egyes pontot teljesítettem. Sokkal nagyobb örömömet leltem abban, hogy hosszú éveken át minden nap egyszerűen annyi új német szót tanultam meg, amennyit csak tudtam. A szókincsem egyébként akkor gyarapodott ugrásszerűen, miután kis túlzással ugyan, de kiszótáraztam Tolsztoj komplett Háború és békéjét. Gyanítom, ha azt tűzném ki célul, hogy - nyilván inkább csak átvitt értelemben - fel akarok jutni a Mount Everestre, utólag inkább arra emlékeznék, mennyire szépek voltak a völgyben a kis virágok, vagy milyen kedves volt a csomagjaimat cipelő serpa kislányának a mosolya.

De nem azért mondom, mintha nem lennének céljaim. Vannak. (Csak pillanatnyilag nem tudom, melyek azok.)
Néha csak annyi a kimondatlan célom, hogy túléljek.
Ez nem hangzik szépen.
Megpróbálom még egyszer.
A célom az, hogy é l j e k .

Szeretek reggel felkelni, és gyerekes örömet érezni amiatt, hogy idén ősszel először befagyott az autóm szélvédője. Vagy azon tűnődni, vajon hova is tettem a piros kézmelegítőmet. Szeretem, hogy mindenki forró teával megtöltött termosszal a kezében érkezik a munkahelyre. Hogy minden sétáról valamilyen kincssel a zsebemben jövök haza: dió, pár szem szőlő, gesztenye, színes levél, egy-egy alma. Szeretek fahéjas csigát sütni, ha arra vágynak a gyerekek. Vagy még egyszer tüzet rakni a kertben, majd hosszasan nézni a sötét égboltot pazarul elborító csillagrengeteget. Szeretek olvasnivalót rendelni a mind hosszabbodó őszi estékre. Nehéz szövegekben elmélyedni, levelet írni, felfedezni, hogy megérkeztek a téli teák a boltba, érezni magamban feltörni a munkakedvet, reggel a fürdőszoba előtt álmos csókot kapni, s telefonomon az új üzenetek érkezésének hangját meghallani: ilyesmiket gyűjtök. Mögöttük arany foglalatként meghúzódó cél ragyog: szeretek szeretni, kívánságokat teljesíteni, egy nálam bölcsebb akaratba beleolvadni, hálásnak lenni, ajándékot adni, szeretek szeretve lenni, minden nap újból újat kezdeni.
És még nagyon szeretem az őszi virágokból kötött csokrokat.
Tulajdonképpen én is írok bakancslistát.
Csak én mindig inkább utólag.

Monday, September 24, 2018

"Anya, ez te vagy" -


- írta valamelyik kisasszony a világ egyik másik végéről, és átküldött a telefonomra egy olvasó nőt ábrázoló szoborról készült fotót. Eszébe juthatnék talán minden fakanálról is, vagy frissen sült fahéjas csigáról, félbemaradt kötött pulóverről, félig leégett gyertyáról, elfelejtett jelszóról, akadozva előadott zongoradarabról, millió egyéb dologról. De most erről jutottam eszébe, és igen, leginkább talán tényleg ez vagyok.

Pont akkor érkezett az üzenet, mikor amúgy is azzal fáradoztam, hogy összeírjam, milyen könyveket olvastam az elmúlt öt-hat hónapban. Gondoltam, írhatnék mindegyikről egy kis összefoglalót, csak úgy, magamnak. Hogy tudjam, mégis, melyiket miért olvastam, melyikből mit tanultam. De ez túl nagy feladat lenne. Nincs hozzá kedvem. Sok mindent el is felejtettem. Csak azt tudom, hogy mindegyik könyv valamiért magával ragadott. Talán meghozta a kedvemet a főzéshez, vagy új receptekhez. Esetleg megmutatott egy másik nézőpontot. Szélesítette a világomat. Tűzre lobbantotta az álmaimat. Megdobogtatta a szívemet. Megnyitotta a szememet, megláttatva velem új csodákat. Megríkatott, vagy megnevettetett.

Mindezt köszönöm. Azoknak, akik írnak. Akik megosztják a gondolataikat. Akik gazdaggá teszik a világomat, akiktől tanulhatok. Azoknak, akik azzá tesznek, aki vagyok. S hogy általuk eszébe juthatok egy fiatal lánynak a világ másik végén, s így közel lesz a távol, még ha csak egy gyorsan tovaszálló, értékes, gyönyörű pillanatra is: nagyon köszönöm.

Hadd álljon itt a lista is, mindenféle különösebb összefoglalók és magyarázat nélkül is.
Nem baj, ha nem is olyan sok idő kell hozzá, hogy minden listát elfelejtsek.
A szív emlékezik, és ez elég.

1.  Eugene H. Peterson: Run with the Horses
2.  Eugene H. Peterson: A Long Obedience in the Same Direction
3.  Ann Voskamp: The Way of Abundance
4.  Rick Bragg: All Over but the Shoutin'
5.  Sarah Keshtaran: Frauen, die keinen Punkt machen, wo Gott ein Komma setzt.
6.  Erwin Raphael McManus: The Artisan Soul
7.  Shauna Niequist: Brot und Wein
8.  Shauna Niequist: Einfach ich sein
9.  Max Lucado: Das Café zwischen Himmel und Erde
10. Frances Mayes: Under the Tuscan Sun
11. Aaron Niequist: The Eternal Current
12. Edith Eva Eger: A döntés
13. Rafik Schami: Sophia oder der Anfang aller Geschichten
14. Eugene H. Peterson: Leap over a Wall

Sunday, September 23, 2018

Gyertyát gyújtok,


teát főzök, s a kissé már félhomályos nappaliban odahúzom a fotelt az ablakhoz, hogy kicsit gyönyörködjek a ködborította tájban. Hiszen vasárnap délután van. Ünnep.
A gondolataim inkább hétköznapiak. Nem mélyek, nem szépek, majdhogynem banálisak. Fél lábbal már a hétfőben vagyok. Odakint a szemem láttára ázott el két adag kiteregetett, majdnem száraz ruha. Ebéd után meglehetős káosz maradt a konyhában s az ebédlőben. Nem tudom, milyen bokrokat vagy virágokat ültessek a ház előtt kivágott fa mellett maradt üresen tátongó helyre. Ki kellene találni, mi legyen holnap az ebéd.
De ez csak a felszín.
Ha egy szóval kellene elmondjam, hogyan gondolok magamra ezekben a napokban, akkor az a szó a "csalódottság" lenne. Mert azt hittem, ennél erősebb vagyok. Türelmesebb. Okosabb, kedvesebb, szeretettel sokkal teljesebb. Azt hittem, a sok-sok, általam megfogalmazott, leírt vagy elmondott szép mondat mögött van némi fedezet. A csalódottság, hogy ez újból és újból nem egészen így van, kiborít. Térdre kényszerít.
Kialvatlanul, hallgatagon indultam ma reggel az istentiszteletre. Szinte megszokásból. Lehajtott fejjel. Elvárások nélkül.
A megpróbáltatásokról volt szó, s a hitről, mely látja a láthatatlant. A szavak csak úgy lebegtek egy ideig a levegőben, majd elindultak lassan a szívem felé, hogy még egyszer, mint annyiszor máskor is, megszólítsanak, meghódítsanak.
Az igazság sokkal több, mint a látható dolgok. Több, mint a szinte reménytelen helyzetek, amikkel küszködünk. A láthatár sokkal szélesebb, a szeretet sokkal mélyebb, az Ég sokkal magasabb, mint ahogy azt az ember itt a saját szükségében felfogni képes.
De ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy egy másik nézőpont, egy másik valóság számomra is lehetséges.
Ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy, bár nem biztos, meg tudok-e felelni a saját szavaim által támasztott magas mércének - attól még leülhetek az ablak elé ködöt nézni és írni.
Ma, tulajdonképpen elég lenne csak annyi is, hogy úgy érzem, van kedvem közben újból énekelni, ha innen felállok és nekifogok rendet rakni a konyhában.

Sunday, September 16, 2018

Pihenő.

Terveztem írni a Nyárról. Terveztem írni az Őszről, a szép, lassú megérkezésről. Meg akartam adni a módját. De véget ért a Nyár, s az Ősz az én elmaradt köszöntésem nélkül is megérkezett, itt van. Terveztem megmutatni a fotókat, amiket készítettem. És befejezni a félig kiforrott gondolatokat. Írni róluk.
De mikor minden zoknink koszos lett, s a túracipők sárosak, mikor a gyertyák csonkig égtek, s az utolsó meleg napok poharát is kiittuk a végső cseppig, egyszerűen csak hazajöttünk. A hétköznapokat pedig egyszerűen csak elkezdtük. Folyamuk nem hagy azóta sem elég időt megállni, visszanézni, szép szavakat hosszasan csiszolgatni.
Szép volt a Nyár, s olyan szép az Ősz is! Nem unom meg minden évben ugyanazt újból és újból megismételni.
Hálásan vetem bele magam a napok sodrásába.
Hagyom a fotókat, a félbemaradt gondolatokat, az emlékeket, az útinaplót: valami új vár rám minden nap.

Szokásommá tettem, hogy nap közepén, munka után a parkolóban, vagy ebéd után egy csésze teával a balkonon megállok, köszönettel azért, ami eddig volt, ami éppen van, s ami, mielőtt lemegy a dombok mögött a Nap, még ezután lesz.

Ilyenkor arra is gondolok: ez itt az életidőm közepe. S ha terveim mind füstbe is mennének, a legfontosabbról akkor sem maradok le.
Mert néha megállok, köszönettel azért, ami eddig volt.
Köszönettel azért, ami éppen van.
Köszönettel azért, ami, mielőtt lemegy fölöttem a Nap, még ezután lesz.

Boldog Őszt!

Sunday, September 9, 2018

Új év.

Az én személyes új évem mindig ősszel kezdődik. Nem január elsején, nem is tavasszal, mikor minden friss és zöld, hanem most, mikor reggelenként már ködbe borul a táj, s a munkahelyem előtti fa alól felszedhetem a legelső fényes gesztenyét.
Úgy igazán érezni, hogy élek, ilyenkor szoktam. Virághagymákat a kertben ilyenkor ültetek.

Segítettem átnézni a lányom kofferjét, mielőtt útjára engedtem őt a világ végére. Abban mindketten egyetértettünk, hogy inkább két-három pulóver maradjon itthon, de a kedvenc plüssmackójának akkor is mennie kell. Nem könnyeztem, mikor, vissza sem nézve, eltűnt az repülőtér hideg neonfényei alatt, az utána bezáródó ajtók mögött.

Álmaimat, mint aludni térő magvakat helyezem bele a tervbe, mely nagyobb annál, mit szívem felfogni képes.
A távolba vezető utak talán közelebbre vezetnek, mint én azt sejteném.

Magam sem értem, de így van: amikor, mint levél a faágtól, minden búcsúzik, bennem akkor válik leginkább fénylővé a remény.


Thursday, August 30, 2018

A hajó.


Az egyetlen, amit nem szeretek a hétköznapokban az az, hogy hamar végetérnek a reggelek. Próbálom õket kicsit hosszabbítani koránkeléssel, teafõzéssel, a messzi távolba való nézéssel, olvasással, idõhúzással, mégis véget érnek, mindig túl hamar.
De most ünnepnapok vannak, s a reggelek is a végtelenbe nyúlnak.
Korán kelek most is. Teát fõzök, olvasok, az idõvel nem törõdök. Nézem a szemközt magasodó hegyeket, s a minket elválasztó zöld vizet. Szinte fülemben cseng, milyen idegenül, milyen szépen hangzott a szó az ötödikes földrajztanárnõm szájából: fjord.
Hát itt van. Hát itt vagyok. Így néz ki közelrõl.
Reggelenként hatalmas, hófehér felhõk vonulnak el fölötte lassan.
Nyitott ablakból, örömtõl dobogó szívvel, meghatottan nézem a különleges parádét.
Késõbb, mikor megpróbálom elmesélni a gyerekeknek, lelkesedésemet látva, viccesen, szeretettel megkérdezik:
"Biztos vagy benne, Anya, hogy nem Pán Péter hajóját láttad elsuhanni?"
Természetesen biztos vagyok. Természetesen nem integettem neki. (De azért majdnem!)

Wednesday, August 29, 2018

A régi háznak,

mely néhány napig itt az otthonunk, Norvégia leghosszabb fjordjára néznek az ablakai. Odakint kitartóan esik az esõ. Alkonyodik. A víz fölött felhõk lebegnek el idõnként csendesen. Kicsit fáradtnak és erõtlennek érezzük magunkat. Ma is túráztunk ugyan, de aztán meleg teára vágytunk inkább, s éhesek is voltunk. Itthon tüzet raktunk, de aztán átjött a tulajdonos, hogy inkább ne tegyük, mert nem biztonságos a kémény.
Mindig eljön az a pont, ahol, ha nem figyelünk, széteshet minden. Egészen apró dolgok miatt lehet rossz a kedv, még a világ egyik legszebb helyén is.
De ugyanez a pont lehet esély is. Áldás. Valami nagyon jónak a lehetõsége is. Nem rajtam múlik. De annyit megtehetek, hogy javaslom, süssünk palacsintát. Gyújtsunk gyertyát. Fõzzünk teát. Üljük körbe az asztalt, s meséljünk régi történeteket. Legyünk még egy kicsit együtt, mielõtt a gyerekek mind felnõnek és szétszélednek.
Valamelyik kisasszony jövõ héten útrakel, s majd december elején jön csak vissza.
"Karácsony elõtt hazajövök" - ígérte. "Az Advent ugyanis mindig nálunk a legszebb."

M

Sunday, August 12, 2018

Az idő

múlásában soha nem az fáj, hogy telnek az órák, a napok, a hetek, az évek. De még csak az sem, hogy változik a testem, az arcom. Különben is jobban szeretem ezt a mostanit, mint a húsz évvel ezelőttit. Az idő múlásában az fáj, ha úgy érzem, üresen, vagy hiába telik el.
Milliónyi, szerteszét ágazó kérdést gondolok végig, hogy megtaláljam azt a néhányat, amely mentén az életem élhető. Elvont, homályos lehetőségek halmazából keresem azt az egy-kettőt, amelynek, mint a konyhában egy jó késnek, valóban hasznát vehetem. Nem majd valamikor máskor, valahol máshol, hanem most és itt, ahol az élet éppen történik.
A válasz általában egyszerű. S olyan sokszor megtörtént már, hogy nem értem, mitől lesz mégis mindig újszerű. Hiszen annyiszor hívtam már vendéget, annyiszor főztem már vacsorát, s terítettem meg hozzá szépen az asztalt. Bár igaz, sokkal kevesebbszer, mint megtehettem volna. Mert foglalt vagyok, és mindig fáradt, mert kell főznöm épp eleget a családnak, mert a hétköznap az hétköznap, hétvégén pedig mindenki pihen. Kifogás van éppen elég. De ha ezeken túllépek, akkor mindig újra és újra csoda történik az asztalomnál. Az idő, melynek múlása, mikor hiábavalónak érzem, annyira fáj - egy kicsit megáll. Senki sem nézegeti a telefonját. Senki sem siet. A beszélgetések éjfélbe nyúlnak, a gyertyák csonkig leégnek, s nap végén megiszunk még, mint ahogy az olaszoktól megtanultuk volt, egy kávét.
Másnap reggel, végignézve az asztalon, az ujjlenyomatos poharakon, az üres tányérokon, gyűrött szalvétákon, s e csendéletet aranyba burkoló friss napfényen, úgy érzem:
Olyan az idő, mint egy üveg friss víz, vagy a sülthöz illő, gondosan kiválasztott vörösbor.
Egy megterített asztal közepére helyezve, másokkal megosztva, az utolsó cseppig hálásan elfogyasztva: a múlása nem fáj.

Friday, August 10, 2018

Láttam

önmagamat úgy 45-50 év múlva az imént, ahogy elautózva a csendes, esõfelhõkbe burkolt dombok mentén fekvõ kis falvak mellett, az egyiknek az egyetlen utcáján egy legalább 90 éves hölgy sétált irdatlan lassúsággal ebben a csodálatos reggeli esõben, egyik kezével a járókeretét kormányozva, másikkal az esernyõjét egyensúlyozva.

Tuesday, August 7, 2018

Ébresztés.


Múlt héten kedden vagy szerdán írt nekem a szomszéd lány, hogy otthon vagyok-e. Mert nyilván egyszerűbb írni, mint átnézni a másik udvarra, vagy megtenni azt a néhány lépést és becsengetni a másikhoz. Én is, ha adni szeretnék neki az éppen elkészült süteményből, megírom, jöjjön csak ki egy kicsit a bejárati ajtó elé. Szóval írt, s én visszaírtam, hogy nem, nem vagyok otthon, de szombat este érkezem, miért kérdezi. Csak azért, írta, mert jövő pénteken elutaznak egy hétre, nem-e tudnám etetni közben a tengeri malacait. Hát hogyne, szívesen, mint mindig. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy. Ma reggel, épp hogy megérkeztem a munkába, mikor újabb üzenetet küldött, hogy csütörtökön, tehát holnapután érkeznek haza, nagyon köszöni, hogy gondoskodom az állatairól. Azt hittem, rámszakad az ég. Biztos az én hibám, de én úgy értettem, a jövő péntek az a jövő hét, tehát a közben eltelt napok miatt már a mostani hét péntekét jelenti! Gyorsan hazatelefonáltam, szerencsére a férjem még otthon volt. Csak annyit mondtam neki drámai hangon, legyen szíves menjen át a szomszédhoz, pillantson be a malacok ketrecébe, és mondja meg, hogy élnek-e még. Éltek. Valahogy, nem tudom hogy, de túléltek. Kaptak gyorsan enni, inni, s szerencsére nem tudnak beszélni, tehát nem fogják tudni elmesélni a gazdáiknak, hogy majdnem éhen haltak.
Ha addig csak amolyan szokásos, félig éber módon evickéltem volna át a reggelen, ott és akkor teljesen felébredtem. Még órák múlva is hangosabban vert a szívem az ijedtségtől.
És azt említettem már, hogyan lehet igazán éberré válni egy csésze kávétól? Mert nem úgy, hogy megiszom. Hanem úgy, hogy véletlenül ráborítom a klaviatúrára.

Monday, August 6, 2018

Ház a domb tetején.

Egyszer olvastam egy olyan könyvet, melyben arra próbáltak rávezetni, hogy képzeljünk el magunknak egy belső házat. Egy hajlékot, amolyan menedékfélét a lelkünknek. Ahova visszahúzódhatunk, ha éppen zavaros a világ odakint. Egy belső kamrát. És nem tudtam elképzelni. Akartam, de elakadtam már ott, hogy nem tudtam eldönteni, hova építsem.

Kibéreltünk Toszkánában egy házat, illetve egy háznak egy részét, néhány napra. Ez a ház külön is volt, meg nem is. A legközelebbi falu néhány kilométerre, oda autóztunk be kenyérért, sajtért, tojásért, dinnyéért. Amúgy a ház az erdőben állt, egy domb tetején. S akkor eszembe jutott, hogy a szülői ház is, ahol felnőttem, egy domb tetején áll. S utána sok helyen laktam, mindenféle tömbházban, sorházban, mikor mire telt, de sehol sem voltam olyan boldog, mint itt, ahol most. Az otthonunk, a ház, amelyben élünk, egy domb tetején áll. Úgy gondolom, most már annyival közelebb lennék annak a belső háznak az elképzeléséhez is, hogy tudom: egy dombra építeném, egy erdő közvetlen közelébe. Nem tudok annál szebbet elképzelni, mint amikor hajnalban kilépek a balkonra, s még így nyáron is kicsit dideregve, szorosabbra húzom magamon a kardigánt, közben pedig lenézek a völgyre.

Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét egy könyvesbolt kirakatában pillantottam meg, Sienában. Megvettem, s míg hazaértünk, ki is olvastam. Egy asszonyról szól, egy házról, egy felújításról, és ennél sokkal többről. Úgy szerettem olvasni! Új kedvet hozott a főzéshez, a kerthez, a ház szebbé tételéhez.

Hazaérve aztán persze egyszerűen csak örülök néha, hogy élek. Hogy úgy-ahogy, de a legfontosabb dolgokat azért elvégzem. Minden nap van főtt étel az asztalon, van tiszta ruha és tiszta ágynemű. Van jó szó, vannak álmok, dúdolgatós főzések a konyhában, új receptek, kedv és mosoly, és persze könnyek.

Van egy asszony itt is, ja, az lehet, hogy én vagyok, egy ház, s ennél van, remélem, sokkal-sokkal több. És mindez valahol, valakiknek akkor is nagyon fontos, ha erről egészen biztosan nem fog könyvet írni senki.