Tuesday, February 12, 2019

Reggelenként


sosem úgy kelek fel, hogy köszönöm, de elég lesz, ha a mai napot épp hogy csak túlélem. Bár néha az is elég nagy teljesítmény.
Reggelenként én mindig egészen komolyan azt hiszem, megváltoztatom a világot. Megtalálom a hivatásom. Kitalálok valami eredetit. Vagy valami meglepetés ér. Nem tudom mi. Valami. Elkezdek végre élni! Nem csak létezni.
Vegyük például a tegnapi napot. Csak egy nap, amit itthon töltöttem. Ugyanabban a társaságban, házban, ugyanabban a csendes faluban, ahol mindig is töltöm a napjaimat. S ahol néha még reggeli előtt, a legelső nem-a-leggondosabban-megfogalmazott megjegyzésre elmegy a kedvem a létezéstől is, nem hogy a világ megváltoztatásától. Vagyis hát elmenne, ha nem úgy gondolnám, ahogy gondolom:
Nem azért vagyok itt, hogy kapjak, hanem azért, hogy adjak.
A világ körülöttem - ami pont olyan hétköznapi, érdekes, unalmas, kétségbeejtő, elbűvölő, mint mindenki más körül a világ - csak akkor változik meg, ha nem azt nézem, mi az, amit elvárhatok, hanem mi az, amivel szolgálhatok.
Próbáld csak meg minden erőddel megtartani az életedet! El fogod veszíteni.
Add oda másokért! Olyan szépségre fogsz találni, amiről nem is álmodtál.
Még akkor is, ha a világ legcsendesebb falujában töltöd a napjaidat, ugyanabban a házban, ugyanabban a társaságban, ahol mindig is.
Lehet, hogy csak a környék macskáinak lesz jobb a napja attól, hogy megtöltöd az ajtó előtti tálkákat. Lehet, hogy csak néhány cinke lesz boldogabb attól, hogy teleaggatod a bokrot madáreledellel. De akkor tényleg nem elfelejteni megetetni külön a macskákat is! Lehet, hogy csak a családnak lesz kényelmesebb a délutánja, ha rendbetett háztartás, meleg étel várja őket, mikor hazaérnek. Lehet, hogy csak a friss jogosítványos lányod szeme kezd el mosolyogni, mikor látja, vársz rá az iskola előtt, és ő vezethet haza a felügyeleted mellett még akkor is, ha kissé csúszósak az utak. Lehet, hogy csak az anyósodnak lesz kicsit örömtelibb a napja, mert elviszed magaddal bevásárolni.
Minden tovaszálló pillanat olyan, mint egy kicsi ajtó. Némelyiken nem lépek be soha. Mert fáradt vagyok, mert nincs kedvem, mert nem látom értelmét, vagy mert túl kemény hozzá a szívem.
De némelyiken belépek. Egy-egy alkalmat megragadok. És ott olyan szépségre találok, amiről nem is álmodtam. Olyanra, ami megváltoztatja a világot. Az enyémet legalábbis.

Monday, February 11, 2019

Vadregény.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. Napok óta csak listákat írt, csomagolt, ruhákat, könyveket, ágyneműt, edényeket, a fazekat is elővettük, amit még tőlem kapott volt egy évvel ezelőtt a születésnapjára, amikor hivatalosan is felnőtt lett. Jövendő háztartásának első darabját szerettem volna, ha tőlem kapja.

Szombat éjjel hatalmas hó esett itt fent a dombokon. Vasárnap nem sokan merészkedtek ki a házakból. Az amúgy is csendes falu, ha lehet, aznap még csendesebb volt.
Kamásnit húztunk a nadrágunk fölé, úgy indultunk sétálni még egyszer, mielőtt elmegy, az erdőbe.
Előttünk egyetlen személy járt arra, de a nyomokból ítélve, még a kanyar előtt megtorpanhatott, félig megfordulva még kicsit toporoghatott, ide-odavetődve a biztonság s az érintetlen erdő kalandjának lehetősége között, majd döntött: inkább visszafordul.
Mi továbbmentünk.
Az erdő közepén levő házban lakó család sem mozdult ki aznap. Csak az ablakok világítottak a korai sötétedésben, a függönytelen üvegen át messziről is kivehető volt a szemközti falon kissé ferdén függő fekete-fehér esküvői fotó.
A hó teljesen kiszámíthatatlan mélységű volt. Néhol bokáig ért, máshol combközépig. A fák némelyike földig hajolt a ránehezedő fagyos hórétegek alatt. A fenyőfák többnyire egyenesen vészelték át eddig a telet, egy-egy gyengébb, magányosan álló fa derékben kettétört.
Az erdei állatok is szokatlanul csendesek voltak, mintha részei lennének egy éppen elkészülő fotó kedvéért mozdulatlanságba dermedt tájnak. Egyetlen őzike bátor, friss nyomai keresztezték útunk, keresztben haladhatott át nem sokkal érkezésünk előtt a behavazott ösvényen, majd eltűnt egy valószínűtlenül sűrű bokorban.
A kis tó teljesen behavazva. A forrásból, mintha csak egy mindenre elszánt, reményteljes gondolat lenne, cérnavékonyan csordogált a jéghideg víz. Mellette a faasztalon, padokon legalább félméteres, fagyos hóréteg.
A tájnak fehér, kék, szürke, sötétbarna és egészen világosbarna színe volt. És hóillata.
Itt-ott száraz füvek sárgája tűnt fel az út mentén, emlékei az elmúlt nyárnak.
Az erdő ajándékai: egy letört fenyőág s egy tölgyfa kicsi ága, rajta száraz, barna levelek. Hazahoztam őket, a konyhaablak párkányára tettem egy fehér bögrébe.

Ma egy hete, hétfőn, végül tényleg elköltözött. S hiába voltam előtte és utána is annyira támogató, vidám  és bátor, amennyire csak tőlem telt: aznap hajnalban arra ébredtem, hogy folynak és folynak a könnyeim a párnámba.
Mégis. Ha rágondolok, míg élek, nem ez fog eszembe jutni.
Hanem az, ahogy előtte való nap hosszú ideig álltunk a fenyőfák alatt térdig süppedő lábakkal, kamásnin át is átázott nadrágban a hóban, miközben pici, kristálytiszta jégcsapokat törtünk le a fölénk hajló ágak hegyéről, semmiségekről beszélgetve, nagyokat nevetve, amint hangosan ropogtatva, mint a cukorkákat, esszük őket a ránk sötétedő lassú, fagyos téli délutánban.

Wednesday, January 30, 2019

Tízezer óra.


Állítólag ennyire van szükség ahhoz, hogy valaki valaminek a mestere legyen.
Kiszámoltam. Ez azt jelenti, ha elővenném a kottákat, s egy nap 24 órán át gyakorolnék a zongorán, akkor 416,67 nap múlva lehet, hogy zongoraművész lenne belőlem. Ehhez képest - régi gyermekkori álmomat valóra váltandó - 35 éves koromban elkezdtem heti 0,5 órát zenetanárhoz járni, otthon még gyakoroltam heti 1-2 órát, mindezt 2 éven át. Ez maximum 260 óra. A maradék 9740 hiánya miatt attól tartok, sose lesz belőlem zongoraművész.
De amúgy mesterszakács sem, pedig - kiszámoltam ezt is - 20 éve, mióta férjnél vagyok, összesen 10950 órát tölthettem a konyhában csak főzéssel. A mosogatásra szánt időt inkább nem számolom, még akkor sem, ha amúgy van mosogatógépem.
Közben szültem 3 gyermeket.
A porosodó diplomámba belefektettem összesen 7 évet.
A blogra írtam 2388 bejegyzést - ebből talán 40, ha igazán jó, csak ehhez meg kellett írni az összes többi 2348-at is.
6 éve járok heti 1,5 órát énekelni egy kórusba.
10 éve tanulom a német nyelvet. (Gyönyörű!)
Nem tudom kiszámolni, mennyi időt töltöttem olvasással. Beszélgetéssel. Hiábavaló dolgokkal. Hibázással. Értelmetlenséggel. Befejezetlenséggel. (Sokat.)

Tény, a tízezer órákat mindenki elhasználja valamire. Csak nem lesz mindenki mestere annak, amire, én legalábbis nem, hiába számolgatom, osztom szerteszét életem eddig eltelt idejét.
Inkább nem számolgatom, nem osztogatom.
Az egész több, mint a részek összessége.
Amiben szétszedve, egyenként nincs tulajdonképpen semmi különös, abban együttvéve ott van egy egész élet.
Vagy ha a kottáknál maradok, amiket egyébként valóban elővettem: különvéve az egyes hangjegyek csak hangjegyek.
Együttvéve kotta, dallam, zene, némelyikük mestermű.

Monday, January 28, 2019

A lányom

még csak tizenkilenc éves, de már aláírt egy saját bérleti szerződést, már kötött saját névre szóló felelősségbiztosítást, van saját hitelkártyája, s ezzel a sok apró, izgalmas mozzanattal átélt néhány olyan dolgot, amit én - bár már kicsivel több, mint kétszer annyi idős vagyok, mint ő - még nem. Tette mindezt olyan céltudatosan és magabiztosan, mint ahogy én még soha, semmit.
Egy hét múlva elköltözik, s őszintén mondom: nincs más bennem, csak öröm. Nem azért, mert elmegy. Hanem azért, mert készen áll rá. Mert tervei vannak, mert gyönyörű, mert büszke vagyok rá, mert több, és különb, mint én - és mert pont ez volt mindig is a cél.

Félénk anya is nevelhet bátor gyermeket.
És egyszer még én is eldöntöm, mi leszek, ha nagy leszek.
Vagy talán már rég az vagyok, aminek lennem kell. Az, aminek leginkább érzem magam, bár ilyen foglalkozás nincs is: láncszem. Generációk között, múlt és jövő között. Láncszem, ami összetart. Családot, háztartást, álmokat, mindennapoki feladatokat.

Mióta észrevettem, mennyire romlott a kézírásom, minden nap leírok kezdő, ákombákom kalligrafikus írással egy-egy mondatot.
Betűk alakításával formálom a kézügyességemet, verstanulással a memóriámat, figyelmes létezéssel a bennem el-elapadó örömöt. Mikor haragszom valakire, rövid imákat gondolok ki érte, cetlikre írom, naponta elolvasom. Így formálom a szívemet bocsánatra, szépre, jóra.

A gyermekeim felnőnek, apránként vállalják önmagukért a felelősséget.

A saját szívemért, míg élek, én felelek.

Tuesday, January 22, 2019

A dombok

között többnyire apró falvak mentén kanyarog be a városba az út. Néha még csak falvak sincsenek, csak egy-két ház, elszórtan néhány tanya. A szótlan, sötét, téli reggeleken van valami szívhez szóló az ablakokon át kiszűrődő fényekben. Valami melengető. Valami végtelenül otthonos.
A függönyök mögött megannyi háztartás, apró gesztus és szívesség, mindenki számára előkészített reggeli, az időseknek talán mindenütt szépen tálcára rendezve, az ágy melletti asztalra letéve, a teát - pont úgy, ahogy szeretik - két kiskanál cukorral, a gyenge kávét csak eggyel ízesítve.
Van valami magával ragadó az otthonok működésében. Hogy egyáltalán működnek. Néha eltart egy hétig is a folyamat, de valaki mindig leviszi a szennyeskosarat a mosókonyhába, talán valaki más be is teszi a ruhát a mosógépbe, fogalmam sincs, hogy ki, de átteszi utána a szárítógépbe, valaki visszahozza a tiszta ruhát az emeletre, beteszi a kosarat a nappaliba, majd csak akad olyan is, s az lehet, hogy én vagyok, aki hajtogat, elpakol.
Van valami lélegzetelállító szépsége egy kivasalva az ágyra helyezett kockás, flanell pizsamaingnek. Színes, műanyag tízórais dobozokban a narancs és almaszeleteknek. A vízforraló hangjának, s a halk, ismerős kattanásnak, mikor kiugrik a pirítóból a szelet kenyér.  Az aprított hagyma illatának, ahogy sercegni kezd az olaj alatta.
Van valami mindennapi szentség minden kávépecsétes papírdarabra körmölt ételreceptben. Minden, saját háztartást jól-rosszul vezető nőnek a receptgyűjteménye az egyik legdrágább kincse. Nem egy nehéz, ingerlékeny, egymást nehezen toleráló napot tett mégiscsak elviselhetővé egy-egy olyan egyszerű sütemény, mint az almás pite. Frissen elkészítve, az asztal közepére téve. Gondosan, engesztelően, hivogatóan.
Van valami vigasztaló abban, hogy mindennek részese lehetek. Hogy az élet, pontosan magam sem tudom hogyan, de működik. S hogy ami ehhez a működéshez kell, azt akkor is képes vagyok megtenni, ha amúgy közben lehet, hogy éppen szétesek.
A kegyelem nem bonyolult. Olyan egyszerűen működik, mint téli reggeleken a házikók ablakai mögül kiszűrődő fények mögött rejlő sok-sok háztartás.
A kegyelem megtart, összetart, visszatart.
Egyszerűen csak összevissza tart.

Friday, January 18, 2019

Kávé.


Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
Szeretem az ízét, az illatát, még a szó hangzása is annyira kedves. Jót tesz a vérnyomásomnak. Reggelenként első utam az automatához vezet. Csukott szemmel is megtalálom, megnyomom rajta a beindító gombot, beállítom az erősséget, mennyiséget, s hallgatom, hogyan darálja a gép a szemeket.
Egy csésze kávé  - enélkül ritkán indul a nap.

Ezért valami szépet kapcsolok hozzá. A csészéhez, a mozdulatokhoz, a daráló zajához, a konyhában lassan szétterülő, finom illathoz. Egy vágyat, egy sóhajt, egy imát - valamit, amit nem akarok elfelejteni, amit mégis minden reggel eszembe kell juttatni.
Kölcsönvett gondolattal mondom:
Lord, take all that makes me feel ground down and make it taste like grace for my soul. (Ann Voskamp)
Mert magamra gondolva millió dolog jut eszembe arról, ami nem tetszik. Amiért hibáztathatom, büntethetem magam. Ami miatt szégyenkezhetem.
A legfontosabb dolgokat - egyediséget, elhívást, értéket, kegyelmet - mindig elfelejtem. 
De mert kávét inni még sosem felejtettem el, egy ideje ehhez kapcsolom, így gyakoroltatom életem alapvető értékeit feledékeny szívemmel:
Ahogy az automata a kávészemeket, úgy vedd, Uram, mindazt, ami tönkretesz.  
Ahogy a kemény szemekből finom, forró ital lesz, úgy váljon minden, ami nehéz, kegyelmi ajándékká a lelkemnek.

Ki tudja. Lehet, majd száv év múlva egy szép napon ha felkelek, csukott szemmel is az fog először eszembe jutni, ami igazán fontos. Egyediség, elhívás, érték, kegyelem. S akkor majd ehhez fogom kapcsolni azt, amit akár el is felejthetek: megnyomni a gombot, beállítani az erősséget, hallgatni, hogyan darálja az automata a szemeket.
Egy csésze kávé. Akár nélküle is indulhatna a nap.
Mégis elkészítem, kockacukorral ízesítem, hogy édesebb legyen. A kávé is, az élet is.

Tuesday, January 15, 2019

Még tart az újdonság varázsa.

Még nem olyan rég kezdődött el a vadonatúj év, s hiába gondoltam, hogy nem, mert mégiscsak engedtem, ragadjon magával a gyerekes hév: idén mindent jobban fogok csinálni. Valami másat. Valami újat, eredetit, nagyszerűt, vagy ha mégsem, akkor a régit, de azt sokkal, sokkal jobban. Még bármi lehet! Még mindig csak január van!

Csak aztán néha már korán reggel minden összedől. Egyszerűen semmi sem sikerül. Nem hogy valami másat, újat, nagyszerűt, eredetit nem hozok létre, de még a réginek sem látom hirtelen semmi értelmét. És még csak reggel van, és hét eleje, és január.

Vajon miért helyezte Isten az örökkévalóságot az emberi szívbe, ha az összes többi ajándéka itt annyira múlandó?

Véges az erőm. A kedvem. A reményem. Túl gyorsan telik le az időm, túl hamar ürül ki a hűtőszekrényem, a szennyeskosár meg épp, hogy sosem.
A határán annak, hol alakulhat még minden másképp is - bár már késő este van -, vagy maradhat minden mindegy alapon nyugodtan a régiben, kényszerítem magam, hogy felálljak. Kelj fel és járj.
Rizset veszek elő, és gombát, hagymát, fokhagymát, sajtot, olivaolajat, egy kis bort - simogató mozdulatokat, megszelídülő gondolatokat, s őszinte hálát a házimunkáért. Hogy van, hogy sohasem fogy el, hogy mindig van értelme, hogy végezhetem.

Ma estére ennyi jut a sok ragyogó újévi álomból: tisztára törölt konyhapult, néhány fazék.
Lesz holnapra is a családnak ebéd.
Ennyi elég.

Sunday, January 13, 2019

Egy

nyolc éve dédelgetett álom - ennyi ideje lakunk itt - vált valóra, mikor múlt héten két nap is itthon maradhattak a gyerekek a szokatlanul erős hóesés miatt. A regionális rádió már feltette honlapjára a hivatalos információt, mely szerint holnap is zárva maradnak a környéken az iskolák. A munkahelyek ugyan egyáltalán nem, de néhány időpontot a felnőttek is kénytelenek néha lemondani csúszós utak, továbbhaladást lehetetlenné tevő kidőlt fák miatt. Nem panaszkodom! Még soha életemben nem hallottam introvertált embert lemondott, későbbre halasztott időpontok miatt őszintén panaszkodni. Még tart a tél, még kell a fény, főzés közben a gyertyák még mindig égnek a konyhaablakban. Soha nem is voltam bőbeszédű, de mikor - gyakran! - előveszem a fényképezőgépet, az mindig arra tanít, hogy csendben legyek, odafigyeljek, észrevegyem, megőrizzem a lencsém túlsó oldalán levő világot úgy, ahogy van. Annyira szép, anélkül is, hogy másnak állítanám be, mint amilyen. Az itt-ott felszabaduló időt, mikor ölembe esik, egyszerűen csak annak tekintem, ami. Ajándéknak, meglepetésnek, lehetőségnek. Vonatkozzon ez bár csak órákon át tartó hólapátolásra is. Boldog januárt! Boldog telet!

Saturday, January 12, 2019

Téli zsoltár.


Egészen korán reggel még van idő csak úgy ülni, a félhomályos szobában, s nézni, hogyan lesz odakint egyre világosabb.
Lehet kicsit várni, mint ébredés után mindig, míg felszakad a fejemben levő, átmenetileg siketté tevő zúgás.
Ilyenkor szinte látni a perceket, s hallani amint, mint homok az órában, egyik a másik után lepereg.
Elő lehet venni az új napot, kiteregetni, mint egy darab üres papírt, melyre még nem tudom, mit írok.

Jelentéktelennek érzem magam. Középkorúnak, középszerűnek. Mindenféle önsajnálat, kisebbrendűségi érzés híján is - olyan semmi különösnek. Igazat adok a szakembernek, aki azt mondta a szövegeimre: igényesek, de nem elég erőteljesek.

A múlandó s örökkévaló közötti határ szinte elmosódik, a két világ majdhogynem átjárhatóvá válik ilyenkor, a reggeli csendben.

Odaátról, mintha résnyire nyitott ajtón, szépség, bocsánat, erő és öröm szivárog át.
Egyetlen fénysugár is elég, egyetlen szikra is.
Nem kell biztos tudás, ha csak sejthetem, az is elég.

Később, szennyeskosarakon innen, gőztől párás konyhaablakon, szelektálandó szeméthegyen túl, hatalmas sétát teszek a térdig érő hóban, ködben, ide-oda rángató szélben.
A világ legrövidebb imáját ismételgetem közben: belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés.

Hazafelé tartva a dombokon át már nem találom az induláskor magam mögött hagyott lábnyomokat. Teljesen betemette őket hóval a szél.
Arra gondolok: olyan ez, mint a kegyelem.
A lábnyomaimat néha elfelejthetem. Nem juttatják folyton eszembe. Nem bántanak már érte. Néha újból kezdhetem, teljesen újból.
Vagy ha nem lehet, addig s annyiszor mesélhetem el ugyanazt a régi, fájdalmas történetet, míg ragyogóvá nem válik a kezdet, s teljesen másként nem alakul a vég.

A szövegeim én vagyok, a történeteim is. A legkevésbé szépet sem tagadom le, mind hozzám tartozik.
Újból és újból előveszem őket, mint megannyi gyűrött papírt.
Kisimítgatom, átírom, minden nap kicsit másképp mesélem el.
Egy kicsit szebben, igazabban, több irgalommal, megértéssel.

Ilyenkor, a reggeli csendben, annyira közel jön az Ég, ilyenkor, úgy érzem, a kegyelem valóban elég.

Wednesday, January 9, 2019

Mikor

odakint fúj a szél, tombol a hóvihar vagy esik az eső, szeretek megállni az ablak előtt és nézni.
Szeretek meleg pulóvert húzni, csizmát, kabátot, sálat, majd elindulni.
A fotel kényelme, a csésze tea s az asztalkán nyugvó könyv várhat.
Szeretem saját bőrömön érezni az eső érintését, a szél hasogatását, az arcomba zúduló hópelyhek megannyi apró szúrását.

Van egy gyönyörű német szó, amit magyarra fordítani csak körülírva lehet. Fernweh. Azt jelenti, hogy vágyódás a messzeségbe. Édes testvére a Heimwehnek, ami honvágyat jelent.

Talán ez a legnagyobb kincsem, ez a szív mélyén valamilyen formában mindig ott égő vágyódás. Messze menni, hazajönni. Vágyódás barátokra, közösségre, békességre, tudásra, Istennek hozzám való szavára, gyógyulásra, a tudatra, hogy életemnek jelentősége van. Aprítani a hagymát a konyhapult mellett, s könnyezve remélni, napjaim egyszerű tennivalói közül egyik sem banális.

De amíg egy hóviharról még mindig az jut először eszembe, de jó lenne járni egyet odakint, addig nem félek. Addig még élek, s hogy hogyan, az sem mindegy.

Aki útra kel, a messzeségbe vagy hazafele, annak nem a koffer, nem a térkép, nem az élelem a legfontosabb útravalója.
Hanem a vágyódás.
A szíve mélyén égő kicsi tűz.
Vigyázni a legjobban erre kell.

Friday, January 4, 2019

Shalom.

Úgy indultam el az új évbe, ahogy az idei első munkanapon autóztam befelé a városba: csúszós utakon, süvítő szélben, hóesésben, ködben araszolva, nagyon lassan, óvatosan. Csendes örömmel. Figyelve a fényekre, a jelekre, a többi közlekedőre. Az idei év Jahreslosungját forgatva a szívemben: törekedj békességre, és kövesd azt.
Egy-egy újabb álmatlan éjszaka után, sok képzeletben lefolytatott párbeszéd végén, ahol végre megmondtam a véleményemet, kiálltam magamért, a saját igazamért, eszembe jutott - nem csak utólag - a tökéletes válasz - egyszerűen csak fáradt vagyok. És hálás, hogy mindez igazából nem fog elhangzani. Nem csak azért, mert úgyse lesz rá soha alkalmas pillanat, vagy mert a másik fél nem fogná már fel, nem értené, vagy mert a szívét vagy én, vagy ő megkeményítené. Hanem azért, mert a haragos, hirtelen felindulásból odavetett szavak, még ha amúgy igazak is, nem hoztak még soha igazi békét.
A béke útja mindig más. A legerősebb harcos mindig nagyon is szelíd. Sötét karikákkal a szeme alatt néz néha vissza rám reggel a fürdőszobai tükörből, miközben áthúzza fején kockás pizsamaingje fölé a kopott pulóvert.
Egyszer, mikor újból minden nagyon fájt, leírtam egy lapra, hogy nem haragszom. Hogy megbocsátok, másnak is, magamnak is. Nem tartom számon, elengedem, nem engedem, hogy keserűvé tegyen, keménnyé.
Azóta, mikor az érzelmeim magukkal ragadnak, újból és újból elolvasom ezeket a papírra vetett szavakat.
Ott megmaradnak, nem szállnak el.
Erejük van.
Ragyognak, tartást adnak.
Horgonnyá válnak, ha viharba kerül, ide-oda vetődik az emberi lélek.

A mellettünk


levő asztalnál olyan hangosan beszélgetett a két hihetetlenül hasonló arcvonású, hasonló frizurájú, hófehér hajú hölgy - anya és lánya lehettek, egyikük kilencven, másikuk körülbelül hetven évesnek nézett ki -, hogy egy idő után már meg sem próbáltuk a saját társalgásunk fonalát újból és újból megkeresni, csak élveztük az övék gombolyítását, reménykedve, hogy negyven-ötven év múlva is ugyanúgy fogjuk szeretni egymás társaságát, ugyanúgy lobogni fog a hosszú hajunk, ugyanúgy büszkék leszünk a köztünk levő hasonlóságra, ugyanúgy megosztozunk egy szelet tortán, ugyanolyan reménykedéssel fogjuk szőni az álmokat, s ugyanolyan örömmel tervezgetni a jövőt,
mint most.

Thursday, December 27, 2018

Azokon a

csodálatos karácsonyi képeslapokon, amiket még Angliában vettem volt néhány éve az áll, hogy Season's Greetings. Mert a karácsony egy időszak. Nem egyetlen est, nem egyetlen éj, s nem veszik kárba minden csak azért, mert az az egy éj nem csendes, esetleg egyáltalán nem is szentséges.
Úgy szerettem egy egész hosszú időszakon át hajnalban kelni, a még sötét konyhában néhány sort leírni, látni a betűket, ahogy világítani kezdenek az ujjaim alatt. Szerettem olvasni mások szövegeit is, adventi ablak volt mindegyik. Szép volt feldíszíteni apránként az otthonunkat, sorban meggyújtani a gyertyákat. Szerettem volna minden adventi estén mesét olvasni, mint régen, a gyerekeknek, kicsit együtt lenni velük - ez körülbelül háromnegyed részben sikerült. Tanulom szeretni azt is, ami részleges, ami nem teljes.

Véget ért a szép karácsony. Lassan az új évet várom. Egy másik kezdetet.

Tény, új autót venni nem fogok. Nem iratkozom be fitness stúdióba, nem változtatok frizurát, nem keresek új munkát, nem nyitok új bankszámlát. Nem kezdek el másik hangszeren tanulni, nem keresek magamnak új hobbit.
Ehelyett előveszem a régi zongorakottákat. Jobban megbecsülöm a régi barátaimat. Gyakrabban felveszem a régi futócipőt, kimenni futni egyszerűen csak ide, a legközelebbi erdőbe. A kamrából elhasználom az összes régi befőttet, élelmiszert. Elolvasom a már meglévő, olvasatlan könyveket. Folytatom a blogot. Nem találok ki új álmokat, csak őrzöm a régieket. Kicsit komolyabban veszem őket.

Majdnem betelt a régi, aranypöttyös füzetem. Az utolsó lapokat üresen hagyom. Mintha a szavak lennének, amiket jó lett volna kimondani, de nem mondtam mégsem. Mintha a kéz lenne, amit nem fogtam meg, az összes jótett, amit nem tettem meg, mintha oda lenne írva minden, ami visszahozhatatlan, jóvátehetetlen.

Új füzetet kezdek.
Tisztát, szamárfül és kávéfolt nélkülit.
Mintha ez lenne életem felett a szép kegyelmi üzenet: újra újat kezdhetek.
Ha a régivel örökre adós maradok, akkor is.

Monday, December 24, 2018

24.

Szenteste reggelén is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng.
Felkapcsolom a karácsonyfa égőit, az összes fényfűzért, majd laptopom billyentyűzetén is világítani kezdenek kezem alatt a betűk.

Az utolsó adventi bejegyzést egy tortáról írom.
Egy szív alakú karácsonyi tortáról, amit én sütöttem, s ami kicsit olyan lett, mint az életem.
Mire elkészült, kissé összeesett, s ahogy kivettem a formából, nem vigyáztam rá eléggé, darabokra tört.
De a darabokat összeszedtem, újból szív alakúra rendeztem.
Csorgattam rá csokoládéból öntetet, majd ákombákom, fényes betűkkel ráírtam egy születésnapi üzenetet.
 
Köszönöm, hogy idén is útitársaim voltatok! Szép, jó, boldog karácsonyt kívánok, mindenkinek!