Soundtrack.

A bőrönd már becsomagolva, a reggelihez már megterítettek a hotel éttermében. Ahogy oldalt kinézek az erkélyajtón látom, a szembelevő hegyoldalon túl elterülő havas hegycsúcsokat már elérték a napsugarak. Ideje lassan elindulni, az év utolsó néhány napnyi szabadsága után, haza. A hajamban még ma reggel is találtam a tegnapi túra alatt a vörösfenyőkről aláhulló fényes tűlevelekből. Tükörbe nézve még látom a szemeimet megtöltő, a legtitkosabb sarkot is felfrissítő, fagyos szelet. Lábizmaim még lázban égnek a tegnapelőtti, hozzám képest kissé túlméretezett hegycsúcs meghódításának fáradalmaitól. Szívem még mindig gyorsabban dobog egy kicsit a megszokottól eltérő táj és erdő vad szépségétől. A szédítő iramban aláhulló színes falevelek emlékeztetnek, újra és újra, mert minden nap előlről kell kezdenem felépíteni azt, amit lerombol az esténként bekopogtató hitetlenség: változni jó. Elengedni, amit úgysem tudok megtartani, jó. Növekedni, tanulni mindig lehetséges és jó. Minden évszak és életszakasz ugyanannak a filmsorozatnak egy-egy újabb része. Minden életszakasznak saját filmzenéje van. Ami engem illet, a jelenlegi az Art Garfunkel Bright Eyes-ával kezdődik, s senki sem tudja, melyikkel végződik majd. 

Falusi lány a városban.

A barna bakancsom kissé féloldalasan lekopott sarkát indultam megjavíttatni. És a már jó ideje nem hordott jegygyűrűmet az ékszerésznél épp csak egy fél milliméternyit kitágíttatni. A közel s távol egyetlen műhelyben, ahol még bárki is foglalkozik kopott cipőkkel, javítanak mindenféle mást is, lenyűgözve olvasom a bejárat mellé kiakasztott táblán a felsorolást: csizmát, övet, koffert, cipőt, cipzárat, táskát, kosarat, pénztárcát, bőrdzsekit, kulcsot, hátizsákot, bőrnadrágot, órát, tolltartót, iskolatáskát, kulcstartót, esernyőt és mindenféle állattartással kapcsolatos kiegészítő tárgyakat. Várj. Ne is mondd - jelentette ki este a férjem, mikor mindezt elmeséltem. Biztosan egy nagyon idős bácsi a tulajdonos. Pedig nem. Két, hozzám hasonló korú nő vezeti a boltot, egyikük épp csak annyi időre hagyta abba a munkát, hogy átvegye a bakancsomat. Holnaputánra kész lesz. S egyébként is: ennyit a sztereotípiákról.

Őszi délután. Könnyű szívvel lépkedek át a téren, a csendes mellékutcákon már várakozik az este. A három könyvesbolt közül, mióta utoljára jártam itt, az egyik bezárt. Helyette egész évben nyitva tartó mézeskalácsbolt. Ha már itt vagyok, feltétlenül benézek a könyvekhez. Amire szükségem lett volna, nem kapható, de más, amiről nem tudtam, hogy szükséges, igen. Útközben néhány kávézó, a teraszokon ráérős emberek. Két pékség, a kirakatban kenyér, perec, mazsolás zsemle, diós csiga, frissen sült almás táska. S egy teabolt. Kivételesen betérek, már csak az illatok miatt is, épp csak körülnézek, végigböngészem a feliratokat, majd kérek 50-50 grammot egy narancsosból, egy karácsonyi, majd egy fekete tea-chai keverékből is. Ha már itt vagyok. Kivételesen.

Igyekszem vissza az autóhoz, két órára vettem parkolójegyet. Gyönyörködöm az elsuhanó októberi tájban. Itthon, már a faluban még betérek a boltba, eszembe jut, nincs otthon joghurt. Általában joghurtot reggelizünk. Veszek egy fej salátát is, paprikát, lisztet, két liter tejet, tojást. S néhány szem gesztenyét. Épp csak kóstolóba, ha már itt vagyok, feltétlenül. 

Mint egy lassú körhinta, forog körülöttem a végtelen őszi nap. Semmi különös szerdai nap. Egy a sok közül. Magával ragad a banalitása, a hihetetlen gazdagsága. Ha lehetne három kívánságom, egy-egy ilyen mindennap lenne mind a három.

Október.

 Őszi este. Felteszem a sárga fülhallgatót, elindítom a Bach-válogatást a telefonomon, majd - mint minden nap végén - nyakunkba vesszük Svennel a falut. Az utca végén a régi, kopott épület, melynek sehogysem találják a rendeltetését. Néha filmesek bérlik ki. Tavaly is hetekig itt voltak, forgattak, csak annyit lehetett tudni, sehogysem tudtuk megjegyezni, hogy most akkor "Weissbier im Blut" vagy "Blut im Weissbier" lesz-e a készülő mű címe. Mindenesetre így is, úgy is tipikus bajor krimi. Október. Őszi este. A Goldberg-variációk ritmusára rójuk a kihalt utcákat. Elmegyünk a pékség mellett, el a polgármesteri hivatal s az egyetlen hintából, libikókából álló szerény játszótér mellett. Valahol a tűzoltóságon túl műfajt váltok. Patti Smith. Minden új dalnál gyorsabban vagy lassabban lépkedek, apró lépéseket vagy jó nagyokat, mindenféle variációban, gyorsan aprókat, lassan hosszúkat, gyorsan hosszúkat. Lassan aprókat tényleg nem, nem is tudom hirtelen, az milyen zenéhez illene. Őszi este. Hazafelé vesszük az irányt lassan. A nagy fehér háznál, ahol a juharfa levelei olyan érdekes, felnagyított árnyékot vetnek esténként a falra, ott van a fordulópont. A platánfák levelei az utak mentén szemünk láttára változnak arannyá az utcalámpák fénye alatt. A házak fölé nagyon finom ködfátyol telepszik. Az előbb még nem volt ott. Reggelre sűrű dunyhává válik. S még mielőtt felszakadozik, már elindulunk. Előtte kávé készül a homályos konyhában, s a termoszba tea. Útközben megállunk a pékségnél. A friss perecből én mindig só nélkülit kérek. Ha nincs, még a bolt előtt leszedegetem a nagy sószemeket. 

Otthon érezni magunkat a világban olyan készség, mely talán tanulható. Fejleszthető. Feltett szándékom természetesen, hogy művészi szintre. Mert pillanatok alatt képes vagyok idegenül érezni magam bárhol. Kivűlállónak. 

Az ilyen kedvességek  előtt viszont védtelen vagyok. Ezért jól megnézek, kincsként őrzök minden apró utcaképet. Hogy bármikor végig tudjak menni gondolatban az összes környéken ahol valaha éltem és szerettem. Hogy fel tudjam idézni a legapróbb részletet is. Az összes októbert. Az összes fekete cicát, a kezembe simuló gyermekkezeket, a tócsákban tükröződő eget, az összes összegyűjtött falevelet és hazacipelt gesztenyét. Semmit sem felejtettem el. Minden megvan. Az összes megtett út térképpé válik bennem.

A kontrasztok ereje.

 

Két könyvet olvasok egyszerre. Több könyv egyszerre való olvasásáról próbálok leszokni egyébként, de ezek annyira különbözőek, hogy valóban jól megférnek egymás mellett, nem csak a könyvespolcon. Sagmeister & Walsh "Beauty" és Tomas Espedal "Gehen - oder die Kunst, ein wildes uns poetisches Leben zu führen" című könyvéről van szó. Az előbbi a szépségről szól, albumszerű, sok fotóval, ez utóbbi egy félig-meddig önéletrajzi regény a gyaloglásról. Így mossa elém és egymás mellé az időzítés és a véletlen, bár nem is lehetnének egymástól távolabb, Luis Barragáns modernista építészetét s Olav Nygard romantikus költészetét. Mindeddig mindkettő teljesen ismeretlen számomra. 

Luis Barragáns épületei közül azok a legszebbek - például a Casa Pedregal -, ahol a modernizmusra jellemző egyenes vonalak kontrasztot képeznek a tájjal, amelybe belesimulnak. Tehát egy dombos, részletekben gazdag tájban lesz igazán szép egy egyszerű, dísztelen épület. Mert - olvasom a könyvben - a latin-amerikai modernista építészek tudtak valamit arról, amiről nyugat-európai társaik általánosságban nem: a kontrasztokban rejlő erőről.

Olav Nygard norvég költő volt, a huszadik század elején élt. Espedal könyvében beszédtémaként jelenik meg egy baráti beszélgetésben, néhány sör mellett egy fogadóban a fjordok között, miközben eső veri az ablakokat. Arról folyik a beszélgetés, hogy Nygard, ha angolul vagy németül írta volna a verseit, akár nemzetközileg elismert költő is lehetett volna. De ő napszámos volt, gazdálkodásból próbált megélni, s bár megjelent néhány verseskötete, ezek semmit sem hoztak a konyhára. A beszélgetés abba az irányba folyik, hogy pontosan az az előnye a költészetének, ami a hátránya: abban a dialektusban írt, amit csak egy földrajzilag nagyon behatárolt helyen beszéltek. Az övéinek írt. És ezáltal van egy kis, jelentéktelen költőnek hatalmas hatása azokra a kevesekre, akik hűségesen olvassák.

Nem leszek szakértője sem a modern építészetnek, sem a norvég költészetnek. A jó irodalomnak nem is az a feladata, hogy minél több információval, tudással lásson el. 

Engem, bármit is olvasok, egyszerűen csak az érdekel, hogyan élhetném a lehető legszebben az életem. 

És szép alatt nem azt értem, hogy a legkellemesebben.

Aktuális olvasmányaim arra tanítanak, amit, ha jól körülnézek, magam is láthatok: a kontrasztokban szépség lakik, és erő. Nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva a körülményeinknek.

Apró szolgálatokat hatalmas kreatívitással és szeretettel végezni, bonyolult helyzetekben egyszerűségre törekedni,  a túl egyszerűt feldíszíteni, nagy zajban kicsit csendben maradni, keveseknek az egész szívemet odaadni, a tengerben egyetlen kis cseppnek lenni - ez a szép.

Szavakból virágoskertet.

A kézzel írott levelek világa nem régimódi, lejárt szavatosságú intézmény. Mint ahogy az olvasás sem az, vagy a naplóírás, vagy a többi egyszerű, lassú foglalatosság, melyről - tévesen amúgy, de - nehéz elképzelni, rajtunk kívül még más is űzheti ebben a felszínesnek érzékelt, rohanó világban. 

A kézzel írt leveleknek egyszerűen csak más céljuk van, mint a modernebb, gyakrabban használt társaknak. Igaz, amit most leírok, a következő órában már elavulhat. Talán már nem érvényes. A problémák közben megoldódnak, a kérdések válaszra találnak, lehetne elölről kezdeni az egészet. 

Ezért ne azért írjon senki, ha ír, kézzel írt levelet, hogy abban gyorsan elavuló információkat közöljön a másikkal. 

Sokkal inkább novellák, esszék legyenek a borítékokban. Tájleírás, gondolatmenetek. Egy-egy ilyen levél fontossággal ruházhat fel egészen hétköznapi, csak nekünk kedves történeteket. 

Már a papírnak is, amire írok, saját múltja van. Talán az irodából hoztam haza, miután letéptem s iratmegsemmisítőbe dobtam a titkos információkat tartalmazó részeket. Talán őrzi a csésze lenyomatát, amiből a reggeli kávét ittam. Talán lesz benne néhány észre nem vett helyesírási hiba. 

Egy-egy ilyen levél bizonyítéka a létezésemnek, a fizikai valómnak. Időtlen. Palackposta a jövő tengerében. 

Évekkel ezelőtt félretettem egy képeslapot, melyen egy piros írógépből virágok nőnek szavak helyett. Minden naplóba beragasztom azóta is. Nagyon szeretem. De csak tegnap este vettem észre, hogy az idén kapott írógép véletlenül a képeslapon levő pontos mása. Adva van tehát a feladat: virágoskertté változtatni a papírra gépelt szavakat.

Életünk

minden egyes időszaka többé-kevésbé más, mint az előző. Az őszi levelek aláhullása és szépsége arra tanít, nem kell félnünk elengedni dolgokat. Minden időszak ajándék. Magában hordozza a növekedés lehetőségét.

Amiben hiszek, az az egyszerű változtatások ereje. 

Eldöntöttem, naponta legalább egy-másfél órát gyalogolni fogok. Ha nincs is kedvem hozzá, egyszerűen mégis elindulok. Tudom, könnyen beszélek. Van egy kutyám. De az a helyzet, hogy kutyával vagy nélküle, általában túlteljesítem a célomat.

Más változtatást nem tervezek. Az irodában mindig gyaloglással töltöm a fél órás ebédszüneteket. Valaki, aki többnyire otthon dolgozik, mondta, munka előtt mindig elindul, sétál húsz percet, majd mikor hazaérkezik, munkahelyként tekint a lakására. Nem iratkozok be sporttanfolyamra, nem telepítek lépésszámláló applikációt a telefonomra, nem bonyolítom túl a dolgokat. Egyszerűen csak megpróbálok elindulni s menni. Eddig mindig autóval intéztem a bevásárlást, már csak azért is, mert semmi kedvem nem volt a vállamon felcipelni a dombra, ahol lakunk, a dolgokat. Egy hete gyalog indulok postára, boltba. Néha elfelejtem, majd ott állok a túl súlyos szatyrokkal plusz a kutyával. 

A másokat talán elriasztó - a falu üres utcái erre utalnak - időjárás nem akadály. Mindig is úgy tekintettem ködre, szemerkélő esőre, földig érő felhőkre mint elindulásra késztető szépséges meghívást.

Feltett szándékom művészi szintre fejleszteni a gyaloglást. 

Mert jelenleg nem jutnak eszembe a szavak, melyekkel ennél szebben fejezhetném ki azt, amiben hiszek: 

ez az élet, ez az időszak mindenestől értékes és szép, s ami van, egyszerűségében is e l é g .

Szépség a konyhában.

Mi haszna van a szépségnek? Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az embernek egyszerűen szüksége van a "haszontalan" dolgokra. Néha tüzet rakunk az udvaron, odakint vacsorázunk a csillagos ég alatt. Ahogy lassan legég a tűz, mind közelebb húzódok hozzá. Esténként már nagyon hideg van. Belenézek a parázsba, megcsap a fa illata. Régi sátorozások hangulatát idézi, s valami elfeledett otthonosságot is. Váratlanul az jut eszembe, a legmegfelelőbb válasz ennyi szépségre a térde borulás lenne. De nem borulok térdre. Csak hallgatok, vagy folytatom a beszélgetést valami praktikus, mindennapi apróságról. Ezek az időnként meglepő, szokatlan válaszra késztető pillanatok rendszeresen beférkőznek a konyhákba, irodákba. Séta közben találtam egy faágat. Már sötét volt, sárga levelei visszatükrözték az utcalámpa fényét. Itthon vázába tettem s úgy rendeztem el, hogy másnap őt érje először a reggeli fény. 

A szépségnek nem tudom, van-e haszna. Mégis szükségem van rá. 

Néha teljesen érdemtelenül és váratlanul - mint a kegyelem - csak úgy meglep. 

Máskor én lepem meg őt. 

Nem számít rám, nem vár rám, de én mégis itt vagyok, és előkészítem az útját.