Mint akit fejbe kólintottak,

úgy nézek ki. Mert reggel - miután mindkét csörgőórát elhallgattattam és a szokásos módon visszaaludtam - úgy lökött át végül az álomvilág szép szelíden a valóságba, hogy átmenvén egy álombeli körtefa alatt: fejemre esett egy óriási, álombeli körte.

Ígértem, hogy elmagyarázom, hogyan kell poladroid képeket készíteni. Poladroid. Igen, nem
polaroid.
Achtung! Nagyon professzionális lesz.
Először is: le kell tölteni az (ingyenes) Poladroid programot. Kétféle változat van, én a Windows version-t töltöttem le. Kinek mire van szüksége. Aki nem tud angolul, vagy tud, de mégsem érti, az érzés szerint kattintgatva kövesse a letöltés érthetetlen lépéseit. Ha nekem sikerült, nincs olyan, akinek nem fog...
Aztán: ha már odasikeredett valahogy a megfelelő ikon a képernyőnkre, rákattintva fel lehet tölteni azt a képet, amit polaroidizálni (vagymizálni) szeretnénk. (Van egy kék-fehér gomb, arra kell kattintani, majd a Convert JPEG file...-ra kattintva már működik is a dolog. Egy kis idő, míg átalakul a kép, magától felmásolja majd a program a gépre.)

Igazából túl sok minden van, ami miatt nehezen evickélek át a napokon. Ezért vagyok nagyon hálás ezért a kis programért is például, - én nagyon szeretem, és hátha más is szeretni fogja. Csak ennyi.

Mélyen repülni.

Olyan tudás ez, amit nem kell - szerencsére - mindenkinek tartósan megtanulnia, én mégis azzal áltatom magam, hogy ez is kell, ez is jó, elfogadásra pedig mindenképpen méltó. ( Mellesleg örömtelien és örökre elnémítja bennem azt az okoskodót, aki sajnálattal, kéretlen tanáccsal vagy üres vigasztalással merészelne hozzászólni más életéhez.)

Szabadidőmben Oscar Wilde De Profundis-át olvasom. A könyv egy börtönben írt hosszú, szívettépő levél - annak a hűtlen barátnak címezve, aki mind anyagilag, mind erkölcsileg tönkretette az író életét. Visszagondol elrontott élete apró rossz döntéseire, majd ezt írja: "Az életben valójában semmiről sem állapítható meg annak döntő avagy jelentéktelen mivolta. Minden dolog egyforma értékkel és fontossággal bír."
Ki tudja...

A múlt év utolsó napjáról egyetlen gondolatot hoztam magammal: hallgatni a jóra hívó mindennapi szóra, még ha csak egy hóborította domboldal alakjában is jönne az elém.

Természetesen lassú és értetlenkedő vagyok. Egy teljes napig néztem a minap a hegy aljában, ahogy rajtam kívül vígan síel az egész világ. S nekem pont egy teljes nap (ha nem számolom az ezt megelőző tizenöt évet) kellett ahhoz, hogy végre, magamtól és ellenállhatatlan kedvvel úgy érezzem: én is, én is! szeretnék tudni vígan síelni.
Ez valóban apró hívás és apró válasz, de ki vagyok én, hogy válogassak.

A fény-

 képezőgépem az egyik legjobb barátom. Fényt képez számomra, mikor csak a nagy szürkeség van a fejemben és szívemben. Biciklizés közben százszor is megállunk Sárával, mikor csak egy picit is kisüt a nap, vagy szép fűt-fát látunk, vagy csak úgy. Tanítom arra a kevésre, amit tudok és érzek: hogy aranymetszés, hogy fény, ellenfény, s hogy mindez néha nem számít. Közben szívből örülök az örömének, hogy ő is szépnek látja magát a kész fotón, közben próbálom ellesni tőle, akár én is örülhetnék annak, ami van: a megörökített két szép szememnek, körülötte a vékony szarkalábaknak, kicsit oldalt és feljebb az őszülő hajszálaknak. Édes barátaim. Gyertek csak, gyertek,  majd csak lesz valami. Tavasz van és hétfő, megviselt Vergilius és az ő Eklogái lomtalanításból, (Títyrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel, Erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba...*), Réber László rajzok ugyanonnan. Egyiken felismerem magam, mikor majd öreg leszek és bölcs. Szabad örülni mindenfélének.

(* Fekete István fordítása)

"mindig szeretni

fogják a könyvet azok, akik fáradságos munkával eljutottak oda, hogy könnyedén olvassanak", írta K. Vonnegut már nem tudom melyik könyvében, hát nem tudom, nekem beletörött a bicskám Thomas Mann Varázshegyébe...olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba, valami könnyedebb (és könnyebb), vékonyabb könyveket hoztam el, amik jól beleférnek a hátizsákom zsebébe. Joan Aiken nevén akadt meg a szemem, meg a könyvei címén, olyan ismerőseknek tűntek ( Lady Catherine nyaklánca például...), aztán láttam, hogy a Jane Austen könyvek mellékszereplőiről írt regényeket. Ezek jók lesznek most. Nem esik le a karikagyűrű a kezemről ha elismerem, nem vagyok annyira kékharisnya sem, nem tudok annyira németül sem, s nem bírok olyan nehezet cipelni sem, mint képzeltem magamról. Jól van.
Én most kicsit veszem a csigaházamat és visszahúzódom bele, de majd jövök, perszehogy.
Boldog őszt továbbra is.

Nézek

ki az ablakon az esős őszbe meg abba a kis végtelendarabkába, ami ebbe a téglalapalakba belefér. Minden nap halogatom az őszi kerti munkák elkezdését, a folyamatos esőzés okán, és igazam van, mert ma például, mikor egy kis sárga virágcsokrot akartam összeállítani magamnak (borús időben világítanak a sárga virágok), nem meglepő módon úgy elcsúsztam a sárban, hogy a kezemben levő olló kivágta a kedvenc nadrágomat és csöppet beleállt a térdembe is, de nem baj, mert csodálkoztam is volna, ha nem.

.....

Anna összesen két pólót hajlandó felvenni, egy lilát és egy rózsaszínűt. Néha hajszárítóval kell szárítanom őket, hogy minden nap tisztát vehessen fel. Ma reggel mindkettő koszos volt, ezért szigorúan ráparancsoltam, hogy vegye fel a fehéret.
"Jól van, felveszem a fehéret, de tudd meg, hogy abban nem leszek boldog."
Szóval koszos pólóban ment iskolába, mert azt még a reggeli rohanásban is megértettem, hogy a boldogság határozottan fontosabb, mint a tiszta ruha. Különben is, csak kétfajta gyerek van: koszos és boldogtalan.

......

Földrajz

Azt a mexikói képeslapot végül soha nem
kaptam meg. Skandináviából sem érkezik már
levél. A szíriai rádió sem küld üzenetet.
De a szeretet minőségét nem befolyásolja, hogy
viszonozzák-e.

(Tóth Imre)

Szeretem a kortárs verseket. A nemkortársakról nem is beszélve.

Nehezen

kecmergek ki a csend burkából. Egyrészt teljes az élet így is, másrészt úgy érzem, mindent elmondtak már mások, amit lehetett és érdemes volt, minek szaporítani a szót. De közben meg nincs igazam, mert a szószaporításnak igenis sok értelme van. Harmadrészt pedig néhány éjszakai nemalvás után akkora öröm, hogy a múlt éjjel, ha kicsiket is, de tudtam aludni. Ebben az újévben még csak beteg voltam nagyjából, és mivel képtelen vagyok igazából egyben kipihenni, ezért csak apránként, elhúzódva tudok gyógyulni.
Nagyon hideg van odakint. Nincs hőmérőnk, de szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy minusz 20 fok körüli a hőmérséklet. Mentünk a gyerekekkel az iskolába ma reggel, miközben az álmosság még ott volt minden porcikánkban és csikorgott a hó a talpunk alatt. Annyira szép.
Most pedig főzöm a krumplilevest. Férjem szülei itt vannak egy ideje, és mivel nagyon szeretik a leveseket, a kedvükért gyakran főzök mostanában. Aztán dagasztok be másfél adag kenyeret, aztán meg szeretnék még egy tepsi zserbót sütni. Igaz, csak karácsonykor szoktam, de hadd legyen még picit karácsony, ha már úgy elrohant mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Mindezt halkan, fel ne ébresszem a többieket.
S közben meg nem akarom megtartani magamnak azt a verset sem, amire a napokban bukkantam. Nem is csoda, ha az elolvasása után úgy éreztem, semmi mondanivalóm többé.

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
(Pilinszky János)

Vasárnap

van, viszonylag korán is van még, máskor ilyenkor kelek, hogy még éppen el tudjunk készülni az istentiszteletre...ma nem megyünk, mert nem lesz, ilyen is ritkán van, de Weimarban hagymavásár lévén és (ha nem tévedek) szabadtéri evangélikus összejövetel a főtéren (minden évben más egyház kerül sorra), hát ma mindenki odamegy. Én ugyan nem, mert hagymavásárkor képtelenség parkolóhelyet találni a városban, s én hagymavásár nélkül is csak mélygarázsban merek parkolni, ugyanis ha nem áll legalább három autónyi hely a rendelkezésemre, inkább neki sem fogok semmilyen manővernek. Az egy külön téma, hogy mélygarázsos parkoláskor is gyomoridegem van, de ahhoz női agy szükségeltetik, hogy ezt emberfia megértse, miért is.
Szóval korán van, de már órák óta ébren vagyok. Teát főztem T.-nek és egész napra ételt csomagoltam neki az ügyeletbe. Aztán már nem feküdtem vissza, inkább olvastam, megtartottam az én egyszemélyes istentiszteletemet úgymond...Közben figyelem, mikor ébrednek a gyerekek, mert ágybareggelit ígértem, forró csokival.
S míg az utolsó mondatot leírtam, már ölembe is fészkelte magát egy csöpp kislány, hát így ér véget ez a reggeli bejegyzés... de előtte hadd ajánljam még nektek a Litera netnaplójának utolsó néhány bejegyzését, egy olyan valaki írta (Turi Tímea), akitől szerintem még sok szép írásra számíthatunk a következő években.

Néha

olyan nagyon szép német szókapcsolatokra bukkanok olvasás közben. Például az, hogy atemberaubend schön annyira lélegzetelállítóan szép...és ahogy pontosan van neki magyar megfelelője, hát az nagyon jó. Ilyenektől válik otthonossá egy idegen nyelv.


Amúgy itt nagyon ősz van már, gyakran van köd, kevés a fény...nagyon szeretem.
Délután az jutott eszembe, hogy ez az év, az eddig eltelt része, az egyik legszebb évem. S ahányszor ilyen nagyon őszi tájba fogok kinézni, az kicsit olyan lesz, mint Madeleine teába mártott süteménye, amely felidézi az egész gyermekkort - időtlenné téve a nagyon fontos dolgokat az életben.

Arra

gondolok, elmesélem az estémet. Míg hűl egy kicsit a rooibos teám.
Hónapok óta nem voltam a kéthetente esedékes Hauskreis-ban, hol ezért nem, hol azért nem, hát ma este elmentem.
Végig azon gondolkoztam, vajon a Demut az szelídséget vagy alázatot jelent-e, ugyanis ez volt a téma. Aztán itthon megnéztem a szótárban. Alázatot jelent.
Attól függetlenül, hogy ugye végig azzal sem voltam tisztában, miről is beszélünk egyáltalán, sokat jelentett nekem. Nem nagyon szoktam hozzászólni a beszélgetésekhez, nem azért, mert nincs mondanivalóm, de mire összerakom egy mondat végét is, elfelejtem az elejét...és amúgy is inkább szeretem hallgatni mások gondolatait, mert hát ilyen is kell legyen valaki. Arra gondolok, másoknak is szükségük van olyanokra, akik szívesen végighallgatják őket, hát én megszerzem nekik ezt az örömet.
Ma este ott volt egy nyugalmazott evangélikus lelkésznő, Birgit a neve azt hiszem, picit eddig is ismertem...(végre egy olyan német, aki nem hadar )...annyira jó volt hallgatni, ahogy lassan, nyugodtan beszélt, mély gondolatokat fejtett ki, hát reggelig is elhallgatnám. Kihez is hasonlítsam. Mint Polcz Alaine, pont úgy beszél.
Ő mondta, hogy ahhoz is alázat kell, hogy elfogadjuk mások segítségét. Még akkor is, ha úgy gondoljuk, ezt vagy azt magunk is meg tudjuk csinálni, ráadásul jobban, fogadjuk el a felajánlott segítséget. Nyilván ehhez tényleg kell alázat. Én már sértettem meg halálosan embereket, mert nem fogadtam el nagy büszkén a segítségüket, hát nem lettem boldogabb, ez tény.
Ezenkívül nagyon finom volt a tea, és valaki hozott magával egy egész nagy kerek hagymatortát. Ó egek. Udvariasan kértem egy szeletet ugyan...és nem bántam meg, mert tényleg nagyon finom. Picit hasonlít a pizza ízéhez, de annyira mégsem, hát ezt jól körülírtam. Itt ez nagy specialitás, hát éppen ideje volt megkóstolni. Míg ettük a tortát, mindenki csevegett, receptet kért, szóval ilyen apró emberi dolgok, teakavargatás, ilyesmi, amivel eltelik a rendelkezésre álló idő fele, és arra gondoltam, nem is csak a téma a fontos, nem is csak az okosabbá lételünk a fontos, hanem talán pont ez a hagymatorta és pont ez a receptelkérés, ez az, ami legalább ugyanannyira fontos. De lehet, hogy tévedek.

Egy

rakat képet töltöttem fel a hétvégéről...lassan átválok fotóbloggá. Nem ám, nem is. Ja, és közben kicsit rózsaszínesíetlenítettem itt a hátteret...már éppen ideje volt, így sokkal jobban tetszik. Tényleg nem vagyok rózsaszín, semmilyen szempontból.

Mikor

még gyerek voltam, mindig volt nálunk valaki, barátok, szomszéd gyerekek, aztán mikor nagyobb lettem, akkor is, szóval tulajdonképpen míg el nem jöttem otthonról, ilyen állandó jövés-menés volt...nagyon szerettem. Abba mondjuk nem gondoltam bele, mit jelentett mindez anyunak, az valahogy természetes volt, hogy ő akkor spontánul süt egy tál fánkot a társaságnak, vagy mittudomén. Azért is furcsa így visszaemlékezve, mert ennek ellenére mindig is nagyon szerettem és szeretek a mai napig is egyedül lenni. Szóval egy hétig is ellenék magamban, ha éppen arról van szó. (De erről soha nincs szó.)
Most meg én vagyok ugye az anyuka. Akinek azzal, hogy minden gyerekét akkor és odaszállítja, menedzseli ahova éppen kell, nagyjából el is telik a napja. Túlzok persze, de annyira azért nem, más biztos ügyesebben csinálja ezeket a dolgokat. Az itteni legjobb barátnéimnak van már szerencséjük kamaszkorú saját gyerekekhez, így van némi fogalmam róla, mennyire nemkönnyű dolog néha az ilyesmi...nekem ugyan még elvileg nincs ilyenem, de mintha már alakulna valami. Ugyanis egyik lányom (neveket nem említünk ugye...), előszeretettel űzi azt a szokást, hogy délelőtt a suliban meghív hozzánk néhány gyereket, aztán, (hát meg előtte is) jól elfelejti ezt velem közölni, így akármit is tervezek délutánra, az nagyjából kútba esik, elvégre nem küldhetem haza a közben (számomra) meglepetésszerűen megérkezett vendéggyerekeket, meg különben is el vagyok foglalva azzal, hogy spontán uzsonnát szervírozok fel, próbálom nem megtiltani az összes elképesztő játékötletet (nem, nem nyúlhattok apa gitárjához és esőben NEM mehettek ki bújócskázni a rétre, de kérlek a szekrényemben SE bújócskázzatok...), mert azért nem szeretnék egy BöseMama se lenni, meg aztán arra is gondolnom kell, ha már valakinek baja esik, akkor az ne a másgyereke legyen (meg az enyém sem), elvégre én vagyok itt a felnőtt, aki az egész mindenségért felel. S még azt is észrevettem, ha mások itt vannak, a kedves csemete milyen könnyen szemtelenkedik, próbál mindenfélére rávenni, gondolom hogy villoghasson kicsit a barátok előtt - ami úgy normálisan azért nem így van, legalábbis próbálom magamat meggyőzni, hogy ejsze nem rontottuk el útközben ezt az egész nevelés-dolgot úgy ahogy van.
Szóval állítólag a régi világban nem is tudtak olyanról, hogy (kis)kamaszkor, egyszerűen nem vettek róla tudomást...hát én nem tudom, én csak azt tudom, hogy néha szelíden és könnyedén elgondolkodom mégis a témán (jajsegítség, helpmeplease!) és ura vagyok a helyzetnek, de tényleg...:)

Hát elkezdődött...

Mármint az iskola. Hétfőn a legkisebbik is csatlakozik amúgy, csak az elsősök kaptak még két nap szünidőt. Őszintén: soha nem fogom megszokni tán az ilyen iskolakezdéseket. Én szeretem, mikor itthon vannak és mindenfélét lehet jó ráérősen együtt csinálni. Most, hogy lerövidül ez az idő, szeretném, ha ugyancsak sokminden beleférne, de mondjuk itt az az elv vezet, hogy inkább keveset és jót. Szükség van a szabad játékra is, a csak-úgy-elvagyunk érzésre is. Két dolgot szeretnék kipróbálni a közeljövőben (ha lehet, már ma):
- Az egyik a merített papír készítés: ezt már nagyon rég szeretném, mert annyi sok papírhulladék felhalmozódik nálunk, hogy csuda. Igaz, hogy Anna mindig átnézi őket, de még ő sem tud mindent újrahasznosítani a kis fabrikálásaihoz. Szóval akkor merített papír, amire majd mindenféle szép, jó és hasznos dolgot lehet írni, rajzolni.
- A másik pedig az úgynevezett Art Journaling
elkezdése a gyerekekkel. Ez a naplóvezetésnek egy olyan formája, ami ötvözi az írást, a rajzolást, a ragasztást, mindent amit csak akarsz...az egyetlen szabály, hogy nincs szabály. Valami olyanra gondoltam, hogy minden nap csak egy szót vagy egy mondatot írna le mindenki a saját füzetébe (én is persze), vagy még annyit sem, tehát valamit, ami úgy jellemző arra a napra, vagy egy elhatározás, egy cél amit aznap kitűzünk magunk elé. És akkor ezen szavak köré mindenki azt rajzolhat vagy ragaszthat, amit akar. Ez egy jó befejezése (és kifejezése :) a napnak és egy idő múlva jó érzés lesz visszanézni a színes kis füzeteket.
Én fejben amúgy rég vezetek egy olyat, hogy minden napra egy jellemző szót húzok rá. Egy napot sem lehet csak egy szóval körülírni ugyan, de mikor sorozatosan csupa negatív szó jutott eszembe...hát elgondolkoztam meg rosszul is esett, mert mindenki maga alakítja a napját olyanra, amilyen.
Szóval ilyesmi. Tervezni könnyű, én nagyon jó vagyok tervezésben, a megvalósításhoz már több is kell persze. De ha betervezem és elfogadom azt is, hogy minden nap van olyan, amire nem vagyok büszke, amikor én vagyok a megtestesült nemjóanya például, akkor könnyebb az értékes dolgokra figyelni.
Avagy: "A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maroknyi aranyát." (Déry Tibor)

Elkezdtem

begyűjteni a kertből a fűszernövényeket és az első csokor levendulát. Meg van eper is és a minap begyűjtöttem az összes rebarbarát. Ez utóbbiért nem rajongok különösebben, de ma este szerettem volna egy kis eperrel együtt lekvárt főzni belőle, csak aztán esti séta lett helyette és most már azt hiszem, belealudnék a lekvárkevergetésbe, ha hozzáfognék. Inkább megyek Amélie-t nézni...

Mivel

úgy tűnik, a hajam az egyik leginkább érdeklődésre számot tartó téma ebben a blogban :), feltöltök még egy képet és nem hiszem el, hogy megteszem. S hogy mégis, nem azért van, mert olyannyira szépnek látnám magam és az újdonsült frizurámat, mert egyáltalán nem, viszont rájöttem, hogy mélységesen szeretem a tökéletlen dolgokat, tárgyakat, épületeket, embereket s hát ez utóbbi lennék jómagam is , és ráadásul mostanában jól érzem magam a bőrömben, tehát úgy külsőleg, mint belsőleg elfogadva és szeretve, és ez egy olyan tény, ami csak tőlem függ. Igaz, hogy mások kell elfogadjanak, de mégis tőlem függ az, hogy elfogadom-e azt a tényt, hogy ez így van - nem annyira bonyolult ám, mint ahogy mondom. Sokan nem tudják elhinni, hogy szerethetők, és van egy olyan barátnőm, aki szerintem pont emiatt nem szereti, ha fényképezik, szegénynek nincs valami nagy szerencséje velem, mert én ritkán indulok el bárhova is gép nélkül.

Amúgy ma igazi szép napunk volt, olyan, amikor kerek a világ, mert kell az ilyen is, hogy legyen erőnk majd akkor, mikor nem lesz ennyire kerek...Ez a kép egy ilyen emlékezetes pillanat megörökítő próbálkozása (vagy inkább próbálkozó megörökítése? )egy tavacska partján, napfényben, ezernyi színes szappanbuburékkal és gyerekekkel.

Néha arra

gondolok, mit is írjak még, mikor jószerivel leírtam már mindent, amit ide lehet, ismételni meg nem akarom se magamat, se mást. Na mindegy. Befejeztem a Lewis könyvet (Keresztény vagyok), s azon kívül, hogy megállapítottam, azért írt néhány hajmeresztő dolgot, találtam egy jót a vége felé, pont, amikor az eredetiségen gondolkoztam amúgy is. A veszítsd-el-az-életed-hogy-megtaláld-azt féle keresztény paradoxon boncolgatásához illetve a magunk körül való forgolódás értelmetlenségéhez kapcsolódóan írja hogy:

" Még az irodalomban és a művészetben sem lesz soha senki eredeti addig, amíg azzal vesződik, hogyan legyen eredeti; ellenben ha egyszerűen megpróbálunk igazat mondani (mit sem törődve azzal, hogy milyen gyakran tették ezt korábban), tíz esetben kilencszer eredetiek leszünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Ez az elv végigkíséri az egész életet, a legelejétől a legvégéig. Engedjük hát el magunkat, hogy megtaláljuk valódi énünket! Veszítsük el életünket, és megmentjük azt!...Ha magunkat keressük, hosszú távon csak gyűlöletet, egyedüllétet, kétségbeesést, haragot, romlást és pusztulást fogunk találni. De ha Krisztust keressük, meg fogjuk őt találni, s vele együtt mindent ráadásként".

Nos, ez az az elv, ami elvileg az élet minden területén működik vagy működne, ha hagynánk. S ha belegondolok, ez olyannyira fura, hogy talán igaz is. Mert elvileg könnyű elfogadni bármit, a gyakorlat a nehéz, és most távolról sem akartam eredeti lenni.

S nem ide tartozik, de a mindennapjaimhoz annál inkább, hogy csak csodálkozom, mennyire szépek mostanában a virágaim. Harmincegy éven át a legszívósabb virág is elpusztult a közelemben, hogy most, a harminckettedikben legyen végre egy szép, virágos lakásom. A petúniák illatosak és dúsak, a kis sárga rózsám szó szerint a túlvilágról jött vissza, hogy annál szebb és erősebb legyen most...hát nem hiszem el. Egy ideje nem vásárlok semmilyen növényt amúgy, sőt, még a fejem is elfordítom a virágárusnál, nehogy olyat lássak, amit magam is megbánok, de...mindig van egy de...:) Szóval ma vettem még két muskátlit, mert nagyon különlegesnek találtam őket és egy idős bácsi árulta és az az igazság, hogy szívtelenség lett volna otthagyni őket.

Bár nagyon

szeretném, ha egyszer olyat is létrehoznék az életben, ami úgy kézzelfogható és körülírható, hogy azt ne mondjam maradandó - bár ezt már most érzem, mennyire sántító gondolat, de mindegy is, mert nem is erről akartam beszélni, csak hát el kell kezdeni valahogy...Szóval néha jönnek nekem olyan egyszerű kis gondolataim, hogy bár nem igazán tudok, - de mivel az a meggyőződésem, hogy naponta kell a meleg étel a családnak,- hát akkor jól kigondoltam, hogy én szeretek főzni, ami mellesleg a világ legkevésbé maradandó munkája. A legjobban akkor szeretem csinálni, amikor például jókedvem van, mert akkor mindent szeretek csinálni, és akkor is, amikor egyáltalán nincs jókedvem, mert ha mégis ráveszem magam, akkor semmi sem ad végül nagyobb örömet, mint a tele fazék tejfölös krumplileves vagy a friss pizza látványa.

S ha már tűnékeny dolgok...egész délelőtt esett picit az eső, de pont elállt, mire hazaértünk Enikővel az oviból. Ilyen szép kis homoksüteményeket készítettünk meglepetésül a később érkező nővéreinek meg hát a saját örömünkre, bár délután úgyis szétrombolják a szomszéd kisebb gyerekek. Pici tanulság arra nézve, hogy semmi sem csak a miénk és kevés dolog tart örökké...

Mind

szebb és otthonosabb kezd lenni a kis erkélyünk és én ennek annyira örülök. Ha időm van, kihozom ide a kis dolgaimat és elvagyok, már ha engedik, de általában nem engedik egyes sárga ruhácskába öltözött egyének:)...




Amúgy még mindig a Momo-t olvasom, - különböző okok miatt lassan haladok vele - és például most is olyan szépet találtam benne, hogy megpróbálom lefordítani...Szóval ez akkor van, mikor Momo Meister Horánál van, aki elviszi őt egy fantasztikus utazásra a saját szívébe ( mondtam már, hogy ez egy felnőtteknek való meseregény, ugye...), és Momo szeretné elmondani a sok szépséget amit látott, a barátainak. A baj csak az, hogy tudja, ugysem találna rá szavakat.
" Várjál, Gyermek, mint a magocska, mely a földben alszik egy egész évszakon át, mielőtt szárba szökne. Ilyen sokáig tarthat, míg a szavak benned is megnőnek..."
Ó, ez olyan szép már megint. Hogy a szavaknak is időre van szükségük, mielőtt kimondjuk vagy leírjuk őket. És még annak is örülök, hogy végre németül is teljesen élvezni tudom a mondatokat, már csak ezért is érdemes volt legyőznöm a német nyelv iránt érzett ellenszenvemet ( mellesleg rá lettem kényszerítve :), hogy eredetiben tudjak elolvasni könyveket, mert az mégiscsak más, de tényleg.

Ma sikerült

szépen kitakarítanom a lakást...Nagy előnye a vendéghívásnak, hogy az ember összekapja magát, és időben végez a házimunkával. Szóval holnap ebédre kedvesvendégek jönnek, és addig az ebéd is el fog készülni. Különben ma is hajlamos lettem volna karácsonyi hangulatban eltölteni a napot...Olyan jó kis békés ünnepünk volt, szóval ha valaki ezt kívánta nekünk, akkor bejött. :) Sehol egy rokon (sajnos), aki meglátogatott volna, vagy akit meglátogattunk volna - és ha már így alakult, akkor römiztünk meg unóztunk háborítatlanul naphosszat, meg sétáltunk a csípős hidegben, aztán meg hazajöttünk a jó melegbe. És találtam egy olvasatlan könyvet, így meglett az idei karácsonyi könyvélményem is...minden, de minden kirendelődött. Ráadásul, 24.-én boltzárás előtt még elszaladtam tojásért, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy vettem magamnak még egy kis füzetet is, de olyan szép finom lapokkal, hogy egy napig csak nézegettem, hogy akkor mi szépet írjak bele. Mert írni azt muszáj, csak nem tudtam mit. Azóta már kitaláltam, és olyan jó, hogy nyugodtan hurcolhatom magam után mindenfelé, mert senki nem akarja kikutatni a "titkaimat". :) Amúgy németül írkálok bele mindenfélét, és a nyelvgyakorlás hasznán kívül abban is reménykedem, hogy valamire jutok ezzel, csak még nem tudom mire. Hm...igen, jellemző ez a "csinálok valamit, de még nem tudom mit" dolog most rám, csak még nem tudom, mi lesz ennek a vége. Hmhm...újév alkalmából azért nem ártana végre egy kis céltudatosság...