Mikor

tegnap segítettem felvinni a vonatra a csomagokat és elköszöntem a gyerekektől, lefotóztak - az év utolsó fotója rólam - búcsúzóul. A külön az anyáknak félretett kegyelem folytán - pedig nagyon érzékeny vagyok amúgy - még nem emlékszem egyetlen kétségbeesett, könnyes búcsúra sem, valahogy a döntő pillanatban nincs bennem más, csak valami minden bizonnyal földön túlról származó béke.

Így búcsúzom az évtől is, a múló időtől.

Mint minden év végén, úgy most is idézetet, szavakat, iránymutató gondolatokat keresek a következőre.

Négy könyvet választottam ki, mint hosszú távú, egész éven át elkísérő olvasnivalót.

A Szentírást, mely egyébként is keresztül-kasul szövi a szövegeimet, ezen belül pedig különösképpen a 42. zsoltárt.

Martin Schleske Werk/Zeuge című könyvét, melyben az év minden napjára jut egy-egy gondolatmenet.

Egy Zelk Zoltán verseskötetet.

Végül Patti Smith A Book of Days című kötetét.

Az év szava, már egy ideje kiválasztottam, számomra jelenleg a legfontosabb: a bizalom.  

 

A Book of Days-ben az énekesnő 366 fotója található, hozzá ugyanennyi, többnyire néhány szavas szöveg. Ahogy ő fogalmaz: Three hundred and sixty-six ways of saying hello. Háromszázhatvanhat módja a köszönésnek. Nem is a dalait szeretem a legjobban, vagy a könyveit, fotóit, hanem ezt a fajta életszeretetet, bizalmat, melynek köszönhetően így hetvenhat évesen is jelen van a világban, énekel, koncertezik, utazik, ír, s lánya biztatására megtanulja használni, nem is akárhogyan, a szociális médiát. 

Boldog új évet!

Karácsony hatodik napja.

Az év utolsó előtti napját - ami az elsőszülöttem és Patti Smith születésnapja is egyben - az állomáson töltöttem, majd takarítással az immár üres házban. Végül főztem egy termosz teát és elővettem az év folyamán teleírt két és fél füzetet. Visszatekintek. Végiglapozok a blog oldalain is, nézem a fotókat, itt-ott beleolvasok a szövegekbe. Idén - miközben mindinkább kimegy a divatból a blogolás - körülbelül kétszer annyi bejegyzést írtam, mint az utóbbi években. 

Valaki kérdezte az elmúlt napokban, sikeresnek ítélem-e meg az idei évet. Visszakérdeztem: mi az hogy siker? Mindenkinek mást jelent. Még gondolkodom rajta, nekem pontosan mit. 

Addig is olvasom a szövegeket. Egyik-másik igazán szép. A legszebbek - íme egy kis személyes válogatás - nem az általános vélekedés szerinti sikeres pillanatokat írják le. 

S talán ez elég jó válasz arra, vajon a sikeresség kérdése-e a legfontosabb egy elmúló évre visszatekintve.

"Végső soron minden azon múlik, azt hiszem, képesek vagyunk-e megtanulni szeretni. Újból és újból beleszeretni a világba, a legapróbb dolgokon keresztül. Egy májusi délután például, egy parkolóban állva, régi és új barátokkal, kicsit még húzva az időt hazaindulás előtt. Semmiségekről beszélgetve, mialatt kis fehér virágszirmokat kezd el fújni a fákról arcunkba a hirtelen feltámadó szél. Mintha összebeszéltünk volna, úgy nyújtjuk ki a tenyerünket, szinte egyszerre. Mintha minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya lenne. Megannyi miniatür repülőtér. Egy hely, ahol földet ér sok hófehér, törékeny remény, s kicsit megpihen, útközben hazafelé."

(Május 11)

 

"Abban a pillanatban ért házunk elé a kukásautó, mikor elkezdtek zúgni a harangok. 

Én valahol a kettő között, résnyire nyitott ablaknál, középen, az ebédlőben felállított ideiglenes irodában, egy laptop előtt. Néhány percig, míg a szemét be nem kerül az autóba, keverednek a hangok. 

Az egyik tömjénillatú pillanatokat idéz, színes templomablakon át rám sugárzó fényt.

A másik fáradt estéket, mikor még összeszedem az utolsó erőmet s elmosogatok.

Az egyik ünnepélyes. 

A másik mindennapi. 

Mindkettő imádságra indít.Mindkettő szent."

(Augusztus19)

 

"Az Edinburgh-i Írók Múzeumában (Writers' Museum) olvastam Robert Louis Stevenson következő mondatát: "to travel hopefully is a better thing than to arrive, and the true success is to labour". Azonnal feljegyeztem magamnak, mert egy ideje ez az, ami leginkább foglalkoztat: hogyan kell, lehet reményteljes szívvel utazni, egyik életszakaszból a másikba, a változásnak, megszokásnak kitett hosszú távú kapcsolatainkban, a mindennapokban. 

A repülőtéren várakozva a visszaindulásra, ha csak egy kifejezést vihetnék tovább magammal ebből a csodálatos utazásból, ez az egy lenne: 

"to travel hopefully". 

Reménységgel utazni." 

(Szeptember 3)

 

"Egy szép, szomorú őszi estén elővettük a Skócia térképet, s a fotók, emlékek alapján megrajzoltuk vastag, fekete filccel utólagosan az útvonalat. 

Akárcsak a való életben, amihez ráadásul nem is lehet a benzinkúton zsebtérképet venni, lehetetlen lett volna előtte, hiszen akkor még csak nagyjából tudtuk, merre fogunk elindulni. A szállásokat is az utolsó utáni pillanatban foglaltuk le. Minden helyre, ahol elidőztünk, bármilyen keveset, tettünk egy-egy jelet a térképen. Itt jártunk. Követtük a szívünket. Nem előre eltervezett pontos útvonallal és megtekintendő látnivalók listájával indultunk. Hanem szabadon, kíváncsian. Engedtük magunkat meglepni, eltéríteni, megállítani, ha valamilyen különleges szépségre lettünk figyelmesek. 

Annyi minden mást is lehetett volna még megnézni. Annyi mindenről lemaradtunk! 

De ez, ami végül lett, az összes fény- és mélypontjával együtt, ez a mi útunk. "

(Szeptember 13)

Karácsonyi csoda.

Körülbelül szeptember óta készültünk erre a karácsonyi koncertre. Egyébként ritkán lépünk fel, a járvány kezdete óta még annál is ritkábban, az elmúlt évben talán összesen kétszer. Viszont hetenként egyszer, szerdán, mindenképpen próba. Felőlem maradhatnánk is ennyiben, a rendszeres éneklésnél, a magunk örömére, bár elismerem, van abban valami izgalmas összetartó erő, mikor célzottan készülünk valamire. Karácsony második napjára hirdettük meg a koncertet. Hogy aztán az utolsó két napban mind több énekes lemondja, betegség miatt. Még aznap, még közvetlenül az esemény előtt egy-két órával is kérdéses volt, lesz-e mindegyik hangban elegendő ember. A templom közben megtelt. Mielőtt kiálltunk, arról beszéltünk, hogy bármi lesz, legalább mosolyogjunk. A fotó közvetlenül kezdés előtt készült. És nagyon kedves nekem. A mosolyok miatt, az összetartás, a befektetett munka miatt, s hogy legyőzve a félelmet a legjobbat adtuk, amire képesek voltunk. Minden más, amitől végül egy szép, örömet adó egésszé állt össze az a valamivel több, mint egy óra ott a hideg templomban, valami rajtunk kívülről érkező csodának köszönhető. S visszatekintve az elmúlt évre látom, bárminek is fogtam neki, mindenütt erre volt szükség: kitartó munkára, rendszerességre, a félelem legyőzésére, a döntő pillanatban való kiállásra, mosolyra, csodára.

Karácsony negyedik napja van.

Úgy döntöttem, idén  - a Twelve Days of Christmas dalt hallgatva Bing Crosby előadásában - tizenkét napos karácsonyt ünneplek. 

Szeretem korán reggel, még sötétben felkapcsolni a karácsonyfa fényeit s várni a napfelkelte lassú érkezését. Az ünneppel kapcsolatos hosszú várakozást, sok kimondott, kimondatlan elvárást is szeretném ugyanilyen lassan elengedni. Annyi időt szántam díszítésre, ajándékokra, készülődésre, szövegek megfogalmazására, ételek, sütemények elkészítésére. 

A karácsony utáni időszak, bár nem kap annyi figyelmet, számomra ugyanolyan fontos. Amikor - nem azonnal, de - elpakolom a díszeket. Amikor ebédet szolgálok fel a szépen megterített asztalon, csupa maradékból. Hosszú sétára indulunk, javaslom, rendeljünk vacsorára pizzát, s órákon át olvasom a  karácsonyra kapott könyveket. A férjem leül a zongorához, s bármelyik karácsonyi dalt eljátssza - már a hivatalos ünnep után -, amelyiket kérem. Reggelenként hosszabban írok a naplóba, mint egyébként. Visszatekintek az elmúló évre, és előre is, az érkezőre. A ajándék adventi kalendáriumban levő fonalakból kendőt kötök, már majdnem kész. Teljesen váratlanul, eredetileg saját magamnak szántam, a személy is eszembe jutott, akinek még szilveszter előtt odaajándékozom.

Véletlenül úgy alakult, hogy egy nekem szánt ajándék még útban van felém. Azt majd január ötödikén, karácsony utolsó, tizenkettedik napjának estéjén fogom kibontani, ha addig ideér.

Mindig van valami, ami még nincs készen vagy már elpakolásra, búcsúra vár. 

Ami a kettő között van, az a jelen pillanat.

Lehetetlen megállítani. Vagy lepréselni, későbbre tartogatni. A legnehezebb megélni és megbecsülni.

Ha mégis sikerül: az a valódi ünnep.

Szenteste reggelén.

Nincs szebb a karácsonyi gyertyák fényénél. Bevilágítják a még homályos konyhát, az odakint csepergő esőt s a készülő leves hozzávalóit, egy fej hagymát, néhány szem krumplit és két hokkaido tököt. A konyhámban már elkezdődött az ünnep. Csendesen, kegyelemmel teljesen.

Mindenkinek áldott, szép, vigasztalással és örömmel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel, Márta.

Mégis.

Az adventi útra visszatekintve örömmel tölt el, hogy idén is együtt ünnepelhettünk. Nem így terveztem, sőt, teljesen biztos voltam benne, mondtam is mindenkinek, aki kérdezte, hogy nem, idén egészen biztosan nem írok adventi kalendáriumot. Időhiány miatt, más kötelezettségeim miatt, mert már tíz éve írom és képzelem, milyen unalmas olvasni, mert idén inkább a kézzelfogható kis világomra terveztem figyelni sokkal inkább. Hogy aztán mégis. Egyszerűen csak azért, mert egy-két ember szerette volna s én engedtem magam rábeszélni. 

Karácsonyra ezt kívánom mindenkinek, ezt a szelíd engedékenységet, kíváncsiságot, rábeszélhetőséget, kérlelhetőséget. Nyitott szíveket és ajtókat kívánok. Mosolygó szemeket. Békét, kinyújtott és elfogadott kezeket. S ha minden ellene szólna, akkor is, lehetőnek tartani az áldást, az ünnepet - mégis.

Boldog, áldott karácsonyt!

Szeretettel:

Márta

Azokon a

csodálatos karácsonyi képeslapokon, amiket még Angliában vettem volt néhány éve az áll, hogy Season's Greetings. Mert a karácsony egy időszak. Nem egyetlen est, nem egyetlen éj, s nem veszik kárba minden csak azért, mert az az egy éj nem csendes, esetleg egyáltalán nem is szentséges.
Úgy szerettem egy egész hosszú időszakon át hajnalban kelni, a még sötét konyhában néhány sort leírni, látni a betűket, ahogy világítani kezdenek az ujjaim alatt. Szerettem olvasni mások szövegeit is, adventi ablak volt mindegyik. Szép volt feldíszíteni apránként az otthonunkat, sorban meggyújtani a gyertyákat. Szerettem volna minden adventi estén mesét olvasni, mint régen, a gyerekeknek, kicsit együtt lenni velük - ez körülbelül háromnegyed részben sikerült. Tanulom szeretni azt is, ami részleges, ami nem teljes.

Véget ért a szép karácsony. Lassan az új évet várom. Egy másik kezdetet.

Tény, új autót venni nem fogok. Nem iratkozom be fitness stúdióba, nem változtatok frizurát, nem keresek új munkát, nem nyitok új bankszámlát. Nem kezdek el másik hangszeren tanulni, nem keresek magamnak új hobbit.
Ehelyett előveszem a régi zongorakottákat. Jobban megbecsülöm a régi barátaimat. Gyakrabban felveszem a régi futócipőt, kimenni futni egyszerűen csak ide, a legközelebbi erdőbe. A kamrából elhasználom az összes régi befőttet, élelmiszert. Elolvasom a már meglévő, olvasatlan könyveket. Folytatom a blogot. Nem találok ki új álmokat, csak őrzöm a régieket. Kicsit komolyabban veszem őket.

Majdnem betelt a régi, aranypöttyös füzetem. Az utolsó lapokat üresen hagyom. Mintha a szavak lennének, amiket jó lett volna kimondani, de nem mondtam mégsem. Mintha a kéz lenne, amit nem fogtam meg, az összes jótett, amit nem tettem meg, mintha oda lenne írva minden, ami visszahozhatatlan, jóvátehetetlen.

Új füzetet kezdek.
Tisztát, szamárfül és kávéfolt nélkülit.
Mintha ez lenne életem felett a szép kegyelmi üzenet: újra újat kezdhetek.
Ha a régivel örökre adós maradok, akkor is.

24.

Szenteste reggelén is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng.
Felkapcsolom a karácsonyfa égőit, az összes fényfűzért, majd laptopom billyentyűzetén is világítani kezdenek kezem alatt a betűk.

Az utolsó adventi bejegyzést egy tortáról írom.
Egy szív alakú karácsonyi tortáról, amit én sütöttem, s ami kicsit olyan lett, mint az életem.
Mire elkészült, kissé összeesett, s ahogy kivettem a formából, nem vigyáztam rá eléggé, darabokra tört.
De a darabokat összeszedtem, újból szív alakúra rendeztem.
Csorgattam rá csokoládéból öntetet, majd ákombákom, fényes betűkkel ráírtam egy születésnapi üzenetet.
 

Köszönöm, hogy idén is útitársaim voltatok! Szép, jó, boldog karácsonyt kívánok, mindenkinek!

24.

Azzal a fotóval, amit a reggeliről fogok mindjárt szétküldeni a gyerekeknek szeretnék mindenkinek szép, jó, derűs, megható, boldog, áldott karácsonyt kívánni.
Mert olyan az Isten országa, mint egy szeretettel megterített asztal, ahol mindenkinek jut hely és pöttyös csésze. Ahol nem kell ajándékot vinni a házigazdának, s nem kell fizetni az ételért. Ahol nem kell elrejteni a tényt, hogy szegények vagyunk, sánták és vakok. Ahova tényleg jöhetünk úgy, ahogy vagyunk.

"nem fenyeget - hivogat
nem követel - elfogad
nem veszik el tőle - szívesen odaadja
végül önmagát is odaadja 
a  szó, mely alapja minden tápláló történetnek
a búzaszem, mely része a mennyei kenyérnek

időtlen idők óta hivogat,
asztalt terít az egész világnak"
(2016 december 22.)

Boldog karácsonyt!

(íródott Ézsaiás könyve 55:1 és Lukács evangéliuma 14:12-14 kegyelemmel teljes szövegei alapján)

23.

Idén is megérkezik hozzánk a karácsony, és idén sem hirtelen.
Volt helye újból az adventnek, a várni tudásnak, a meg-megállásnak.
Hajnalban mindig inkább csak magamnak írtam, olvastam. Sok borús, szürke reggelen éreztem úgy, ezek a percek legalább annyira fontosak, mint a ruha, amit magamra öltök - mintha fénybe öltöztettek volna, és örömbe.
S úgy szerettem esténként is ide leülni. Hogy megpróbáltam valamit továbbadni abból, amit a nap folyamán kaptam és gondoltam, az segített figyelmesnek lenni, nem csak magammal törődni. Valahol azt olvastam, a jó írás ismertetőjele az - mint ahogy szerintem egy jó ruha, ház, használati tárgy, festmény, vers, bármi más ismertetőjele is -, hogy az olvasó felismeri benne önmagát, s megnyitja Isten felé a szívét. Ha a figyelem ehelyett az íróra - a ruhát varróra, a házat építőre - irányul, akkor valamit nem jól csinálunk.

A legrosszabb szokás nem is egy rossz szokás, hanem egyszerűen csak az, hogy megszokjuk a csodát.
Felnőttként, miután végigdolgoztuk az egész adventet, s miután gondoskodtunk ajándékról, ételről, italról, tiszta ruháról az egész családnak, elég nehéz úgy fogadni a karácsony csodáját, olyan hittel és  tiszta szívvel, mint a gyerekek.
De én akkor is nagyon vágyom rá. Újból és újból és újból.
Holnap meggyújtjuk a negyedik gyertyát is az adventi koszorún. A karácsonyi történetben pedig olvasni fogunk arról, hogy mikor a pásztorok elmentek Betlehembe, s elmondták az angyaloktól hallott üzenetet, mindenki aki ott volt és hallotta, az elcsodálkozott.
Én is erre várok, én is erre készülök. Ott lenni, elcsodálkozni, rácsodálkozni, nyitott szívvel fogadni a karácsonyi üzenetet: 
Velünk az Isten!  
Ne féljetek!

22.

Mindig szép élmény számomra, ha valamelyik gyermekem valóban kíváncsi lesz rám, arra az emberre, aki a szokásos anyai szerepemen túl vagyok. Tegnap este egyikük megkérdezte, mit írok. Mondom, blogot. Kis történeteket az adventi kalendáriumba. S mert érdekelte, megmutattam neki, hogyan kell fotót feltölteni, s hogyan szerkesztem a bejegyzéseket. Érdekelte az is, olvassa-e egyáltalán valaki az írásaimat, s hogy szeretik-e. Majd kérte, olvassak fel neki is egyet-kettőt. Megmutattam, az egyszerű statisztika szerint a nyolcasra kattintottak a legtöbben, tehát felolvastam azt, majd a félig kész huszonegyest is. Szerettem volna, hogy lássa, hogyan készül el egy bejegyzés. Hát úgy, hogy megírom nagyjából, amit szeretnék, majd annyi szót törlök le, amennyit csak lehet. Végül ő nyomta meg a közzététel gombot, közölte, hogy szerinte mindkét írás nagyon szép, és továbbállt. Gondolom, a blogot, a családom többi tagjához hasonlóan, továbbra sem fogja olvasni ő sem. De hogy egy pillanatra rámcsodálkozott, az szép volt, igazi szívbéli találkozás.

Az advent szó a latin adventus Domini kifejezésből származik, ami azt jelenti: az Úr eljövetele.
De nekem néha eszembe jut, az is lehetséges, Ő már itt régesrég itt van.
Szép szívét már szélesre kitárta, értünk már mindenét ideadta, s arra vár, mi is megérkezzünk végre.
Arra vár, kíváncsiak legyünk arra, ki Ő valójában, azon túl, hogy gondoskodik rólunk.

Az adventi utat nem is kell teljesen végigjárni.
A cél sohasem a megtett táv volt, a cél mindig is a rácsodálkozás volt a szívre, mely dobogásban tartja a világot.
Az adventi úton eltévedni is szinte lehetetlen, a megérkezés majdhogynem elkerülhetetlen.
A találkozás a megérkezés, s az mindig félúton történik valahol...

21.

1943 sötét, háborús adventjén, mikor kiderült, a karácsonyt is börtönben kell töltenie, arra kérte levélben Dietrich Bonhoeffer a barátait, hogy ne sajnálják, ne aggódjanak miatta. Tudta ugyan, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is, hogy néha pont a nehézségekben van esély valami igazinak az átélésére.
Nem a nagy, emberfeletti erőt igénylő csaták őrölnek fel minket, hanem a mindennapok apró küzdelmei.
Paradox módon könnyebb helytállni az embert próbáló, különlegesen nehéz helyzetekben. Valahogy könnyebb szeretni a tragédiában, vagy amikor valakinek az elvesztése egészen reális lehetőséggé válik.

De engem mindig is az érdekelt, hogyan kell szeretni a mindennapok megszokottságában. Hogyan kell hősnek lenni egy szürke, esős, novemberi hétfőn. Hogyan kell ragyogni, amikor senki sem látja. Hogyan kell szabadnak maradni, ha manipulálni akarnak. Hogyan kell kedvesnek lenni, ha közben teljesen kétségbe ejt az emberi kicsinyesség és butaság. Hogyan kell reménykedni naivítás nélkül. Hogyan kell szerelmesnek lenni egymásba húsz év után is. És lehetséges-e vajon különleges életet élnie valakinek, aki egyébként és amúgy teljesen átlagos.

Úgy szeretem a karácsonyi igehirdetésekben mikor kimondják azt a mondatot, hogy Velünk az Isten!
Mert én nagyon sokszor - lett légyen szó bár nagy csatákról vagy apró küzdelmekről - nem érzem, nem látom, hogy velünk lenne. Nagyon sokszor hiányzik nekem.
Valakinek a fájó hiánya pedig - talán nem tévedek nagyot, ha így gondolom - nem más, mint egy másik formája annak, hogy vele együtt legyünk.

20.

Emelem kalapom mindenki előtt, akinek sikerült többféle karácsonyi kekszet megsütnie anélkül, hogy a családja azt már el is fogyasztotta volna.
A szülők előtt, akik észben tartják az időpontokat, a határidőket, és részt vesznek az összes gyerekük összes karácsonyi rendezvényén.
A tanárok előtt, akik ugyanezen rendezvényeket megszervezik.
Mindenki előtt, aki képeslapot küldött idén a barátainak.
Vagy aki saját kezüleg készít ajándékot a szeretteinek.
Azok előtt, akik tudják már, milyen karácsonyi ajándékkal lepik meg a férjüket.
Azok előtt, akik megpucolták a lakásuk ablakait, vagy legalább halvány reményük van rá, hogy ez még karácsony előtt sikerülni fog.
Azok előtt, akik törődnek a hajléktalanokkal, a szegényekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal.
Ahelyett, hogy frusztráltan, kétségbeesve és irigyen nézném csodálatos teljesítményeteket, én inkább emelem most a kalapom.
Őszintén büszke vagyok rátok!

19.

Az aktuális naplóm első lapjait mindig szabadon hagyom, mégpedig azért, hogy mikor az év folyamán olyasmit hallok vagy olvasok, ami a szívemhez szól, azt oda beírjam. Amolyan útjelzőként, ha elakadok. Van itt minden. Versrészlet, dalszöveg, zsoltárok. Igen, úgy tűnik, a zsoltárokat szeretem leginkább. S ezek között is van egy mondat, a legkedvesebb, a legelnyűttebb:
"Uram, előtted van minden kívánságom, nincs elrejtve előtted sóhajtásom." (Zsoltárok 38:10)
Mert legtöbbször nem az van, amit szeretnék, hanem az van, ami van. Lett légyen az bár megbántottság, igazságtalanság, mindenféle búbánat, harag, bizonytalanság - mi máshoz kezdhetnék velük? Odaviszem őket az oltárhoz. Néha csak ennyi, amire képes vagyok, néha még ennyi sem.  Nem sírok, nem kiabálok, nem magyarázkodok, nem oldom meg őket. Addig sem másokra zúdítom, addig sem másokat büntetek, míg ott állok csendesen, s hagyom, hogy lelkemnek hajlékot építsen, örökkévaló menedéket az Úr.

18.

A telefonomra telepített egyszerű, időjárást előrejelző alkalmazás lehet, hogy apróság, mégis az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Figyelmeztet, ha esni fog az eső, hogy vigyek magammal esernyőt. Mostanában folyton azt közli, havazni fog, öltözzek fel melegen, vagy induljak el hamarabb, mert csúsznak az utak. Ma délután kivételesen azt, hogy hideg, derüs éjszakára lehet számítani, látni lehet majd a csillagokat.
A csillagok említése eszembe juttatta: tényleg, ma nem is néztem még felfelé. Néztem hajnalban a friss havat, ahogy gyors lapátolással egy keskeny ösvényt vágtam magunknak a ház előtt, aztán néztem a számító- s számológépet órákon át, utána a bevásárlókosarat, a tűzhelyet, a telefont, s a mosogatókagylót. Nem túl izgalmas, de az én hétfőim kellékei mindenesetre így néznek ki.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. A kertben térden felül ér a hó, hát belegázoltam a közepébe, s forogva lassan körbe-körbe felnéztem az égre. Valóban derüs volt, hideg és tiszta, s valóban ragyogtak a csillagok.
Ma sokat gondoltam az angyalokra. Nem a kicsi, édesekre, nem az aranyozottakra az áruházak polcain. Úgy tudom, héberül ugyanazt a szót - „mal’ach“ - használják az angyalra, mint a küldöttre. A feladatuk is hasonló. Üzenetet hoznak, jó hírt közölnek, készítik az utat. Olyasvalamire hívják fel a figyelmet, ami nem az övék, nem az ő dicsőségüket fényezi. Tulajdonképpen mellékszereplők. Postások. De nélkülük nem működne a világ, s elképzelhetetlen lenne az a régvolt legelső karácsony.
Nehezen vonszolta önmagát ez a nap. De volt benne legalább egy tiszta, igaz pillanat, mikor rövid időre bár, de túlláttam szűk kis életem keretein. Tényleg így volt, ahogy mondom. Bizonyíték rá a kert közepén egy igazi hóangyal.

17.

Gyakorlatok karácsonyra:

Elindulni úgy, ahogy vagyok, adni abból, amim van.
Íróműhelyben tenni-venni, régi történethez új szavakat keresni, miközben a busz ablakának támasztom fáradt fejem.
Hétköznapi életet rendkívüli módon élni, legalább időnként.
Ajándékot készíteni.
Örömet szerezni.
Fényt gyújtani,  világosságban járni.
A világ zajában néha csendesen megállni.
Menedéket nyújtani. Asztalt teríteni. Kibékülni.
Észrevenni és követni egy csillagot.
Nem félni.
Csodát remélni.
Továbbmesélni, csodálkozni, csatlakozni, újból és újból elindulni.

Meglepődni, megköszönni, térdre borulni.
Megérkezni...úgy, ahogy vagyok.

16.

Koncerten voltam az elmúlt kedd este, az egyik számomra legkedvesebb énekes,  Michael Patrick Kelly koncertjén. Egyszer csak leállította a dübörgést - én szeretem a dübörgést! - és arról kezdett el beszélni, hogy szükségünk van időnként megállni, csendben lenni, hogy ne csak sodródjunk a világ zajában. Arra kérte az ott levő többezer embert, legyünk egyszerűen csak csendben néhány percig. Váratlan volt, és hihetetlenül szép.
Ő régen világsztár volt. Aztán kolostorba vonult hat évre. Aztán visszatért, ezen a vidéken telepedett le, ahol mi is élünk, megnősült, és elkezdett másféle dalokat írni. Néhány éve újból lemezeket ad ki, újból turnékat szervez, tévéadásokban szerepel. Kérdezték tőle, hogyan éli meg a hitét a mindennapokban, otthon vagy a koncerteken...Azt válaszolta, megszokta, hogy bárhol is legyen, naponta többször is elcsendesedik, félrevonul, és előveszi a Szentírást vagy imádkozik. Mint a kolostorban. Csak ott mindig harang jelezte az időpontokat, most meg a telefonja.
Az elmúlt évre visszatekintve azt látom, sok hihetetlenül megerőltető időszakom volt. Van. Egyszer kaptam egy igazán jó tanácsot: ne arra várjak, hogy elvégezzem minden dolgomat, hogy egyszer csak végetér a nehéz időszak, közben is álljak meg néha, ha csak néhány percre is. Annyira egyszerű tanács volt, annyira egyértelmű, szinte banális. És mégis, ha ott és akkor nem mondja el konkrétan valaki nekem, eszembe sem jutott volna.
Ezért megállok, naponta többször is. Mint ahogy a kolostorokban szokták. Annyi, hogy az én életemben valamennyivel több a zűrzavar, a küszködés, valamennyivel több a rock'n'roll.

15.

Talán csak aki állt már reményvesztetten bezárt arcok, szemek, szívek előtt tudja igazán értékelni az akár csak résnyire nyitott ajtókat is.
Advent van, ideje a megbocsátásnak, a továbblépésnek, ideje a nyitogatásnak.
S nyílnak is, nemcsak csokoládés kalendáriumokon az apró kartonablakok, nemcsak ablakpárkányon a karácsonyi kaktuszok, de otthonaink ajtajai, s arcunkon a mosoly is, fellazul talán egy-egy ökölbe szorított kéz, lágyabb lesz talán egy-egy kővé dermedt szív.  Most asztalt terítünk. Csörömpölünk a tányérokkal, elővesszük a legszebb abroszt, a felső polcról a talpas poharakat is - s koccintunk mindenkire, ki újból odaszánja magát arra, hogy szívből szeressen.

14.

Nem panasz, csupán csak ténymegállapítás: vannak napok, mikor egyetlen csésze teányi saját idő sincs. Nincs, mert szüksége van rá valahol máshol valaki másnak, vagy mert lemondok róla, vagy mert önként adom oda. Hallottam egy zsidó szokásról, mely szerint jó mindig készenlétben tartani egy üres széket, legyen hova leülnie a Messiásnak, ha megérkezik. Szép gondolat. Élem az életet, s mert jelen körülmények közt nincs túl sok idő megállni, hosszasan, áhítattal figyelni, ezért - míg teszem a dolgom - odateszek gondolatban egy üres széket, az autómban fenntartok egy szabad helyet, az asztalnál készenlétben egy plusz terítéket: ne érezze nálam magát egyetlen vendég sem váratlannak, ha átlépi szívem küszöbét.

13.

Az egyik legkedvesebb német szó szerintem a Vorfreude. Magyarul annyit jelent, mint előre örülni valaminek. Nem vagyok nyelvész, csak a mindennapi életből s az emberekkel való beszélgetésekből  gondolom, olyankor kell használni, amikor az, aminek örülünk, biztosan bekövetkezik.
Vorfreude. Szép szó, jól illik az adventhez.
Kicsit olyan, mint amikor könyvet rendelek, majd várom a postást, mikor csönget be vele. Vagy mint amikor vendégeket hívok, és tudom, hogy el is jönnek. Vagy koncerten a karmester jeladására várok, megélve azt a néhány örömmel és feszültséggel teli pillanatot, mielőtt szárnya kel a dal. Vagy álmatlan éjszakán az ablakot nézem, s ott a reggeli derengés legelső jelét figyelem. Vagy a kávéfőző sistergő hangjára várok, s a készülő sütemény illatára. Vettem nemrég aprópénzért egy amarillys gyökeret, s odatettem a konyhaablak párkányára. Annyi örömet szerzett ahogy figyeltem, mennyit nőtt, mennyit változott, hogyan nyújtózott minden nap egy kicsit, akárcsak a gondolataim, az ég felé. Egy reggel aztán egyszer csak ott pompázott gyönyörűen, fehéren.
Annyi hiábavaló reménykedés után, közben és mellett van ilyen várakozás is. S az élethez nem is kell néha más, nem kell dobpergés, virágnyílás, csillaghullás, semmi, néha elég csak a gondolat, hogy a csoda létezik. S míg hozzám is elérkezik, addig is előre örülök. Vagy ha még nem tartok ott, akkor előre örülök annak, hogy majd előre örülhetek annak, hogy majd egyszer örülni fogok.