Fény és árnyék.

Feltekintve a munkámból ritka, különleges látvány tárul a szemeim elé: napfény! Végre. Végighaladt a reggeli utcán, megkerülte a szomszéd házakat s megpihent az ablak előtt a fenyőfa ágain. Csendesen vár rám. Hogy észrevegyem. Hogy odafordítsam s megmossam gyűrött, kialvatlan arcomat az üvegen átömlő fényben. 

A párkányon kis vázában egy szál tulipán. Hervadásában még gyönyörűbb, gazdagabb, mint virágzásában volt. Úgy rendeztem el, hogy láthassam, ahányszor csak elnézek a laptop felett. 

A napfény néhány perc múlva visszavonult oda, ahonnan érkezett. 

De a szépség legrövidebb érintése is elég, hogy feléledjen valami bennem. Valami, aminek túl kevés teret adok az életemben. Nevezzük az egyszerűség kedvéért játékkedvnek. Kitépek a naplómból egy lapot, a kis váza alá tolom, majd megfestem, jobb híján a csésze alján levő utolsó korty kihűlt kávéval, a rá vetülő árnyékot. 

A lapot, száradás után, visszateszem a füzetbe. Emlék. 

Majd folytatom, mintha mi sem történt volna - pedig de -, a számítógép képernyőjéhez.

Trambulin.

Esős napokat élünk. Csak esik és esik. Szemerkélnek, zuhognak, cseperegnek  napok óta, megállás nélkül az esőcseppek. Szeretem hallgatni, ahogy földet érnek az aszfalton, a háztetőn, a virágszirmokon. Még a hajnali harangszó is másképp szól ahogy megpróbál utat törni magának a sűrű, földig érő felhők alatt. 

El-elidőzök a balkonon, sálba, puha takaróba burkolózva. A naplómba beragasztok egy képeslapot, rajta egy felirat: Wann hast du das letzte Mal etwas zum ersten Mal gemacht? Mikor csináltál utoljára először valamit? A kérdés múlt hétvégén hangzott el egyébként, búcsúzás előtt, egy női csoportban. Előtte együtt töltöttük a hétvégét egy gyönyörű helyen. S mint mindig hasonló helyzetben, s ahogy a legtöbbünknek egyébként, hirtelen nem jutott eszembe semmi. 

Egy idősebb nő tétovázva kérdezte, az számít-e, hogy éppen fél órával azelőtt, a szünetben, kipróbálta életében először a játszótéren, úgy igazán, az égig ugrálva, a trambulint? 

Erre felcsillant a szeme egy másik résztvevőnek, aki alig szólalt meg egész hétvégén. Trambulin? Most már kezdi érteni, mit jelent az a furcsa, értelmezhetetlen mondat, ami először jutott eszébe valamelyik reggel ébredés után: Isten igéje olyan, mint a trambulin. 

Ha csak óvatosan, fél szívvel ugrálunk rajta, félve s mindvégig megtartva magunknak a irányítást, az utolsó szó jogát, az érthetetlenné teszi. Valóban nehéz szeretni. Valóban nehéz örülni, bárminek. De ha valaki teljes testével, teljes valójával odaadja magát, minden félelem ellenére, úgy általában, az életnek, akkor, és talán csak akkor valóban átélheti az ugrálás, az élet szépségét, a játék komolyságát és örömét.

Széppé tehetném ezt a helyet,

gondoltam hirtelen tegnap, miközben, ahogy egy ideje szoktam, a balkonon fogyasztottam el az első kávét korán reggel. Jellemző, hogy hetek óta csak most jutott eszembe. Mintha csak most vettem volna észre, milyen kopott, poros és fáradt körülöttem minden. Az ablakpárkányokon por. A sarkokban szélfútta száraz levelek, néhány üres cserép és cserépalátét. Nekem elég volt az is, hogy leülhettem. Bármikor el tudok feledkezni a környezetemről, rendetlenség közepette is képes vagyok nyugodtan ülni, zajban is elcsendesedni. Nem feltétlenül dicséretes. Reggelenként - mintha ebből meg lehetne élni - egyszerűen csak belefeledkezem az ég kékjébe. 

Néha egyetlen apró, tettre kész, reményteljes gondolat is elég, hogy valami megváltozzon. Hogy a poros, szomorú helyek kedvessé, otthonossá váljanak. 

Széppé tehetném ezt a helyet. 

Széppé tehetnénk ezt a helyet.

Az év százhuszonkettedik napja.

Minden nap egy üres hely a tér és idő metszetében, amit - akárcsak egy Instagram négyzetet * - azzal tölthetek ki, amivel csak akarok. 

A napok órákból állnak, az órák  - megannyi üres négyzet - percekből, másodpercekből.

A négyzet kicsi, a kihívás nagy, a téma pedig ugyanaz, végtelen variációkban.

Egyidejűleg kicsi és nagy és végtelen. Akárcsak az élet.

 

Minden nap, óra, perc egy apró üres négyzet, amit - mindig csak azt az egyet - azzal tölthetek ki, amire a legjobban vágyom, hogy megmaradjon, ha egyszer majd elfogynak az üres négyzetek: szeretettel, szépséggel, reménnyel, hétköznapokra méretezetten.

 

*  Az év első napján elindítottam egy 365 napos kihívást az Instagramon, melynek keretében megörökítem az aznapi "kávéházi" randevút. Ezért, ha mást nem, minden nap tudom, aznap az év hányadik napja van. De ennél sokkal többet is tudok. Leginkább azt, s ez nem kevés: hogy milyen szép, árnyalt, gazdag életem van.