Semmi sem annyira kétségbeejtő és vigasztaló, mint a zongorán heverő kottára írt szó. Jelentése: széttagolva, szaggatottan.
Kétségbeejtő, mert a kezdő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező, túl rövid vagy túl hosszú csendekkel megszakított dallam - mint az én életem. Ott is staccato, ahol folyamatosan kéne, s könnyedén, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
És vigasztaló, mert a mérgelődő, copfos zongoristák ujjaiban keletkező keserves dallam is lehet mindenestül kedves és szép. Nekem. (Ha ez számít valamit.)
És ez egyelőre elég, talán örökre is elég.
Showing posts with label valamiszomorú. Show all posts
Showing posts with label valamiszomorú. Show all posts
Monday, October 17, 2011
Subscribe to:
Posts (Atom)