A lélek temploma.

Egy nap egyedül. A szabadság utolsó, elutazás előtti napja. 

A férjem egy háromezer méter feletti csúcsot szeretne meghódítani, számomra ez itt és most lehetetlen. Biztatom, menjen csak. Napközben küldözgetjük egymásnak a fotókat arról, mi szépet látunk éppen. Egymástól távol is kapcsolatban. De azt is tudom, milyen érzés magányosnak érezni magam egy emberekkel teli szobában.

A reggelinél - lévén, hogy a nálam beszédesebb társam már a hegyekben s akkor, gondoltam, talán nekem illene terelgetnem a beszélgetés fonalát -  a faluról kérdezem a házigazdát, s hogy milyen itt az élet télen. Minden szavából csak úgy árad az otthona iránti szeretet. Százharminc lakosa van a településnek, mindenki ismer mindenkit. Vásárolni hetente kétszer megy a szomszéd faluba, előre tervezve, listával, hiszen nem lehet gyorsan visszaugrani, ha elfelejt valamit. Kérdezem, nem szokták meg, nem unják már ezeket a gyönyörű hegyeket, de nem. Az itteniek kifejezetten sportosak, értékelik amijük van, hetente mennek túrázni.

Reggeli után én is kirándulni megyek. Egy képeslapon látott vízesést szeretnék megkeresni. A vízesésről kiderül, hogy legalább öt vagy hat. A magányos útvonalon indulok el az erdőben. Sehol senki. Visszafele a másik, szélesebb úton, itt már találkozok emberekkel. Felteszem a fülhallgatót, útközben történeteket hallgatok.

Azon gondolkodom, milyen lennék, miről írnék s hogyan, milyen lenne az életem egészen más körülmények között. Ha nem jöhetnék ilyen szép helyekre, ha egyedül kellene élnem vagy egy zajos városban. 

Nem tudom. Csak abban reménykedem, hogy akkor is én lennék. Hogy akkor is megtalálnám az utam.

Mielőtt kiérek az aszfaltútra, ami a térkép szerint visszavezet majd a faluba, meglátok a mező közepén egy kicsi templomot. Odagyaloglok. Valamiért arra gondolok, úgyis zárva van. Lenyomom a kilincset, nyílik az ajtó. Gyönyörű. Csend van, tiszta illat, hófehér falak, színes ablak s az oltáron egy fehér gyertya.  Attól hatódom meg a legjobban, hogy a gyertya ég. Csak úgy. Magában. Egy apró templomban. A semmi közepén.

Ez a kép egyben ajándék is. Válasz a kérdéseimre. Az életem, bárhogy is alakult volna, vagy alakuljanak még a körülmények, mindenképpen kincsek forrása. Ami legbelül van, a lélek temploma, elveszíthetetlen.

Egy nap.

Kora reggel Tirolban. A távoli havas hegycsúcsokat már bevonják a napsugarak aranyló fénnyel. A kéményekből füst száll, a patak vize felett pára lebeg. A hegyoldalban itt-ott juhnyájak és tehéncsordák. A bőröndömben kötött pulóver és kardigán, s egy nagy, puha, kopott kockás sál. Saját készítésű gyapjúzoknik. Hűvös van, csípősen hideg. A kis falu, ahol megszálltunk, szemmel láthatóan turizmusból él. Idén, úgy tűnik, mi vagyunk az utolsó vendégek. A nagy, régi, többemeletes vendégházban csak a mi kedvünkért kapcsolják be a fűtést és készítenek reggelit. Már nem működnek a felvonók, a legtöbb étterem is zárva. A tetőtérben, ahol a szobánk található, nem működik a wi-fi. A mobilnetet gondosan beosztjuk. Csak arra használjuk, ami fontos. Sötétedés után régi társasjátékokkal játszunk és megnézzük egy retro sorozat éppen kezdődő részét a tévében. Napközben a rossz, nagyon rossz derekam miatt lemondok a legmagasabb hegycsúcsok meghódításáról. Csak az első kanyarig tervezek felmenni. Aztán a következőig. Utána pedig mintha már nem is lenne olyan meredek az út, s így, apránként végigjárom, kapaszkodom a napot, megteszek huszonöt kilométert és kilencszáz méternyi szintkülönbséget. Odafent visszanézek a megtett útra, az ösvényekre, kaptatókra, a völgyben elterülő miniatűr falucskákra. Térképpé válnak bennem.

Ha a legszemélyesebb, leginspirálóbb napot kellene kiválasztanom, akkor ezt választanám, a lassan elköszönő októberben.

Őszi koszorú.

Feltétlenül szerettem volna valami szépet készíteni. Konkrétan őszi koszorút. Még konkrétabban, a bejárati ajtóra. 

Az ötletet dédelgetem, a hozzávalókat már gyűjtögetem egy ideje. Virágokat, ágakat, csipkebogyót, koszorúk készítéséhez szükséges alapot, vékony drótot. Ez utóbbiak elkeverednek minden advent után, hogy aztán előkerüljenek, még éppen időben, év vége felé, egy-egy alaposabb takarítás során. Valami friss zöldet is kerestem, de nem fenyőágat. Azt majd később. A zsályabokorról vágtam le néhány kis ágat, ez adta meg az alapot. Majd egyszerűen csak, egészen amatőr módon, hozzáfűztem sorban minden mást. 

Mire elkészültem, besötétedett. 

S olyan boldogan tértem vissza a házba, mintha sikeresen elvégeztem volna valami, az életnek értelmet adó, nélkülözhetetlen részfeladatot. 

Ami, ha jobban belegondolunk, nem így van. 

De ha még jobban belegondolunk, mégis így van. 

Mert bár a mindennapi túléléshez nem feltétlenül szükséges, szép dolgok valóban nem adnak értelmet az életnek, de fényt, ragyogó életkedvet - mindenképp.

Új napló.

Mindig ünnep a kiválasztása, megtervezése, elkezdése.

Egy új, másik világra nyit kaput, ahol - legalábbis míg le nem írom az a gondosan kiválasztott kezdő szót -, még minden, de minden lehetséges.

Könyvbemutató. (Nachfreude)

Milyen volt, milyenek voltunk...

Egy kialvatlan éjszaka s egy nyolc órás utazással a hátam mögött, tele örömmel és izgalommal. Kezdés után hirtelen s mélységesen megnyugodva, csak a kérdésekre figyelve. Az asztalkán s a kezekben a könyvek, a székeken velem szemben útitársak. S a tér! S a zene! A tér, az építészet s a zene szépsége felülmúlta minden előzetes elképzelésemet. Utána a kedves olvasók, barátok, a legtöbbjük először szemtől-szemben. Senkire sincs elég időm, s úgy próbálok írni néhány sort a könyvekbe, hogy közben beszélgetek. Majd éjfél körülig még a városban, szó szerint utolsó pillanatban elérve az utolsó metrót, végül a kis hotelszoba az állomás mellett. Hajnalban indulás vissza.

 

Nagy köszönet mindenkinek, aki valamilyen módon hozzájárult a könyvek és az est szépségéhez: a Luther Kiadónak, Antal Bálint igazgatónak, Diószegi Ritának, a világ számomra legkedvesebb szerkesztőjének, s akiről mondhatni, hogy "felfedezett", Magyari Márton operatőrnek, Miklósné Székács Judit szöveggondozónak, Pallos Kingának a gyönyörű felolvasásért, Stifner-Kőháti Dórának, aki interjút készített velem az első könyv megjelenése alkalmából, majd csodás rencenziót írt a második könyvről, valamint vezette a beszélgetés fonalát, Sztojkának, a csodálatos villanyciterásnak, Török Andrea tervezőszerkesztőnek, Ugry Zsófia boltvezetőnek, a többi munkatársnak, akiket még nem ismerek név szerint, s végül, de nem utolsó sorban, mindenkinek, aki eljött.

 

Nagy örömmel és szeretettel mellékelem az alkalomról készült videót, azzal a reménnyel, hogy akár a képernyőn keresztül is átragyog a bizalom és szépség légköre, a szövegekből, a szavakból, az együttlétből.

Vasárnapi fények.

Tegnap istentisztelet végén, mikor mindenki keresett magának egy helyet az egyszerűen megterített asztalnál, melyen egy nagy fazék forró leves gőzölgött, hozzá - mert nem csak, de azért kenyérrel is él az ember - egy kosárban kenyér, hosszasan elbeszélgettem egy kedves, mindig csendes, fiatal nővel, aki hónapok óta, mióta egyszer eljött, minden egyes alkalommal ott van, s aki mellesleg már másodjára adott a kovászából, mert az elsőre nem vigyáztam eléggé. Megkérdeztem tőle, mi az, ami legjobban tetszik neki az istentiszteleteinkben? A prédikációk? A zene? Nem, felelte, ezek mind másodlagosak. Már az első alkalommal is a szemekben levő fény keltette fel a figyelmét. A mindenkire kiterjedő barátságosság és egyszerű kedvesség.

Esténként, mint mindig, hosszú sétára indulok a kutyával. Mind korábban sötétedik. Az egy ideje bevezetett takarékossági intézkedések miatt már nem világítják ki a falu díszét és büszkeségét, a legmagasabb domb tetejére épített régi templomot. Hiányzik. A telihold sem vonja be, mint tegnap este, mindig ezüst fénnyel az utcákat, házakat. Néha a csillagokat is eltakarják a felhők. Néha csak az utcalámpák világítanak, s a házak ablakaiből kiszűrődő barátságos fények.

Érzékelem én is a közelgő tél miatti aggódást. 

Látom, de nem látom át, mit lehetne tenni a sötétség ellen globális szinten. 

Csak annyit tehetek, hogy nem sötétítem el az ablakokat. 

S hogy vigyázok, mindennél jobban, a szemekben - a sajátoméban, másokéban - ott levő fényre.

A ránk bízott kincs.

A körülbelül négy hónappal ezelőtt megkezdett füzet teleírva. Apró betűkkel, sűrű sorokkal. Tele van tervekkel, emlékekkel, utazások beszámolóival, jegyzetekkel. Itt-ott, egy-egy még továbbgondolandó mondatnál oldaljelölő cetli. A saját tervezésű borítón ingyenes reklámújságokból kivágott fotók és szavak. Talán akaratlanul is mutatták az irányt. 

Az új füzet borítójához még keresem a képeket. Nem mindegy, milyen szavak és mondatok mentén élem meg a következő hónapokat, heteket. Pont ma olvastam, hogy ne úgy tekintsünk a hivatásunkra, mintha az valami nagyon nehéz, keserves feladat lenne, hanem képzeljük el inkább olyan személyként, aki felkér minket egy táncra. Ezért olyan szavakat keresek, melyek segítenek megőrizni a zenét. Vigyázzák az életkedvet. Óvják a ritmust, a könnyedséget. Az önkéntességet, a szépséget, az odaadást, önfeledtséget. Az örömöt. A közelséget. S ha már itt tartunk, a távolságot is.

Tegnap némi házimunka, konkrétan a fotelek alatti porszívózás során úgy meghúzódott a derekam, hogy a ma délelőttöt igazoltan a kanapén heverészve töltöttem. Nem kapcsoltam be zenét. Egyszerűen csak csendben olvastam, órákon át. Az evangélium történeteire gondoltam. S hogy mindegyik ugyanarról szól: egyáltalán nem kell sok legyen az, amit Isten ránk bíz. De azt a keveset tartsuk nagy becsben. Vigyázzunk rá. Nem úgy, hogy elássuk, hanem úgy, hogy használjuk, s érte mindenünket kockára tesszük.

Egy csokor virág.

Mikor öt nappal ezelőtt megérkeztem a Keleti pályaudvarra, nem siettem túlságosan leszállni a vonatról. Ráértem. Magam elé engedtem mindenkit. Nem nézegettem az arcokat. Senki sem tudott itthonról elkísérni, s az eszembe sem jutott, hogy várhat rám esetleg valaki. Annyira nem, hogy amikor megpillantottam a tömegben egy virágcsokrot tartó, szép, fiatal lány arcát, pillanatokig fel sem merült bennem, hogy esetleg ismerhetem. Hogy netalántán épp a saját gyermekem az, aki egy nappal előtte érkezett Berlinből repülővel csak azért, hogy várhasson rám, s hogy ne egyedül induljak majd kicsivel később életem egyik legizgalmasabb eseményére.

Készült már rólam nem egy, nem két olyan kis videó, ahol meglepnek egy-egy váratlan hírrel vagy hazaérkezéssel, s én teszem magam, hogy nem veszem észre, ahogy titokban lefilmezik a reakciómat. De eddig talán ez volt a legkedvesebb. A legkülönlegesebb. A legnevetősebb. S a legkönnyezősebb is.

 

Mert igaz az, amit valahol valaki - talán éppen én? - írt egyszer:

Csak az elindulás a miénk.

Minden más ajándék.

Öt nap.

Öt nap, négy éjszaka. 2400 km. Egy könyvbemutató, egy temetés, egy fontos születésnap. Négy különböző szállás. Az év talán legintenzívebb, legbátrabb, legfájóbb, legszebb öt napja. Mint az éppen elkezdett új zokni mintájában a színek - azért vittem magammal, hogy legyen mi kézzelfoghatóan tartást adjon s két lábbal a földön tartson az érzelmi hullámvasúton -, úgy váltakoznak bennem is az érzések. Mindegyiket megélem, teljes szívvel. A részemmé válnak. S reményem szerint - a belőlük csendben, odabent érlelődő gondolatok tápláló talajában - apró mustármagból felnövő fává, mely nagy ágakat hajt, s éltető gyümölcsöt terem, s árnyékában fészkelhetnek egyszer majd az ég madarai.