Az állatorvosnál.

Mióta körülbelül egy éve kiderült Sven küzdelmes, autoimmun betegsége, gyakran megfordulok vele az állatorvosnál. Mondhatni, törzsvendégek lettünk. Az állatorvos egy fiatal nő, körülbelül akkor nyitotta meg a praxisát tőlünk két utcányira, mikor eldöntöttük (kikönyörögtem), hogy hozzunk egy kutyát. A közelség miatt esett rá a választásunk még akkor is, ha az akkor még élő macskánkkal egy másik, távolabb levő, csak autóval elérhető állatorvoshoz jártunk.

Frau Frisch a faluból származik, itt élnek a szülei, ide költözött vissza néhány éve. Megtudtam, hogy az évek óta üresen álló Metzgerei Frisch az ő családi vállalkozásuk, amiatt kellett feladni, mert nem volt ki továbbvigye a hentesüzletet. A lányuk az állatok életét nem kioltani, hanem megmenteni szerette volna.

Ma, amikor odaértünk az időpontunkra, nagy sürgés-forgás volt a parkolóban, egy csomagtartóban fekvő kutyus életét próbálták megmenteni. Közben megállt a rendelés, mindenki türelmesen várakozott a sorára. Egy idő után bejött néhány percre a várószobába a kutya gazdája, egy körülbelül huszonöt éves, halkan zokogó fiatalember, és az édesanyja. Akik még ott várakoztunk, mindannyian könnyeztünk, valaki megkérdezte: nincs remény? Nincs, rázta a fejét a fiatalember miközben hangtalanul záporoztak a könnyei. El kellett altatni az állatot. Egy órás késéssel indult tovább a rendelés. Az orvosnő mosolygósan, mintha mi sem történt volna. De amikor rákérdeztem, elmesélte, mennyire megviseli a haldokló állatok gazdáinak fájdalma. Nehéz folytatni a munkát. Nem tudja kikapcsolni az együttérzést. Hála Istennek.

Néha a legváratlanabb helyeken találkozok annyi kedvességgel, hogy megélek belőle egy darabig. Kedvesnek lenni nem nehéz. Csak időnként, mint ahogy nálam is, nehéz kimutatni, mert nem szeretnék tolakodni, indiszkrét lenni, túl sok lenni, vagy túl kevés. Uralkodok magamon, nyugodt felszínű tó tükre az arcom. Jólesett ma szabadon érezni, együttérezni, s mások könnyei engedélyt adtak az enyémeknek is a kicsordulásra. Megtudtam minden egyes várakozó kisállatnak a nevét: Maggie, Aaron, Luna, Lilli. S a gazdik életéből is apró részleteket. Jól esett beszélgetni. S elmondani, mert egy idő után mindig rákérdez valaki, hogy nem, nem Spanyolországból költöztem ide, s nem is Olaszországból.

A praxis honlapján, nemrég vettem észre, mikor meg akartam nézni, mikor lesz bezárva szabadság miatt, a következő mondat áll mottóként: "Die Liebe erträgt alles, glaubt alles, hofft alles, hält allem stand. Die Liebe hört niemals auf (1.Kor. 13,7)"

A szeretet elfedez mindent, hisz mindent, remél mindent, eltűr mindent. 

A szeretet nem múlik el. Soha. 

Derengés.

Hajnalok hajnalán, a laptop előtt. Az asztalon a munkámat segítő tárgyak, üres csészék, egy hosszú éjszaka csendes tanúi. Odakint még teljes sötétség. Tegnapelőtt összeomlott a központi szerver, azóta sokkal lassabban működik a program, De legalább már működik. Talán még beleférünk a határidőbe. Olyan érzés, mintha egyedül lennék ébren a világon. Míg arra vártam, hogy kijavítsák a hibát, rendbe raktam a gardróbszobát. Kicseréltem a függönyt, kiszelektáltam a már nem viselt ruhákat, rendberaktam a polcokat, s néhány egyszerű, kedves tárgy segítségével létrehoztam egy saját teret az ablakpárkányon. Szeretek saját tereket létrehozni, de nem ragaszkodom hozzájuk, mert az eredetit legbelül hordozom. Egy lámpa, egy tavat ábrázoló képeslap, kincsesládikó, olivafából faragott  kereszt, egy imafüzér, virág, néhány könyv, szépen elrendezve, kilátással a kertre - mindez közvetlenül a porszívó s a vasalódeszka mellett.

Mikor újra feltekintek, már dereng. Nem egyszerre lesz világos. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha minden reggel csak úgy felkapcsolna valaki egy vakító neonlámpát a hunyorgó, álmos világ felett. Szeretem ezt a gyöngéd ébresztést, a halk csodát minden áldott reggel, s ahogy lassan bennem is feldereng a sejtés, előérzet, biztos tudás: minden rendben lesz. Az elfogadhatatlan is elfogadható lesz, s a legkeserűbb poharat is ki lehet inni, lassan, köszönettel. Észrevétlenül, gyöngéden ölel át, mint egy puha, kockás sál, a gondolat: valaki valahol nagyon szeret. Mindez közvetlenül a laptop képernyőjének fejfájdító fénye mellett.

Eszembe jut, tegnap délután elfelejtettem kiteregetni. Mikor kimegyek, már majdnem teljesen világos van. Visszafele jövet behozok magammal néhány szál viharvert rózsát.

A gyűjtögetésről.

Leo Lionni "Frederick" című könyve egy különleges egérről szól, aki - miközben a társai magvakat és diót raktároznak el -, színeket, napsugarat és szavakat gyűjtöget télire. Persze, kinevetik, pedig végül neki lesz igaza. Mert nem csak ételre van szükség, hanem szépségre is, a szűkös, fénytelen időkben. 

A való élet mindig kicsit bonyolultabb. Az örömöt, bizalmat, szépséget nem lehet befőttesüvegben addig tartogatni, míg - még mielőtt lejár a szavatossági ideje - elő nem vesszük a szükség valamelyik sötét órájában. 

Valaminek előre örülni a legszebb a világon. 

Ha bekövetkezik, abban máris ott van az elmúlás szomorkás íze.

Utólag örülni valaminek - erre jut a legkevesebb figyelem. 

Egy nap sem tudok úgy hazajönni, hogy ne hozzak valamit a zsebeimben: tobozt, kis ágat, színes leveleket, melyeket majd gondosan lepréselek. Pedig tudom: a legnagyobb örömet most adják, amikor elindulok az erdőbe, s meglátom őket, lehajolok értük. A könyvtáram tele van az elmúlt őszök elfeledett emlékeit őrző könyvekkel.

Tanulom a gondtalanságot. Az sem baj, ha néha súrolja a gondatlanság határát. Elegem van a gyűjtögetésből. Hogy mindig túl sok ételt készítek, mikor vendégek jönnek. Túl sok szendvicset csomagolok, ha kirándulni megyünk, s túl sok ruhát, könyvet pakolok, ha elutazunk. Minden tapasztalat ellenére még mindig nem hiszem el, hogy amikor szükség lesz rá, lesz mindenből elég. 

Télen nem a nyári napsugarakra és virágokra vágyom majd, hanem megkeresem a tél szépségeit. A reggeli ködben a csupasz fák ég felé nyújtózó ágait. Az autóm szélvédőjén a pazar jégvirágokat. 

 

Tanulom, hogy ne raktározzak. Hanem bízzak benne: minden helyzetben meg tudom keresni és találni a szépet. 

Ott is, ahol a legmostohábbak a körülmények. 

Ott is, ahol senki sem számít rá.

Szombat

van, késő este. Ma egyedül vagyok itthon, ha nem számolom Svent, aki éppen mellettem ül, s arra vár, hogy elinduljunk végre a szokásos nap végi sétára. A tűzhelyen tökleves fő, egy tálban kenyértészta kel. Elrepült a hét, s annyi munkám volt, hogy egyetlen nap sem volt időm, erőm főzni. Egy barát kérdezte nemrég, hogy lehet az, hogy a szép, harmonikus fotóim mintha egy másik Mártát mutatnának, nem azt, akit ő ismer, s akinek tudomása szerint azért vannak nehéz, zsúfolt időszakai is az életben. Azt feleltem, én így imádkozom. Így köszönöm meg - a mindent. 

Azt figyeltem meg - saját magamon is -, ha valaki foglalt, vagy szorong, vagy gondterhelt, az a késztetés lép működésbe, hogy visszahúzódik. Érthető. De mégis úgy gondolom, bár nem tudom mindig megélni, hogy pont ilyenkor lenne nagyon fontos megkeresni azt, ami mégis szép. Megkeresni azt, kinek segíthetek. Ilyenkor fontos még jobban ragaszkodni a közösséghez, amikor azt hiszem, nem tud segíteni senki s nincs is szükségem senkire.

Ha semmi mást nem tanulok meg rendesen ebben az életben, ezt az egyet szeretném megtanulni, mégis: minden helyzetben megkeresni azt, ami egyszerűen csak szép.

Az ajándék.

Azzal a gondolattal ébredek, hogy minden ami van, ajándék. Még ami pillanatnyilag fájdalmas, abban is lehet valami, ami jó, ami szép. Csak ki kell csomagolni. Egyáltalán tudomást venni a létezéséről. Nyitott szemmel és szívvel indulni minden egyes ősz esti sétára a csendes erdőben. Közben lassan besötétedik. Újból kiérve a falu utcáira éppen felkapcsolják az utcalámpákat. A kezemben útszéli kis sárga virágok, világítanak az alkonyatban, és száraz júdáspénz, költőibb nevén holdviola. Mindegyik egy-egy műalkotás. Másnap reggel megfestem őket. Kicsomagolom az ajándékot. Szívembe rejtem a remény üzenetét. Imádkozni sokféleképpen lehet. 

***

Helsinkiben megtekintettem Kustaa Saksi textil kiállítását a Design Múzeumban, a nagy, furcsa mintázatú szőnyegeit. A róla készült kisfilmben arról beszélt, hogy már gyermekként is gyakran szenvedett a migréntől, mint a családjában majdnem mindenki, s a mai napig állandó kísérője az életének. Az általa készült mintákban általában azokat a képeket, színeket örökíti meg, amiket a rohamok alatt lát. A filmben szerepelt a kisfia is, s mikor megkérdezték, nem tart-e attól, hogy ő is örökölte a betegséget, azt válaszolta: természetesen nagyon reméli, hogy nem örökölte. De ha mégis, azt is reméli, hogy akárcsak az édesapja, ő is meg fogja találni benne az ajándékot.

Ősz Lappföldön.

Hajnalban értünk vissza az egy hetes finnországi utazásból, s megfogadva egyik kedvenc német íróm, Peter Kurzeck tanácsát, máris nekifogok blogbejegyzést írni. Kurzeck sok időt töltött a franciaországi Uzes-ben, ott írta a könyveit, élete utolsó éveiben Németországba már csak felolvasásokra járt. Ő mondta, hogy mikor megérkezett a francia lakásba, általában egy egész éjszakán át tartó utazás után hajnalban, még kabátban leült írni néhány sort, különben képes volt akár hat hétig is csak kicsomagolni, újból berendezkedni, s érdemben mégsem foglalkozni azzal, ami igazán fontos.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt egy Finnország albumot kaptam ajándékba karácsonyra, mert már akkor az volt az álmom, eljutni egyszer ebbe az országba. Sokszor lapozgattam, nézegettem, majd mindig félretettem. Még nem volt itt az ideje. Bár sokat utazunk, az úticél mindig közös döntés eredménye s én nem akartam erősködni valami mellett, amire csak én vágytam. Végül most, a huszonötödik házassági évfordulónk alkalmából megkaptam ajándékba.

A lehető legszebben kezdhettem az őszt.

 

Vannak országok, melyek látványos kulturális, építészeti és természeti értékeikkel azonnal lenyűgözik a turistát. 

Finnország szerintem nem ilyen. 

S talán azért vonzódtam hozzá ennyire ismeretlenül is, mert én sem. 

Én sem vagyok ilyen. 

Ha táj lennék, én is a végtelen és egyhangú lappföldi táj lennék, ahol órákon át autózik az átutazó anélkül, hogy az erdő csöndjén, az ezer tó felszínén tükröződő felhők látványán túl valami igazán kiemelkedőt látna. De aztán egyszer csak előjön az erdőből egy rénszarvas, aztán még egy és még egy. S az út mentén balra egy piros kis épület bukkan elő, közel s távol az egyetlen kávézó, ahol a pult feletti részen szépen felaggatva kötött zoknikat kínálnak eladásra.

Finnország a rejtett szépségek országa. Olyan, mint az emberi lélek. Csak a szerető szemeknek, szíveknek nyílik meg. Nem kivándorlásra késztet, hanem, hogy még jobban szeressem azt, ami az enyém. Arra késztet, hogy hazaérkezve - mert minden utazás belső utazás is egyben - leporoljam, többek között, ezt az ütött-kopott blogot és újból belakjam. Arra késztet, hogy újból válasszam azt, amit már választottam.