Nézegettük tegnap

a gyerekekkel a fényképalbumokat...Illetve hát az övéket. Igazából csak a két nagyobbiknak van ilyen, mert nem sokkal Enikő születése után vettük a digitális fényképezőgépet, és azóta nagyjából csak a nagyszülőknek hívattunk elő képeket. Szóval Picurnak szeretnék most egy albumot készíteni, hogy is nem jutott eszembe hamarabb...
Megható, ahogy csodaszépnek látják pici önmagukat. Merthogy azok is voltak, és most is azok. Minden részlet érdekli őket. Hogy mi lett volna, ha nem pont ők születnek, akkor hiányoznának-e vajon...és például miután megszülettek, ott lehettek-e éjjel is velem a kórházban...Most esik igazán rosszul nekem is, hogy hát nem, mert csak nappal. Nem zavartak volna - ahogy Sára mondta...
Úgysem tudnám leírni, mit érzek. Meg azt sem, hogy miért vagyok így elérzékenyülve. Inkább figyeljünk ügyesen arra, hogy fényképezzünk (igaziból is, meg átvitt értelemben is) minél többet, mert nem akarok érzelgős lenni, de nem mindegy, milyen "fotóalbummal" indítjuk el a kis drágákat az életbe.

Mivel ez azt utolsó

bejegyzésem ebben az évben, hadd kívánjak nektek egy mélységesen boldog Új Évet...vagy ahogy itt mondják, és napokig nem értettem, mit is akarnak : Guten Rutsch! :)
(Én idén nem szeretnék különösebb visszatekintést végezni az elmúlt évre...már nem azért, de nem vittem véghez különösebb hőstetteket. Igaz, hogy nagyjából mindent újból kezdtem, kezdtünk - de a kezdeményezője a változásoknak nem én voltam, én csak alkalmazkodtam, meg becsomagoltam, aztán kicsomagoltam, ilyesmi...szóval semmi különös. )
A szilvesztert a családdal ötösben ünnepeljük: egyszerű- de finom ételekkel, filmnézéssel, játszással. A gyerekek is nagyon izgatottak, mert éjfélig fennmaradhatnak. Délután kirándultunk a jó nagy hidegben, s talán holnap is fogunk...a képek ott készültek. Remélem, hogy mindannyiunk számára szép dolgokat rejt az út a kanyar után...

Már szürkülödött, mikor

mégiscsak rávettük magunkat egy esti sétára. Én vasalni szerettem volna, Enikő lusta volt, Anna azt szerette volna, ha mesét olvasok neki - s mindezt egy Tibi + Sára által kezdeményezett sétával hoztuk közös nevezőre, mert valahogy így működik a családi matematika. Majdnem eláztunk, de aztán mégsem, mert bár azt hittük, rég lement a nap - megemberelte magát még egyszer az esőcseppek és felhők fölött, és valami olyan pazar fényjátékot láthattunk, mint még soha. Hihetetlen színek váltakoztak kissé szürreális hangulatban, szivárvány bújt elő, és mi egyik ámulatból a másikba estünk. Most már van elképzelésem arról, hogy milyen lehet a titokzatos Északi Fény. Néhány perc múlva aztán minden újból szürke és kissé homályos lett, mintha mi sem történt volna...mi pedig, Enikőnk állhatatos nyekergésével a fülünkben, békességesen hazabattyogtunk. Jó éjszakát.

Ma finoman és

tapintatosan, ahogy csak én szoktam tudni, rávezettem Anyósomékat, hogy vigyék el a gyerekeket a játszótérre. Hogy levegőzzenek egy kicsit, na meg, hogy nyugtom legyen addig is, míg felporszívózom a lakást, meg felmosom, meg ilyenek. "Cserébe" este elviszem őket koncertre, holnap pedig kirándulni.
Ehhez képest, most nem porszívózok, hanem kitettem magamnak egy hatalmas adag fagyit, mert az a furcsa szokásom van, hogy ha dolog van, előtte pihenek egy kicsit. Tehát ha mondjuk, szalad a konyha, nem ugrok neki rendet rakni, hanem leülök olvasgatni egy kicsit, vagy valami. Nálam fordítva van az "előbb a munka, aztán a pihenés". (Úgy látszik, még mindig tudok olyat mondani, amivel "lejáratom" magam...)
Egyébként Jane Austen hangulatom van, és ezt csak tetézi Peter Gabriel Book of love-ja. Hát ez se nagyon kedvez a munkamorálomnak, de ígérem, a könyvet nem veszem most elő, hogy ezeregyedjére is elolvassam.

Ajánló

Ma ezt a felvételt néztük, és nosztalgiáztunk, meg minden, mert hogy ilyen is kell, hogy legyen. Annyira visszavágyok oda...

Még két

hét, míg elindulunk új választott...ööö...lakóhelyünk felé (majdnem hazát írtam, de ott még messze nem tartunk), ami ugye, ki tudja, mennyire végleges vagy nem...Holnaptól nem lesz netünk, bár néha biztos elmegyek net-kávézóba, ahogy időm engedi, de az más, mintha itthon lenne. Aztán megérkezve Bad Berkába, ott se az lesz az első, hogy beköttetjük, bár én nem bánnám.:) Mostanában sok dolognak búcsút mondok, dolgok, emberi kapcsolatok, amikhez ragaszkodtam, amikről azt hittem, nem tudok meglenni nélkülük, pedig csak EGY a szükséges dolog. ( Na jó, kettő, mert a kávézásról tényleg nem tudnék lemondani, bár ki tudja...;)
Közben csomagolok ezerrel, tanulunk a gyerekekkel is, akik persze rám haragszanak a nem mindennapi tempóért, amit diktálok...Közben kezdek szentimentálissá válni, és talán jobb is lenne, ha már nem nagyon találkoznék senkivel, mert sírás lesz a vége.(Bár a kedves, aranyos kis ikrekhez szívesen kimentem volna még...)
Na de, hagyjuk a pityogást, meg társait, mert mindjárt elkomorul itt ez a rózsaszín háttér, és azt senkise akarja. Csak szóltam, hogy talán elég lesz egy hónap múlva visszanézni ide, és addig is: legyetek jók, ha tudtok.

Nem azért mondom, de

vagány lenne, ha
1. szilveszter alkalmából
2. a változatosság kedvéért
3. átaludhatnám az éjszakát...

Kiskarácsony, nagykarácsony,

a lánykák közben meg nagyban készítik a kis ajándékaikat az Angyalnak, akit már nagyon várnak és akit nagyon szeretnek. ( Titokban jól zsebre rakom a mondataikat, szeretek angyal lenni. Meg Mikulás is. És fogtündér is.) Sára azt írta a levelében, hogy legyen szíves hozni neki egy puha kis plüssmackót, ezenkívül pedig csak szeretetet és békességet kért. :) Igazán nem nagyravágyó, és jól látja az ünnep lényegét. (Hiába, az ÉN lányom!)
Szóval, ma este, a gyerekek elalvása után szépen feldíszítjük a fánkat, hogy reggelre jól meglepődjenek. Szeretném, hogy még tíz év múlva is meglepetés legyen nekik a karácsonyfa. Vettem egy üveg Tokaji édes bort, ma este megbontjuk, mert ez úgy illik a karácsonyfadíszítéshez.
Most jó élni nagyon. Örülni annak, ami van. Kicsit jobban megtanulni vágyakozni az után, ami a miénk ( Simone Weil), meg ilyenek.
Volt olyan karácsony, amit kis híján tönkretettem a sértődékenységem és büszkeségem miatt, de ejsze tanulok a hibáimból, meg a máséiból is, és néha nem is vagyok reménytelen eset.
S közben megsült az utolsó adag pogácsa is, és elmentem mesét olvasni, hátha sikerül hamarabb ágyba csalogatni az aprónépséget.

"A normális házasság

nem olyan, mint a szerelem első látásra vagy a Kálvin-féle kegyelem, se nem hirtelen jön, se nem Isten ajándéka. Mint mindenért, amit érdemes megszerezni, ezért is meg kell dolgozni, és meg kell érte fizetni keserves aprópénzzel, kompromisszumokkal és öregedéssel." (A.Alvarez) Egy szösszenet a könyvből, amit olvasok...Tulajdonképpen egyetértek, azzal a különbséggel, hogy attól még lehet Isten ajándéka, hogy meg kell dolgozni érte. És még azt is hozzáteszem, hogy az aprópénz nem mindig keserves, és jó újra beleszeretni a párunkba, és hogy a szerelem az már csak olyan, hogy hozzátartozik az öröm is, a bánat is, egymás "tépése", ölelése, sokminden, csak a közöny, az az egy nem tartozik hozzá.
Mondtam már, hogy hazajött T.? :) A múlt héten... Csak amilyen vagyok, nem írtam róla, mert úgy vagyok vele, hogy ami Vele kapcsolatos, az nem publikus annyira. Úgyis annyi mindent kifecsegek...Svájc-projekt véget ért, de nehogy azt higgyétek, hogy akkor minden megy a régiben. Neeem, dehogy. Van még néhány ötlet a tarsolyban...:) Némettanulás továbbra is aktuális mindenesetre...

Megvan

a Becoming Jane, csak mondom, hogy nemhiába ajánlgattátok nekem, mert itt van, és előre örülök az estének, mert akkor majd jól megnézem. És felkészülök rá, mert egy ilyen film megérdemli a kellő érzelmi állapotot. Közben rájöttem, gondolom utolsóként, hogy mennyi hasonlóság van a Büszkeség és balítélet valamint a Bridget Jones naplója között. Gondolom, szándékosan. A legszembetűnőbb az, hogy a Darcy szerepét ugyanaz a színész játssza, aki olyan nagyon tud nézni. Én ugyan észre se vettem :), mert én már immunis vagyok ilyesmivel szemben, de állítólag nagyon szép búsan tud nézni, ami azért nagyon nem hátrány. Szóval ma este én leszek a becoming-romantic-márta...