Öt nap.

Öt nap, négy éjszaka. 2400 km. Egy könyvbemutató, egy temetés, egy fontos születésnap. Négy különböző szállás. Az év talán legintenzívebb, legbátrabb, legfájóbb, legszebb öt napja. Mint az éppen elkezdett új zokni mintájában a színek - azért vittem magammal, hogy legyen mi kézzelfoghatóan tartást adjon s két lábbal a földön tartson az érzelmi hullámvasúton -, úgy váltakoznak bennem is az érzések. Mindegyiket megélem, teljes szívvel. A részemmé válnak. S reményem szerint - a belőlük csendben, odabent érlelődő gondolatok tápláló talajában - apró mustármagból felnövő fává, mely nagy ágakat hajt, s éltető gyümölcsöt terem, s árnyékában fészkelhetnek egyszer majd az ég madarai.

Utazás előtt.

Odakint eső veri az ablakot és szél rángatja ide-oda a felhőket a dombok felett. 

Idebent előveszem a kockás bőröndöt. 

Becsomagolom a legszebb ruhámat, a vonatjegyeket, az esernyőmet, néhány könyvet. 

S mindenféle apró ajándékot. Nem üres kézzel, nem üres szívvel megyek. 

Nagy szeretettel várok, várunk mindenkit a könyveim megjelenését ünneplő bemutatóra, ami holnap, 2022.09.28-án 18:00-kor, Budapesten, az Üllői út 24 szám alatt kerül megrendezésre, a Luther Kiadó szervezésében. 

Remélem, találkozunk! Szabadon tartok számodra magam mellett egy helyet!

Egy hónap

telt el a könyv megjelenése óta, s ma megérkezett. Végre a kezemben tarthatom én is.
Számomra ez óriási dolog. Alázatra késztet, csodálatra, és tiszteletre.
Simogatom a borítót, lapozgatom, s olyan szépnek látom. A papír tapintása, illata finom és különleges. A betűtípus s a borító színe gyönyörű. Talán már eltelt annyi idő, hogy bátran beleolvashatok itt-ott úgy is, mint tőlem független szövegbe. S azon kapom magam, egy-egy helyen könnybe lábad a szemem. Megérint. Ezek a sorok már nem is az enyémek, saját, külön életük van. Hogy ilyen szép tárgy formájában most a kezemben tarthatom, ahhoz tulajdonképpen most már nem sok közöm van.
A megjelenés után, ahogy elkezdtek érkezni a visszajelzések - gyűjtöm a fotókat! - elkezdtem aggódni. Hirtelen túl fontos lettem saját magamnak. Olvastam a kéziratot, s úgy éreztem, mégsem elég jó, jaj, nem fogják szeretni, vagy azt fogják mondani, nem is érte meg megvenni. Aztán - baráti segítséggel - megértettem: mindenkinek saját felelőssége van. S én csak a magam részét vállalhatom. Minden könyvet ketten írnak: az író és az olvasó.
Ez itt most nem reklám, nem vásárlásra buzdító felhívás.
Ez itt egy meglepő, nem mindennapi történet.
S én boldog vagyok, hogy a része lehetek.

A könyv.

Meghallgattam tegnap egy Röhrig Gézával készült beszélgetést, melyben elhangzott az, amit magam is gondolok: a művészet, a zene, a költészet nem luxus. Olyan a léleknek, mint a D vitamin a testnek. Nélkülözhetetlen. Soha annyi könyvet, CD-t nem rendeltem, mint az elmúlt hetekben. Mert összetörné a szívemet, ha a mostani idők lehetetlenné tennék a kedvenc írók, zenészek villanyszámla befizetését, megélhetését, további alkotását.

Ma megjelent a könyv. Az enyém. Megvásárolható. Kézbe vehető. Olvasható. Reménykedem benne, hogy szerethető is, s hogy segít majd élni. Remélem, többször is elolvassák majd, és szeretni fogják az illatát, és némelyik lap itt-ott kávéfoltos lesz. S hogy kölcsönadják, vagy ajándékba.

Vegyetek könyveket. Ne csak az enyémet. (De azért boldoggá tenne, ha az enyémet is.)

Meglepetés.

Ha minden a tervek szerint haladt volna, ma délután - legalább néhány ismerős-ismeretlen baráttal  - személyesen is találkozhattunk volna.
A terveket felülírta az élet, az előre megvett vonatjegyemet pedig eltettem emlékbe. Van, amit nem mi tartunk a kezünkben, aminek az alakulása akkor sem tőlünk függ, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk.
És van, amit akkor is megtehetünk, ha úgy tűnik, semmit sem tartunk a kezünkben. Akkor is, ha a dolgok alakulására szemmel láthatóan nem sok ráhatásunk van.
A szeretet utat keres ott, ahol nincs is út. Megőrzi a reményt, a mosolyt, kutat ás, utat épít, teszi a dolgát.
Az ideiglenesen elmaradt, későbbre halasztott könyvbemutató helyett szerény meglepetéssel készülünk a Luther Kiadó Facebook-oldalán: egy rövid ajánlóval, felolvasással, magyar-német idő szerint 18 órakor, egyenesen a nappalink régi kanapéjáról. Gyertek! Várunk!

Egy halasztás és egy régi bejegyzés.

"A szokatlan időjárás lehetőség - ha másra nem, hát arra, hogy a kint feledett lila papucs-pár fele világ körüli útra induljon süvítő szelek szárnyán. Mi többiek, a másik papucs és én, köszönjük, maradunk. Lassú, egyszerű ételeket készítünk, kevesebb cukrot teszünk a kávéba, s próbálunk nem túl sokat, nem túl gyorsan, nem összevissza olvasni. Reggelenként, készülve a közeledő ünnepre, egész hosszú részeket a Szentírásból, várva és kérve, hogy megmaradjanak az ő beszédei bennem - vagy ahogy a csodálatos német fordításban áll: wenn meine Worte in euch lebendig sind...Esténként Victor Hugo Nyomorultakját. 
A feltámadás öröme a tavasz öröme, az újrakezdésé, a bűnök bocsánatáé. S a virágoké, a kicsi vidám kerté emitt a konyhaablak párkányán.
Az a szeretet, ami éltet, legyőz időt és teret. Áthidalja a csendet, a közelt, a távolt, a semmit, a mindent. Nem beszélek róla, szinte soha. Mint ahogy a hűségről sem beszélni kell, hűségesnek egyszerűen csak lenni kell.
A szeretet végigjárja a szenvedő személy oldalán a keresztútat. Nem mintha segíthetne, nem mintha számítana, de közben mégis segít, mégis számít.
Az élet végül mindig győz a halál felett."
(2015.04.01)

Szeretném

olyan csendesen letenni a Luther Kiadóval közösen létrehozott könyvet a világ asztalára, mint egy szál apró, kék virágot az erdőben. Mint egy jelet: itt jártam. Tudom, pillanatnyilag vannak ennél sürgősebb, fontosabb események is. Az időzítés is lehetne kedvezőbb. Nem tudom azt sem megígérni, hogy egészen biztosan el sem fogok tudni menni a könyvbemutatóra. Van, ami nem rajtam múlik. Ma reggel, mikor Ritával ( a szerkesztők gyöngye!) pár szót váltva épp azon merengtem, szabad-e vajon örülni ilyen gondterhelt időkben (és arra a következtetésre jutottam, hogy igen), épp bement valaki a boltba, és kereste a könyvemet. Bárki is volt ő, köszönöm! Olyan volt, mint egy válasz. Hamarosan kapható lesz, szólni fogunk, mikor már igen. Német barátaim kérdezgetik, hogy mégis, miről írtam. Olyan nehéz megfogalmazni. Általában csak annyit mondok: a könyvem nem más, mint egy meghívás, egy asztalhoz, ahol meggyőződésem szerint mindenkinek jut hely.
Szeretem Luther híressé vált mondását: “Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát!”
Ennek értelmében szeretettel várunk mindenkit a könyvbemutatóra. Remélem, találkozunk!

A cím.

Mikor nemrég a kisasszonyokkal megnéztük a Kisasszonyok című film új feldolgozását, a film feléig folyton összehasonlítottam az előzővel, majd egyszer csak elengedtem, s engedtem, hadd ragadjon magával a régi történet másféle elmesélése. Szőke Jo a fekete hajú helyett? Oké!
A végén, azoknál a jeleneteknél, ahol a könyv készül, s amikor a cím is felkerül aranyozott nyomdával a borítóra, csak folytak a könnyeim, szinte megállíthatatlanul.
Mikor leemelünk egy könyvet a polcról, nem gondolunk bele, mennyi munka és gondolat és szív van mögötte.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem a kiadója is. A tördelő, az igazgató, a pénzügyes, a marketinges, aki a Facebook szövegeket írja, mind-mind nélkülözhetetlen láncszem a folyamatban. A szerkesztőm nevét pedig legszívesebben csak odaírnám a magamé mellé majd a könyvborítóra. Mert tőle származik az ötlet, ő bajlódott a szövegeimmel, a helyesírási hibáimmal, s ő segített megtalálni a fonalat is, amely mentėn a könyv felépült.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem az olvasója is. Mikor elkezdtem a blogot, rettenetesen vágytam bármiféle visszajelzésre. Később azért nem, mert elég volt tudnom: az olvasó létezik. Ha csendesen is, ha láthatatlanul is, de van. Ez elég bátorításnak bizonyult a továbbírásra.
A hamarosan megjelenő könyv(ecske) már majdnem készen van. Végigkísérni a folyamatot, ahogy lassan létrejön: életem egyik legszebb élménye. A címe is megszületett. Nehezen, küzdelmesen, gyönyörűen. Íme, itt van:
Egy asztalnál a világ.