Utazás előtt.

Odakint eső veri az ablakot és szél rángatja ide-oda a felhőket a dombok felett. 

Idebent előveszem a kockás bőröndöt. 

Becsomagolom a legszebb ruhámat, a vonatjegyeket, az esernyőmet, néhány könyvet. 

S mindenféle apró ajándékot. Nem üres kézzel, nem üres szívvel megyek. 

Nagy szeretettel várok, várunk mindenkit a könyveim megjelenését ünneplő bemutatóra, ami holnap, 2022.09.28-án 18:00-kor, Budapesten, az Üllői út 24 szám alatt kerül megrendezésre, a Luther Kiadó szervezésében. 

Remélem, találkozunk! Szabadon tartok számodra magam mellett egy helyet!

Könyvek.

A nappalink ütött-kopott kis asztalán gyűjtöm a könyveket, amiket ebben az évben már elolvastam, s azokat is, amiket éppen olvasok. Itt időzöm a legszívesebben, ha jut rá időm, s ha nem, akkor is. A legközelebbi barátaim folyton kinevetnek, hogy sose találom például az autókulcsom, ha kellene, s míg keresés okán kipakolom túlzsúfolt táskám tartalmát éppen ott, ahol vagyok, legalább két-három könyv is előkerül mindig. Van időd ezeket olvasni míg napközben ide-oda mész? - kérdezik. Persze nincs, de sose lehet tudni, és nekem van igazam, mert a kicsi időrések is értékesek, s egészen apró lépésekkel is messzire lehet jutni.
Kicsit szomorúan állapítom meg amúgy, hogy alig olvasok magyarul. S míg egy évvel ezelőtt még figyelemmel kísértem, milyen új magyar könyvek jelennek meg, ezt mostanára valahogy feladtam, elengedtem. Ugyanakkor sokat olvasok németül, angolul, olyan könyveket, amelyek számomra itt elérhetőbbek - használtan veszem őket, interneten. Nehéz elfogadni, egy egész élet is túl rövid hozzá talán, hogy mindent nem lehet. Az ember itt véges, a lehetőségek száma pedig majdhogynem végtelen, s nem is tudom...csak nekem jut eszembe olyan könyvek miatt bánkódni, amiket soha nem fogok elolvasni?
Februárban mindenesetre - és többek között - egy számomra teljesen új íróval ismerkedtem meg, a neve Eugene H. Peterson. Ragyogó mosolyú teológus ő, lelkész, író, költő és fordító. A határidőnaplójában olyan nevek találhatóak bejegyezve, mint Karl Barth, Jean Calvin, Fjodor Dostojewski, Sören Kirkegaard - s ezek a találkozások nem mást jelentenek, mint egyszerűen csak háborítatlan olvasási időt. Arra bíztat, hogy legyünk igényesek abban, amit olvasunk. Menjünk vissza a forráshoz. Keresztényként olvassuk magát a Szentírást, ne csak valakinek a Szentírásról való magyarázatát. Ne féljünk a nehezen érthető szövegektől. És még arra is bíztat, hogy mindenki állítsa össze a saját könyv-listáját, azt, ami neki fontos volt, hogy azzá váljon, akivé lett. Vagy - és ezt már én teszem hozzá magamnak - válasszam ki azokat a könyveket, amiket ezután elolvasva közelebb kerülhetek ahhoz a személyhez, akivé válni szeretnék. Hiszen soha sem mondhatom, már mindent értek, s hogy köszönöm, de már nem akarok változni. Dehogyis értek mindent, változni pedig mindig-mindig szeretnék tudni, amíg csak élek, amíg csak szükséges.

Ma reggel,

amikor is az egész éjjelen át tartó szakadatlan, elszánt havazás következtében túl nagy kihívás lenne akár csak friss zsemléért is lemenni a faluba, ezért kénytelen vagyok verseket fogyasztani reggelire, a következő kérdéssel fordulok a mindenséghez: lehetséges, hogy tényleg nincs magyar fordítása Mascha Kaléko verseinek? Vagy csak én nem találom őket? Ha így van, akkor értem, miért kellett nekem majdnem tíz éve már, hogy ideköltöznöm, miért kellett nagy keservek árán ezt a rettenetes, gyönyörű nyelvet úgy-ahogy megtanulnom. Hogy egy ilyen behavazott reggelen olvashassam ezeket a verseket, azért.

Januári olvasmányok

Utoljára talán John Steinbeck Érik a gyümölcs c. csodálatos könyvét olvastam ilyen keservesen, le-letéve, minduntalan össze-összeszoruló szívvel, mint Arundhati Roy új regényét, az A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma címűt. (Egyébként az én hibám, tudhattam volna. A másik könyve, Az Apró Dolgok Istene című sem volt könnyű olvasmány.) Körülbelül négyszáz oldal után van, azt hiszem, az első olyan mondat, ami valami szépet ír le, talán egy ölelést. A könyv cselekménye India kitaszítottjai, számtalan konfliktusa, háborúja, a terror körül bontakozik ki, nagyon-nagyon lassan, rengeteg érthetetlennek tűnő, különálló, a könyvnek majdhogynem a végéig különállónak is maradó történet formájában. Ha a káoszt szerette volna valamilyen új formában megjeleníteni az író, akkor ez, azt hiszem, sikerült. Mert talán nem is lehet máshogy elmesélni egy történetet, ami töredezett, ami romokban hever. De engem érdekelnek ezek a történetek is. Szeretem megkeresni bennük azt, ami mégis szép. A legkedvesebb rész talán az, amikor az egyik főszereplő, egy Tilo nevű nő, akinek menekülnie kell, beköltözik fogadott gyermekével a Jannat-fogadóba. Ezt a fogadót egy temetőben alakította ki a társadalom kivetettjeit, sérültjeit, hajléktalanjait ilyen-olyan formában képviselő néhány ember. Olyan fogadó ez, ahol van hely nem csak kettőjüknek, de a kutyájának is, sőt a kutyája összes kölykének is. Tiszteletére kiöltöznek a lakók, és welcome partyt szerveznek, léggömbökkel, étellel, itallal. S Tilo, ez a tanult, okos nő, életében először úgy érzi, otthonra talált.
Fogalmam nincs, jó-e a könyv vagy sem. Nem tudom. Néha úgy gondolok az irodalomra, mint egy idegenvezetőre, akinek az a hivatása, hogy kivezessen szűk világomból, kiszélesítse keskeny határaimat. Hogy megmutassa azt, ami van, úgy, ahogy van, a sötét helyeket is. De ezt nem teheti meg anélkül, hogy egyúttal fel ne hívná a figyelmet ezeken a legsötétebb helyeken is felvillanó, újra és újra reményt keltő fénysugarakra. Mindig arra jutok végül, hogy a jó könyveknek, az irodalomnak az a feladata, hogy segítsen élni. S ha így nézem, akkor ez a könyv jó. (Engem legalábbis) segít élni.

Olvasni

a balkonon szoktam, - szerény olvasósarkot rendeztem be itt magamnak: egy szék, puha takaró, virágosláda, könyvek - vagy este elalvás előtt (nagyjából két percig) az ágyban, vagy az autóban, ha várnom kell valakire, s a munkahelyemen azért is szoktam szeretni a hónapok harmadik hetét, mert ilyenkor olyan programmal dolgozunk s oly munkát, hogy mondjuk minden fél órában van néhány szabad perc, mikor nem lehet csinálni mást, csak várni, hogy végigfusson lassan egy csík a képernyőn - igen, én akkor is olvasok. Szinte el sem merem mondani.
Megtanultam megkeresni a kicsi szabad időfecniket, s nem eldobni őket, mint értelmetlen, használhatatlan szemetet. (Tévét egyáltalán nem nézek, netezni pedig jóval kevesebbet, mint szoktam volt.)
A szokásos havi könyv-listámmal (emlékszik még rá valaki?) ugyan már réges-rég lemaradtam, de most nagyjából összeszedtem amit az elmúlt hónapokban olvastam vagy éppen olvasok, mint mindig, többet is egyszerre. Egy-két könyv ajándék (hogy ne felejtsem el teljesen, milyen érzés, ha valami csodálatos érkezik a postaládába), egy-két könyv nincs már itt (hogy más se felejtse el), s nem akarom kiválasztani a legkedvesebbet, de ha muszáj lenne, akkor legyen mondjuk Victor Hugo Les Misérables-ja és Christoph Ransmayr Sternenpflücker c. novellája.

Nem tudom

miért olyan nehéz bármily rövid vagy hosszú szünet után újrakezdeni akármit is. Ezért inkább csak folytatom ott, ahol még múlt évben abbahagytam. Ami elmúlt és ami eljövendő elfér egyébként szépen pontokba szedve a kis fekete notesz két lapján. Ordnung muss sein.  De ami nekem igazán fontos, az nincs leírva sehova. Személyes döntéseimről, kisebb-nagyobb áldozatvállalásaimról nem tud senki, de azért fontosak mégis, mert a jót csak úgy érdemes tenni (akarni), hogy közben nem lehet tudni: lesz-e rá válasz, van-e látszata, értelme, jelentősége. Egyébként meg vagyok róla győződve, hogy van. Csak nehéz olyan dolgokért élni, amik nem látványosak.

Nagy öröm, hogy vehettem magamnak néhány könyvet. Persze, igazából tanulni kellene s tanulok is, - jövő héten vizsga, ó, jaj. Szóval ott álltam a könyvesboltban, volt vagy tíz percem kiválasztani valamit, s csak reménykedtem, hogy valami szép és jó lesz, mikor végül a kosárba tettem Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács-át. Most ezt olvasom, lassú olvasással, s ez maga az öröm-öröm-öröm mindig a fény felé ácsingózó lelkemnek.
A 218. oldalon Daniel testvér pünkösdi prédikációja található. Azt mondja, hogy: "És még valamit szeretnék elmondani e napon - a tűznyelvek minden tanítvány fölött megjelentek. Hát utána, vajon mivé lettek utána ezek a nyelvek? Van-e az emberben valami edény, valami őrzőhely, amelyben megtartható a tűz? Ha nincs bennünk ilyen edény, akkor az Isteni Tűz eltávozik, visszatér oda, ahonnan jött, de ha meg tudjuk tartani magunkban, velünk marad...
Mi mindannyian, akik itt jelen vagyunk, edények vagyunk az Úr Lelkének, az Úr Szózatának, magának Krisztusnak befogadására. Ebben áll a hit egész tudománya. Azt senki nem kérdi majd tőlünk, mit gondoltunk az Isteni Lényeg természetéről. De azt igen: mit cselekedtünk? Adtunk-e enni az éhezőnek? Segítettünk-e a nélkülözőnek? Isten legyen mindannyiunkkal."

 Ezért nem kezdek én újat, szinte soha. Csak folytatni szeretném a régit, megújuló tűzzel és lelkesedéssel. Nagyon boldog új évet az egész drága, szép világnak.

Mióta

egyszercsak rájöttem, hogy a gyerekek nem fogják tudni olyan szépen beszélni a magyar nyelvet, ahogy én azt szeretném, sokkal könnyebb azért. Én és az én magas irodalmi igényeim. Jók és szépek, csak idegen nyelvi környezetben éppenséggel nem reálisak. Tetszettünk volna szépen otthon maradni. Így meg, nyereséglistára felírjuk szépen, hogy könnyedén beszélünk több nyelven is, ha kell, veszteséglistára pedig, hogy egyiket sem igazán jól. Közben persze meg, könyvklubot alapítok, (attól tartok, nem először és nem is utoljára). Rövidke - szemforgatások és szemtelen ásítozások közepette megtartott - nyitóbeszédemben a magyar nyelv és irodalom, örökölt kincseink megőrzésének hallatlan fontosságáról beszéltem, majd elkezdtem egyszerűen felolvasni innen ezt. S ők még nem tudják, de húsz év múlva, mikor saját gyermekeiknek fognak majd könyvklubot alapítani, a szépen szóló körte-muzsika ugyanígy vissza fogja majd hozni a gyermekkor hangulatát, mint ahogy nekem is, csöppet elpárásodott szemek effectusát kiváltva, visszahozta. 

Kertész

Imre Protokoll c. elbeszélésére hangoskönyv formájában bukkantam rá a helyi pirinyó könyvtár egy eldugott polcán. Az önéletrajzi ihletésű történet egy vonaton játszódik és a magyar-osztrák határon történő vámvizsgálatról szól, közvetlenül a kommunista rezsim bukása után. A vámtisztek és az utasok hanghordozása, érzései, akaratlan reakciói még magukon viselik az elmúlt rendszer talán kitörölhetetlen nyomait. Zseniálisan megírt elbeszélés, a szerző maga olvassa fel németül, s mindjárt egymás után kétszer is meghallgattam (lelkesedés okán persze, meg hogy meg is értsem persze, de ez utóbbival a helyemben nem dicsekednék). A sok undok, közönyös hivatalnok között akad egy, mert mindig akad egy, aki ugyan nem tud segíteni, de mégis ő az, aki kedvességével, vagy egyáltalán csak azzal, hogy nem ellenséges, picit visszaadja az emberiségbe vetett hitet.

Mikor Anna első osztályba készült, még Magyarországon, tőlem örökölt alkatát oly módon kamatoztatta, hogy igencsak nagy jóindulattal közelítette meg alulról azt a súlyt, amit "teljesítenie" illett volna az iskolaérettséghez csatolva, és akkor a rendelőben a nővérke picit rálépett mögé arra a mérlegre, hogy nehogy ezen múljon a dolog, ugyan már. Most, négy év múlva, egy másik országban, egy másik nyelven, hatalmas igyekezettel tanult egész félévben, hogy nővéréhez hasonlóan ő is gimnáziumba járhasson jövő évtől, közben kicsit reménytelenül gondolva arra, hogy matematikából az a közepes és jó közötti átlag nem biztos, hogy eléggé jó teljesítmény lesz, és akkor most valaki, mert minden történetben akad valaki, megint ráállt picit arra a képzeletbeli mérlegre, jóságosan kipótolva azt a csöpp hiányt a jó minősítés irányába, s ennek a matematikatanárnak ugyan nincs olyan szerencséje, hogy Nobel-díjas író elbeszélésében legyen belőle mellékszereplő, de lehetőségeimhez mérten és titokban én így köszönöm meg neki, mert nem lenne szabad soha senki mellett közönyösen elmenni, aki bárhogy is, de valamivel szebbé teszi az életünket.

Lassan

kiürül a teáscsészém és közben holnap lett a mából. Inkább holnap éjjelre hagyom a megkezdett könyv végét. Amúgy pedig mindig is tudtam, nincs csudálatosabb népség az írókénál. Amin én napok (vagy évek teltek el?) óta gondolkodom és gondolkodom, ők néhány sorban elém rakják szépen, hogy aztán csodálkozva nézzem: ez az én életem.
Jól van.



"Azt látom, belátom, hogy szükség van itt rám. Csak néha azt hiszem, valakire van szükség és nem rám, egy névtelen ezermesterre, ki szerető, feleség, család, titkárnő, anya, anya helyett anya, lakberendező, szakács, kukta, lelki vigasz, korrektor, kertész, telefonoslány, dajka, bejárónő, barát, egyet fizet százat kap, háziasszony-etűd, nápolyi bohóctréfa, egyszerre fut ki a tej, kap nyaklevest a gyerek, nem kap, tévedésből, borravalót a postás, úszik a húslevesben a kisebbik (lábtempó! ne lazsálj!), telefonozni szomorú természetű apámmal, közben valakivel, ismeretlen nyelven, Münchenből, eközben sormintát csinálni százalékszámítás alá, azt fiammal együtt, avval karöltve még csak nem is kapizsgálni, ezzel megvetést s lenézést kiváltani, végül zokogva-nevetve „mosatlan edények bandájába” rogyni és összefoglalón hüppögni: én is publikálni akarok (taps).

Én vagyok a Nagy Pótlék, igen megtisztelő, minden, ami nincs, az vagyok én. De én vagyok.

Én választottam. Szabad vagyok és kötött, ez az állapotom."

(Esterházy Péter: Hrabal könyve)

Általában

nem akaródzik beszámolni mindenről, amit elolvasok, mert nem tudom miért nem, de most mégis elmondom, hogy elolvastam Steinbecktől az Édentől keletrét, és legnagyobb örömet az előszóban levő "az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége" szófűzés szerezte.

Valahogy

úgy sikeredett, hogy csupa szomorú könyvet olvastam a szabadság alatt. (Vigyázat, mindenféle irodalmi szösszenkedés következik.) Hogy csak egyet említsek: még kiköltözésünk előtt vettem meg otthon antikváriumban John Steinbeck "Érik a gyümölcs"-ét és hát ezt vittem magammal olvasgatni a tengerpartra. Megviselt. Volt hogy éjjel azzal álmodtam, nekem is minden nap össze meg szét kell pakolnom az összes dolgainkat és mindig máshol kell táboroznom a családommal, reménytelenségben és bizonytalanságban.
Mikor a hegyekben voltunk pedig, véletlenül pont egy Tóth Árpád versválogatást tettem oda minden eshetőségre. Ó. Azt olvastam valahol, hogy a legjellemzőbb szavai a : bús, halk, szelíd, félszeg, fáradt, beteg, kopott, bágyadt, borong. Nem valami szívderítő mindenesetre. Viszont pont nála olvastam egy olyan szépet, hogy :
"Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?"
Nekem tetszik ezt a kifejezés. Kicsit feloldja azt az ellentétet, amit magamban is sokszor látok, hogy bár nagyon tudok szomorkodni, de ez a "bölcs derű" azért még soha nem hagyott cserben.

Visszatérve az Érik a gyümölcsre, most nagy szorgosan be fogok pötyögni egy idézetet belőle, amit sokszor elolvastam. Én messze nem vagyok ilyen erős és bátor, mint ő, de kicsit azért szeretnék hasonlítani a regényben egyszerűen csak Anyának hívott asszonyhoz. Amúgy ajánlom olvasásra a könyvet, csak ne nyaraláskor tegyétek.:)

Kinézett a napsütésbe. Telt arca nem volt puha: önuralom és gyöngédség látszott rajta. Mogyorószín szeme mintha minden lehető tragédiát átélt volna már s a fájdalom és szenvedés lépcsőin emelkedett volna fel a magasztos nyugalomig és emberfeletti megértésig. Látszott rajta, hogy ismeri, elfogadja, szívesen látja a maga helyzetét, hogy ő a család fellegvára, bevehetetlen erőssége. És mert az öreg Tom meg a gyermekek csak akkor érezték a fájdalmat meg a félelmet, ha ő is tudomásul vette, megtanulta a fájdalmat és félelmet megtagadni önmagában. És mert - ha valami örvendetes dolog történt - ránéztek, hogy örvendezik-e: megszokta, hogy jelentéktelen dolgok miatt is örvendezve kacagjon fel. De nyugalma többet ért még öröménél is. Erre a megzavarhatatlan nyugalomra rábízhatta magát a család. Nagy és szerény családi helyzetéből méltóság áradt és tiszta, nyugalmas szépség. Mert ő volt a család gyógyító orvosa: biztos, nyugodt és hűvös lett a keze. Mert ő volt a család döntőbírája, elfogulatlanul ítélkezett, mint egy istennő. Mintha tudta volna, hogy az egész család meginog, ha ő ingadozni kezd, s ha igazán megrendül vagy kétségbeesik, vége a családnak, a cselekvő akarat kivész belőle.

Élünk-

-halunk, mi P. lányok, például az ilyen leírások lassú, komótos, magunk elé képzelős, kacarászós felolvasásáért: " A jövevény káprázatos, halványkék, könnyű nyári selyemruhában pompázott; a ruha az összes lehetséges helyen puffos, redőzött és húzott volt. A hölgy fején egy irdatlan fehér sifonból készült, és három hosszú, valaha jobb napokat látott, most már kissé molyrágta strucctollal díszített kalap trónolt. A kalap karimájáról egy jókora fekete pöttyökkel bőven teliszórt rózsaszín sifonfátyol hull alá, s a válla felett lebegett, mint két könnyű zászló."
Ha a lányaim szép választékosan fognak magyarul beszélni ebben a nagyonnémet környezetben, ( s erre minden reményem megvan, hiszen ma is Enikő a "még egy kis dinnye elragadtatna" mondattal kápráztatott el:), abban nagy szerepe lesz Anne Shirley-nek ( na meg persze az őt zseniálisan lefordító Szűr-Szabó Katalinnak...)

Vannak

olyan dolgok az életemben, amit vagy nagyon szeretek vagy nagyon nem szeretek csinálni. S van olyan, ami hol az első, hol a második kategóriába sorolódik. Például abban egyetérthetünk, hogy nagyon szeretek olvasni, mindenfélét és bármikor, s abban is egyetérthetünk, hogy a Bibliát is nagyon szeretem olvasni, ha viszonylag rendszeresen teszem, mert akkor valahogy mind többet szeretném tenni, de ha elszokom tőle, akkor lassan már nincs is kedvem elővenni. A Biblia egyszerűen más, mint a többi könyv, teljesen egyedi és nemcsak azért, mert önmagában egy egész könyvtárat jelent.
Mondjuk én -bevallom férfiasan,- még nem olvastam el elejétől-végig, bár egyszer nekifutottam, de aztán - lelkesedés megcsappanása okán - szépen abbahagytam. Nemrég vettem egy német fordítást és mostanában azt olvasom, és mivel azért általában emlékszem a magyar szövegre is, vagy megnézem, érdekes sokszor más megvilágításból látni ugynazokat a dolgokat. Az igazi az lenne persze, ha egyszer eredeti nyelven olvasnám, de nem táplálok reménytelen álmokat valami régmúlt nyelv megtanulásával kapcsolatban, mikor nyilván látom, hogy a nem túl nehéz németet sem fogom soha az életben normálisan beszélni, szóval maradjunk csak szépen a realitások talaján.
Ami most mégis arra késztet, hogy megint és újra nekivágjak ezen drága "lelki kenyér" végigolvasásának, az az a tény, hogy nemrég beszélgettem valakivel, aki már sokszor megtette ezt és meg is mutatta a szétolvasott Bibliáját, amit majd a lányának szándékozik örökségül hagyni. Engem ilyen személyes beszélgetések, a ragadós lelkesedés a másik ember arcán nagyon tudnak motiválni.
Közben keresgéltem a neten és találtam egyfajta útmutatást, ami segít, hogy ne maradjon ki semmi - ugyanis magamat nagyon is jól ismerve, tudom, hogy képtelen lennék az elejétől a végéig sorban olvasgatni, összevissza meg csak úgy lehet, ha azért van benne egy leheletnyi koncepció azért - és itt találtam is valamit, valami érdekeset éspedig: minden nap valamilyen más "műfajt" olvasok. Hétfőn a törvényeket ( Mózes), kedden történelmi eseményeket, szerdán zsoltárokat, csütörtökön a költészeti műveket, pénteken a próféciákat, szombaton az evangéliumokat, vasárnap pedig Pál leveleit. Szóval így. Ma kezdtem, s ha egy év múlva azt írom a blogba, hogy befejeztem, akkor azt jelenti, hogy nagyon kitartó és rendes voltam, ha nem, akkor is nagyon rendes leszek, mert én legalább elindultam.

Sokszor

vagyok úgy a gondolataimmal, mint Beppo, az utcaseprő, akit mindenki kissé gyengeelméjűnek tartott, mert hosszasan gondolkozott minden egyes kérdés válaszán, és akkor felelt rájuk, mikor az emberek már rég elfelejtették a kérdést. Miközben lelkiismeretesen seperte az utcákat, gyakran jutott eszébe egy-egy nagy és szép gondolat, de ezek szavak nélküli gondolatok voltak, melyekről nem lehetett csak úgy beszámolni, sokkal inkább hasonlítottak egy illatra vagy színre, amit aztán nem lehet elmesélni pontosan másoknak.

Nekem gyakran vannak ilyen szavak nélküli nagy gondolataim, csak eddig nem tudtam ilyen szépen megnevezni őket.

Szóval egyszer olvastam valahol erről a Momo (Michael Ende) c. könyvről, ezért ki is kölcsönöztem a könyvtár gyermekrészlegéről magamnak. Még nem értem a végére, de az eddigiek alapján pont annyira tartom gyermekkönyvnek, mint például a Kisherceget, szóval semennyire. Olvassátok el, nekünk felnőtteknek szól. ( S ha jelentkezne nálatok valamelyik szürke öltönyös úr, be ne engedjétek...:)

(A képen levő könyv csak illusztráció :)