Travel diary 1.

Nos, megjöttem. Sokfele jártam.
De mind közül ott voltam, azt hiszem, a legboldogabb, fent a csúcson:
lakhelyén magának a Zordon Szépségnek, hol szanaszét fújja hajamat s gondjaimat a fagyos szél.
Vigyen bármerre is a sorsom, hadd maradhassak ugyanaz a hegyi lány,
ki újra és újra nekiindul, felejtve  lehetetlent, múló éveket, félelmeket, mindent.
Nem kell palota, csak egy sátor,
nem kell étterem, csak kenyér, hozzá esetleg sajt és paprika,
útitársból is elég néhány hűséges, írásaimnak olvasói nem baj, ha nem lesznek többen.
Igazából tudom: a legvégére úgyis egyvalaki marad,
egyetlen útitárs, mondandómnak
egyetlen drága hallgatója.

Szeretek útközben autóból fényképezni.

Nem mintha nem tudnám és nem látnám, hogy itt-ott koszos és hangos és máladozik és szegény, de.
Ez itt egy csodálatos ország.
Megérdemli, hogy szeressék.

Úton.

(Két éve jártam utoljára Erdélyben, senki sem sejtette akkor még, hogy ilyen szívet tépően fog hiányozni.)
Néhány napig csak úgy kószáltunk, s ahogy legjobban szeretjük: ahol ért a naplemente, ott kerestünk szállást éjszakára. Egyik helyen este apró kóborcica nyávogott keservesen, de a gazda váltig állította, neki van már macskája, nem óhajt még egyet. Este román cujkával, majd reggel kávéval és gyümölccsel kedveskedtek nekünk, - ebben a néhány napban ki nem fogytunk  amúgy a csak úgy, Isten nevében kezünkbe nyomott körtéből, almából, szilvából - s hát látjuk, immár két kóbor kismacska nézelődik az udvaron.
- Váj de kápul méu! - mondta tanácstalanul a gazda.
- No, nem baj, meglásd, majd összefogják az egereket. - mondta a gazda felesége.
- Nem, nem, mindjárt elviszem innen őket! - fogadkozott a gazda.
- Dehogy viszed .- így a gazda felesége.
Útra keltünk, még mielőtt megtudtuk volna, kié lett az utolsó szó.