Úton hazafelé.

13. Az angol roadtrip szót a szótár kirándulásnak vagy közúti utazásnak fordítja, ami meg sem közelíti azt, amit az eredeti szó számomra kifejez: hosszú, kalandos utazás, autóval. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor egyszer úgy indultunk el egy kéthetes utazásra, hogy csak azt tudtuk, a végén a horvát tengerpartra szeretnénk eljutni, de sem az útvonalat, sem a pontos úticélt nem terveztük meg. Szeretem a roadtripeket. Szeretek lassan utazni, egyszerűen csak útközben lenni. 

14. A szombattól a következő vasárnapig tartó nyaralásból összesen öt teljes napot töltöttünk az oda-visszautazással. Megérte így is elindulni? Abszolút. Volt egy pillanat, amikor ott feküdtem a tenger partján, hallgattam a hullámok zúgását, néztem fölöttem a lassan vonuló felhőket, és arra gondoltam: ezért az egy pillanatért is megérte. És sok ilyen pillanat volt, a legváratlanabb, legkevésbé idilli helyeken is. A nyaralás nem akkor kezdődik, amikor megérkezünk. Az igazi élet nem akkor kezdődik, amikor leérettségizünk, megházasodunk, gyerekünk születik, kiadják a könyvünket. Már akkor elkezdődik, amikor megszületünk. És minden egyes perc hozzátartozik, minden egyes, készülődéssel töltött perc az élet értékes része.

15. Túl sok csomagunk volt. A fele, a negyede is elég lett volna. De azzal a felkiáltással, hogy úgyis van hely az autóban, bedobáltunk mentőmellényt (a tervezett csónakázásra nem volt idő), két ágytakaró nagyságú törölközőt, hogy legyen min üldögélni a tengerparton (zsebkendőnyi törölközőn is lehet üldögélni, sőt, csak úgy, a homokon is), odatettem hat könyvet, hogy legyen elég választék olvasni, oda a szalmakalapomat, a laptopot. Az odacsomagolt ruháknak körülbelül a húsz százalékát használtam. Örökre megtanultam, hogy soha többé ne induljak el így. Ennyi teherrel. Visszafele Zürichtől vonattal terveztünk hazajutni, több átszállással, s akárhogy próbálkoztam előtte, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ez lehetséges ennyi csomaggal. (Az egyik karomat - szia teniszkönyök! - nem tudom cipekedésre használni, tehát összesen csak három kézre lehetett számítani.)

16. A szükség találékonnyá tesz. Vettünk egy nagy táskát, amibe minden önmagában kallódó tárgyat beletettünk, a férjem elektromos rollerjére pedig (az egyetlen valóban hasznos eszköz ebben a helyzetben) feltornyoztunk mindent, amit lehetett. Valahogy így tettük meg az egész utat, le-fel rohanva a lépcsőkön, egymás után abszolválva az öt átszállást, a három, ötperces átszállási időket, az órákon át tartó fél lábon való utazást, többször is lekésve a csatlakozásokat, az utolsó kilométereket pedig egy barát segítségével, autóval, vasárnap éjfél körül. Sokat nevettünk, mert sírni mégsem akartunk, a lehető legnagyszerűbb bizalomgyakorlat volt ez az összes szokásos, ismerős szorongásomnak, mert esélyünk sem volt időben odaérni, sehova sem. (Ha valaki különleges kalandra vágyik, egyszerűen csak induljon el a német vasúttal, bárhova.)

17. Köszönöm a kedves érdeklődést. Enélkül nem születtek volna meg ezek a bejegyzések, kifejezetten nem terveztem az útinaplómból ide is kiírni részleteket. Nem tartottam olyan fontosnak, úgy értem, mások számára, hiszen mindenki utazik ilyen-olyan módon. De azt hiszem, nem léteznek nemfontos dolgok. Akármilyen apróságról is mesélnénk, mindig az életről mesélünk. Az életünk akármilyen kis mozzanata önmagánál többről szól. Örökkévaló dolgokra tanít. Minden elindulás, akadály, kudarc, minden kerülőút váratlan történeteket tartogat, reményre tanít. Tanít, mert annyiszor megíratott, hogy ne félj - nemfélni.

Reggeli séta Hyères-ben.

9. Amikor városokba utazunk, mindig azt kérem, valahol a belvárosban foglaljunk szállást. Szeretek korán kelni és hosszú reggeli sétákat tenni a még ismeretlen helyeken. Elképzelem, milyen lenne itt lakni. Felöltözök, becsukom magam után halkan az ajtót, közben a férjem még javában alszik. Nem hotelben lakunk, itt helyi emberek élik a saját hétköznapi életüket. A lépcsőház homályából kilépve ragyogó napsütés fogad. A ház előtt pálmafák. Elindulok, térkép nélkül. Egyetlen iránytűm a szépség. Ez itt egy nagyváros, Monasque zegzugos utcácskáihoz képest minden elegánsabb, hangosabb, tágasabb.

10. A kávézók, legyen szó kisvárosról vagy nagyobb helyekről, korán nyitnak, munkába menet az emberek leülnek, mintha csak az utcákon elhelyezett asztalkák, székek a nappalijukhoz tartoznának, hogy elfogyasszanak egy csésze kávét. Beleolvasnak a napi újságba, majd mennek tovább. Némelyik helyen egyszerű reggelit is lehet rendelni, de a legtöbb helyen csak kávét. Azt hiszem, ezt szeretem itt a legjobban. Ahogy belakják a tereket, ahogy használják, teljesen hétköznapi módon, kedvesen, magától értetődően, s ahogy engem is befogad a hely, amikor próbálok úgy tenni, mintha idetartoznék.

11. Csordultig vagyok képekkel, szavakkal: Üres espressocsésze vacsora végén. Ebéd a platánfák árnyékában. Cikádák éneke a nyitott autóablakon át. Ibuprofen. Piknik a tengerparton. Szép emberi arcok, gesztusok, mozdulatok.Versek olvasása útközben. Megszólítani egy idegent. Leülni egy padra élőzenét hallgatni egy étterem terasza mellett. Próbálni megérteni a boule szabályait egyszerűen csak abból, hogy nézzük mások játékát. Terv és előre kinézett célpontok nélkül utazni. Teleírni egy fél füzetet. Képeslapokat írni saját magamnak. Hűvös ágynemű érintése a bőrömön. Cseresznye. Olivabogyó. Szőlőültetvények. Vörösbor. Illatos szappanok. Félreértések. Gyógynövényillat. 

12. Az utolsó nap délutánján még egyszer, búcsúzóul, bejárom az utcákat. Az estét egy közeli kisváros tengerpartján tervezzük majd eltölteni. Egy parfüméria előtt megállok és bemegyek. Szeretnék hazavinni valamilyen illatot, ami majd ezekre a különleges napokra emlékeztet. Az eladók nem tudnak angolul, én nem franciául, ezért nem tudom elmondani az elképzelésemet. Magam keresgélek. És rátalálok, sok közül az egyre, a Chloé Nomade nevű jázminillatú parfümre. 

Ma, így néhány nappal később, itthon vagyok és egész nap dolgozom. Öltözés közben, mintha csak ruha lenne, teszek magamra belőle egy cseppet. Ha csak három dolgot említhetnék abból, amit eszembe juttat, ezek lennének: 

a reggeli utcák illata, még vizesen az éjszakai eső után,

a bőröm illata, ahogy átveszi a tengerét, pedig még nem is érintettem meg a vizét,

régi kőfalokon aláomló jázminbokrok, miközben hazafelé tartunk az utcalámpák álmos fénye alatt.

(Holnap folytatom a befejező résszel.)

Kivonatok egy útinaplóból.

4. Az autóklub által bérelt hotelszoba nagyon kényelmes. A szekrényben fehér, puha vendégpapucs. Az asztalon kávéfőző, hozzá négy kapszula kávé. A minibárban kóla, sör, kétféle víz. Az éjjeliszekrényen toll, papír. Az ágy mellett egy hintaszék. Gyermekkoromban azt kérdeztük egymástól, ha valami lehetetlenre vágytunk: Hintaszéket nem kérsz? Minden, a reggeli is benne van az árban. Csak annyit veszek el, amennyire szükségem van. A papucsot, egy üveg vizet. Minden apró dolog olyan szép, mint egy csoda. Tele van gondoskodással. Minden ajándék és úgy örülök mindennek, mint egy gyermek.

5. Mikor már éppen indultunk volna tovább a bérelt autóval, a hotel előtt még elég erős wifijelnek hála el tudtam olvasni a szomszéd üzenetét, akit megkértem a cicák etetésére. Mr. Darcy egy napja nincs meg, írta. Mi legyen. Leírtam néhány ötletet, hol keresse, de igazából tudtam, a cicáink csak az én hangomra jönnek elő, ha a közelben vannak. Aztán továbbindultunk, bár abban a pillanatban inkább egyszerűen csak haza akartam menni. Hallgatagon, (én könnyezve is) tettük meg a következő útszakaszt. Azt hittem, megszakad a szívem. Egy útszéli étteremnél felkapcsolódtam a nyitott hálózatra, így megnézhettem a frissen kapott fotókat a megkerült cicáról. Ott volt a közelben, ahol gondoltam. Előtte azon gondolkodtam, mi az, amit itt és most tennem kell és lehet. A remény szép, nehéz munkáját minden helyzetben el lehet végezni. Meg lehet próbálni. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy először is nem hibáztatom magam, amiért mindent szeretnék: háziállatokat, utazni, mindent. Hogy egy tágas életet szeretnék, ahol bízhatok, nem abban, hogy minden rendben lesz, hanem, hogy akkor is megéri, ha nem az elképzelések szerint alakulnak a dolgok. 

6. A könyvklubbal éppen egy beszéddel kapcsolatos könyvet olvasunk (Mechthild R. von Scheurl-Defersdorf, In der Sprache liegt die Karft), az első részben pedig van egy olyan feladat, hogy figyeljük meg, milyen szavakat használunk a leggyakrabban. Sokan - én is - a "kell", "muszáj" szavakat használják még örömteli feladatokra is ("még gyorsan vennem kell xy-nak egy ajándékot"). Ezen az utazáson rájöttem, ha nem is mondom ki, a belső monológom tele van félelmet, aggódást, féltést kifejező szavakkal. Összeszorult szívvel és gyomorral számítok a legrosszabbra. Egy utazás soha nem csak egy külső utazás. Mindig egy belső is. És ezek után egész idő alatt törekedtem rá, hogy átfogalmazzam a mondataimat. Örülök ennek a kihívásnak. Kíváncsi vagyok, mikor és hova jutunk. Örülök, hogy jó szomszédaink vannak. Hiszek benne, hogy az állatok nem mennek el onnan, ahol szeretetet, ételt és szabadságot kapnak. Ilyesmi. A bizalom valóban nehéz, de szép, elvégezhető feladat. Mint mindent, ezt is gyakorolni kell. Az egyetlen, ami valóban legyőzi a félelmet, az a szeretet, millió árnyalatban és formában.

7. Késő este érkezünk Monasque-ba, a belvárosban béreltünk egy kis apartmant. Már minden zárva, mire sikerül parkolni, felcipelni a lépcsőkön a csomagokat. A platánfák által szegélyezett, már csendes körútra néző balkonon sós rudacskákat ropogatok vacsorára az utcalámpák fényénél, kimerülten, boldogan.

8. Egy nap múlva indulunk tovább, a következő szállás Hyéres-Les-Palmiers-ben vár ránk. Az odavezető úton betérünk Aix-en-Provence-ba és Sanary-sur-Mer-be. Ez utóbbinál pillantjuk meg először a tengert. A tengerrel találkozni mindig megrendítő. Nem tudom miért. Az ember csak áll csendesen és néz hosszasan a messzeségbe. Mikor végre továbbindulunk, egy már zárásra készülődő boulangerie-ben veszünk néhány apróságot, de nem tudunk még elmenni, visszamegyünk a partra és vacsorázunk. A sétány mentén, ahogy megyünk az autóhoz az alkonyodásban, a kerítéseken golgotavirágok omlanak ki az utcára, jázmin, papagájvirág, kefevirág és korallvirág, csupa finom, mindent ragyogással bevonó színnel és illattal.

(Holnap folytatom.)

Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.

Befejező rész (6)

Nice olyan forgalmas, hogy egyáltalán nem vagyunk feltűnőek, ha rozsdamarta kipufogóval átberregünk a városon. Palota palota hátán. Pálmafák. Tenger. Innen indulunk, aztán fel a kilátóba, onnan át a városon vissza a tengerhez, ameddig a lábunk bírja, s ránk nem sötétedik, s el nem ered újfent az eső, s véget nem ér a nyaralás.