Visszanézve

a naplót, látom, körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Kurzeck könyvgyűjteményemet. A hetedik könyvéből, ebből a több, mint ezer oldalas kötetből még körülbelül ötven oldal van hátra. Bár lenne időm elolvasni, még mielőtt elindulok dolgozni, úgy döntöttem, félreteszem estére vagy holnap reggelre. 

Hogyan magyarázzam el e lassú, csendes utazásnak az élményét? 

A mély olvasásnak, az olvasónapló vezetésének a szépségét? 

Azt hiszem, lehetetlen. 

 

Valószínűleg még egy évre lesz szükségem, hogy a sorozat többi könyvét is elolvassam, de nem sietek. 

Csak megálltam egy pillanatra körülnézni, hol tartok, mekkora utat tettem meg, mennyi lehet még hátra. 

Rohanhatnék, hogy minél hamarabb célhoz érjek, de ez azon utak egyike, ahol valóban, nem a célbaérés a cél, hanem az út maga a cél.

Az unalmon túl.

Ha a mai napot nem számolom, még van kilencven nap hátra ebből az évből. 

Ilyen kevés. 

Ilyen sok.

 

A mai nap - ami, ha így nézem, extra időnek számít - egy részét, amikor nagyon kora hajnalban már felébredtem és nem tudtam visszaaludni, azzal töltöttem, hogy elolvastam az A Karamazov testvérek utolsó hatvan oldalát. Márciusban kezdtem neki a könyvnek, többször is abbahagytam, de újra és újra folytattam. Már tudom, hogy az ilyen "elefántokat" nem fogom érteni az utolsó oldalak nélkül. Nem mintha meg tudnék szólalni, miután becsukom a könyvet. Nem mintha képes lennék elemezni, nem mintha ki lehetne fejezni szavakkal, milyen érzés, ha megérintődik a lélek.

Pilinszky ír arról, hogy kamaszkora egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Aztán rájött, hogy "a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak." 

 

Számolom a napokat, és néha azon gondolkodom, tényleg azzal akarom-e tölteni korlátozott életidőmet, hogy ezer oldalas könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben tudatosan odaszántam, amikor csak tehettem, egy-két órát a napomból, hogy haladjak. 

Ilyen könyveket olvasni nem szórakozás. Munka.

 

És igen. Ezzel (is) akarom tölteni az életidőmet. 

Újra és újra elindulni egy-egy nagyobb bátorságot igénylő kalandra, az olvasás területén is, reménykedve, hogy meg-megérkezek és elidőzhetek az unalmon túli területen. Hogy megtalálom az itt elrejtett kincseket. Hogy szavak nélkül is magammal hozhatom, hordozhatom a szépségét.

"Márta asztala"

címmel új, hétfőnként megjelenő rovatot indítok próbaképpen a blogon, amelyben fotókkal illusztrálva arról írok, mi van éppen az asztalomon. Teszem ezt egyrészt egyszerűen csak szeretetből. Másrészt azért, hogy hídat építsek magamban két, a bloggal kapcsolatban egyenlően fontos gondolat között: ide csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Ha van ötlet. Ha van hozzá kedv. Írhatok olyan ritkán vagy olyan gyakran, ahogy csak azt szeretném. Ugyanakkor szívből hiszek abban is, hogy az ötlet, az ihlet, a kedv, a mondanivaló annak adatik, aki hűséges. Aki figyelmes. Aki megbecsüli és azzal kezd valamit, ami a szeme előtt van.

Az én házamban több asztal is van, egyik sem csak az enyém. Nem mintha nem lehetne bármelyik az, ha szeretném. Hogy éppen melyiken rendezem el a személyes tárgyaimat, az sok mindentől függ: melyik milyen helyzetben van egy ablakhoz képest, az sem mindegy, melyik ablakhoz képest, melyiknél mennyire kényelmes a szék, hogyan világítja meg esténként a lámpa és még sok más tényező, amit senki sem ért. Még én magam sem. Mikor hazaérkezünk valahonnan, a férjem megkérdezi, hol fogok most ülni, hol állítsa be melegebbre a fűtést. Erre a kérdésre azért szinte lehetetlen válaszolni, mert más asztalt használok, ha dolgozom, másat, ha olvasok, vagy írok, vagy egyszerűen csak leülök egy székre, hogy nézzem a dombok felett játszadozó felhőket.

Az asztalomon levő tárgyak közül ma Dosztojevszkij Karamazov testvérek című könyvét választom ki bemutatásra. Soha nem számolom, hány könyvet olvasok ki egy év alatt - idén csupán kíváncsiságból számozom őket az Instagram sztorikban, ezért tudom. Tegnap fejeztem be a harmincadikat. Nem versenyzem senkivel, s hogy ennyi könyvre legyen időm, sok más, ugyancsak kedves tevékenységről mondok le. Nem lehet mindent egyszerre. Tíz évnyi kihagyás után újra beiratkoztam a szomszédos kisváros szerény könyvtárába is. 

A Karamazov testvéreket tegnap este kezdtem el, németül, Swetlana Geier fordításában. Idetettem az asztalra, igyekszem ehhez nyúlni, ha van akármilyen kevés szabad időm, nem a telefonhoz. A Swetlana Geier-ről készült, Die Frau mit den 5 Elefanten című dokumentumfilmet körülbelül tizenöt éve láttam a tévében, s annyira megérintett, hogy meg is vettem később. Azóta készülök rá, hogy az ő fordításában olvassam el legalább egyik "elefántot". A film több országban is nagyon sikeres volt, ami egyrészt érthetetlen, mert őszintén, miért lenne bárki kíváncsi arra, hogy egy akkor kilencvenedik évéhez közeledő idős nő hogyan fordította le német nyelvre kedvenc írója, Dosztojevszkij könyveit, vagy ahogy ő nevezi, az elefántokat? Másrészt nagyon is érthető, mert egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki nagyon odaadással és figyelmességgel éli az életét, végzi a munkáját. Aki időt szán mindenre, amihez hozzáfog, legyen az egy hófehér abrosz vasalása, vagy egy fej hagyma felaprítása az ebédhez, vagy egy klasszikus szöveg lefordítása akkor is, ha azt mások már lefordították előtte. Elmondása szerint olyan gyakran elolvasta ezeket a könyveket, míg a lapok rongyosak nem lettek, alapjában véve szinte fejből is fel tudta volna mondani őket, s akkor, egyszer csak, mindig eljött az a nap, amikor hirtelen meghallotta a szöveg dallamát. Teljesen más élmény ezzel a tudattal olvasni az általa fordított szöveget.

Megérint, ahogy időnként egészen apró részletek így kapcsolódnak egymáshoz az életemben. Látok véletlenül egy dokumentumfilmet, amit, akkor még nagyon hiányos nyelvtudással, alig értek. S így ennyi év után megdobban a szívem, mikor felfedezem a film főhősének nevét egy könyvön, amit amúgy is újra szeretnék olvasni egy ideje. Az asztalomon nem csak közönséges tárgyak vannak, hanem történetek, sok-sok egyéni történetből készült szövet, s nem tudok annál szebbet elképzelni, mint hogy így, ismeretlenül, hozzászövöm én is az enyémet.

"Igen" -

- ezzel a szóval fejezi be James Joyce az Ulysses című - abban a kiadásban és fordításban, amelyikben én olvastam - , kilencszáznyolcvannyolc oldalas regényét, melyben, homéroszi névrokonától eltérően, nem egy mitológiai hős, hanem egy teljesen átlagos, esendő, középkorú ember mindennapi kalandjait, útjait és találkozásait írja le, egyetlen hosszú nap folyamán. 

 

A szökőnapnak hála, még februárban be tudtam fejezni. 

 

Ez az "igen" a regény utolsó fejezetének legvégén található, mely Leopold Bloom feleségének, Mollynak a monológját írja le egyetlen hosszú, írásjelek nélküli mondatban. Megküzdöttem vele, életre-halálra, alig tudtam elhinni, hogy mikor végre egy nő, egy Pénelopé is szóhoz jut a regényben, a férfiak piszkos fantáziáját messze felül-, vagy inkább alulmúló módon teszi ezt, miközben mindenféle gátlás nélkül ecseteli a kalandjait, vágyait, emlékeit. Csalódott voltam, hogy ilyen hosszú utat tettem meg anélkül, hogy a morális szépséget, amit minden könyv olvasásánál keresek, megtaláljam.

 

Hogy aztán a legvégén lepjen meg, mikor már tényleg csak fél oldalnyi szöveg van hátra, s amikor Molly, egy hirtelen kanyarral visszaemlékszik arra a napra, amikor a férje megkérte a kezét, amikor hegyi virágnak nevezte őt, és remegve várta a kérdésre a választ, s ő már tudta, mit fog mondani, de egy kicsit még várakoztatta, mielőtt kimondta, hogy igen, igen, igen. James Joyce elmondása szerint az angol nyelv legpozitívabb szavával akarta befejezni a regényt: "yes". 

 

Olyan "igen" ez, amelyhez utána és azóta sem tudott méltó lenni egyikük sem. Mégis ez a szó emelkedik ki a hosszú nap végén, már a következő nap elején, miközben lassan hajnalodik, a sok szemét között, amit beengedtek az életükbe.

Olyan "igen" ez, mely bennem is mélyen megérint valamit. Saját küszködéseim között ugyanez a szó ragyog fel újra és újra, múlhatatlan szépséggel, hogy: i g e n.

Hajnali olvasmány.

"Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni" - írta az "A félkegyelmű" című regényéről Dosztojevszkij, s néhány órányi hajnali olvasás után - mikor úgy érzem, nem baj, ha fáradt leszek egész nap, lehetetlen épp most letennem a könyvet és teljesen lehetetlen, míg be nem fejezem, elkezdeni a napot -, arra gondoltam az utolsó szó után, ha létezik tökéletes szépség, akkor csakis ilyen, a többség által nem elfogadott, meg nem értett, földöntúli értelemben, ami kicsit érthetőbbé teszi, miért érzi magát néha az ember olyan magányosnak a világban. A történet vége - 19. századi orosz irodalomról van szó, tele mélységes, túláradó érzelmekkel! - tragikus. Mégis: szép. Abban a többség által nem elfogadott, földöntúli értelemben, ahogy egy tiszta, becsületes, jólelkű, mindenkinek mindent megbocsájtó ember jelleme is szép, aki képtelen beilleszkedni egy képmutatástól és önzéstől áthatott társadalomba.

Odakint sűrű köd fedi a januári tájat. Vizet forralok a teához, kicsit még rendezek a rózsacsokron, amit tegnap vettem magamnak. Most már elkezdődhet a nap.

Az én almafám.

Elnézve a zongora tetején tornyosuló könyvkupacot, ahova az utóbbi négy, négy és fél hónap alatt kiolvasott könyveket gyűjtöttem, elmondhatom, hogy sokat olvasok és gyorsan. (És sokat is felejtek. Sokat és gyorsan.) De ahogy telik az év, mind inkább azt érzem, nem csak a széleskörű, hanem a mély olvasottság is számít. Talán ezért van ott bennem újabban egyes régebbi olvasmányok újraolvasása iránti késztetés is. Ha egyáltalán létezik ilyen, mert bár a könyv ugyanaz, én sokat változtam az eltelt időszak alatt, már nem vagyok ugyanaz a személy, mint mikor először találkoztunk. 

Arra gondoltam, kiválasztok néhány írót, és a következő években többnyire csak velük foglalkozom. (Nem kizárólagosan, mert lehetetlen lesz nem elolvasni néhány szívemnek kedves író újonnan megjelenő könyvét is, természetesen, a Szentírás olvasása pedig, nem csak néhány évig, de számomra egy életen át kitartó olvasmány.) Peter Kurzeck, Virginia Woolf, Dietrich Bonhoeffer az eddigi választottaim, s még gondolkodom egy negyediken, aki magyar lesz és talán költő, elnézegetve a könyvtáramat, Pilinszky felé húz leginkább a szívem. Fontos a különböző műfaj, nemzetiség, s hogy női író is legyen köztük. 

Egy író, költő életművét mélységében elolvasni számomra azt jelenti, hogy foglalkozom nem csak az összes számomra beszerezhető művel, hanem, hogy elolvasom az életrajzát, a kiadott levelezését, naplóit, utánanézek a könyvekben megemlített festményeknek, zeneműveknek, próbálok kapcsolatot keresni az egyes művek között. 

Azt hiszem, nem maradok le semmiről, ha kevesebb új könyvet olvasok. Legyünk őszinték. Azért ezt így - még -  nem hiszem, de terelgetem a szívemet, hogy tanulja a "kevesebb néha több" művészetét. Aki mindent elolvas és mindenről tud valamit, az általában végül nem ismer mélységében és igazán semmit. 

Tegnap, mikor a nap legnagyobb részét sötétté és nyomottá tették a világban történő erőszak és legújabb háború hírei, úgy éreztem, ezt elviselni csak egy dolog segíthet: ha ültetek egy almafát. 

Szabaddá tettem a munkaasztalom melletti polcot és elrendeztem rajta a kedves Kurzeck könyvgyűjteményemet. Utánanéztem, mi hiányzik, előkerestem egy könyvutalványt, amit még a születésnapomra kaptam a kollégáimtól, s megrendeltem néhány könyvet. Elővettem egy üres füzetet, kineveztem olvasónaplónak. Majd elkezdtem máris olvasni, legalább néhány oldalt. 

Egy világban, mely az eseményeket tekintve, ma, holnap, tönkreteszi magát, nem tudok ennél szebbet én sem elképzelni, mint ültetni egy almafát. Ez a könyvespolc az enyém. Bármi lehet almafa, amit bizalommal kezdünk el, hosszú távra, lassú növekedést tervezve. Mély gyökerekről álmodva, s tápláló gyümölcsről, az ágakon megpihenő madárkákról, zümmögő méhekről, vigasztaló, örökkévaló szépségről.

Hosszú bejegyzés az olvasásról.

Vannak emberek, akiknek az olvasás és a könyvekkel való foglalkozás sokkal több, mint időtöltés. Nem túl széles baráti, ismerősi körömben, értem ez alatt azon személyeket, akikkel rendszeresen találkozok személyesen a mindennapokban, a legkülönfélébb emberek vannak. Az itteni legjobb barátnőm irodalmat és földrajzot tanít a gimnáziumban. De van köztük reklámszakember, takarító, könyvelő, szociális munkás, orvos, titkár, kamionsofőr, nővér is. Hogy ki mivel foglalkozik, abból még nem lehet következtetni arra, olvasó ember-e az illető vagy nem. Vannak házak, melyekben nincs szinte egy könyv sem. Ott valami másról beszélgetünk. Millió más érdekes téma van az életben. Egyetlen ismerősömnek, barátomnak sem egyezik meg az olvasási szokása, ízlése az enyémmel. De vannak emberek, akiknek az olvasás több, mint hobbi. Akik a könyvekkel való foglalkozást majdhogynem művészi szintre fejlesztik, s alapvetően meghatározza az életüket. A történetek, a nyelv a szépség forrásává válnak s élesítik, szélesítik a látókört.

Ki határozza meg az olvasásra érdemes könyvek körét? Ki állítja össze a kánont? 

Gyermekként folyton olvastam. Fiatal anyaként, mikor három kisgyerek mellett éjszakánként tanultam, egyáltalán nem volt időm, erőm a tankönyvek mellett - melyeknek nem volt közük a szépirodalomhoz - mást is olvasni. Később volt néhány év, amikor tudatosan csakis klasszikusokat. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann. Tervem volt az életemre nézve. Úgy gondoltam, kell legyen egy biztos alap, amire utána felépíthetem a további olvasmányokat. Thomas Mann "József és testvérei" után aztán elég nehéz egy Katherine Applegate könyvért rajongani. Ez utóbbi a legelső az Audible hangoskönyvtáramban amit azért töltöttem le, mert érteni szerettem volna a reklámszakember barátom olvasási világát. Én egy Hemingway könyvet ajándékoztam neki cserébe, amit szerintem azóta sem olvasott el.

Akinek sok könyve van és naponta, életstílusszerűen olvas, soha nem unatkozik, soha nem otthontalan. A nyár elejétől kezdve elolvasott könyveket a zongorára teszem, vízszintesen, egyiket a másikra. Aminek még nem értem a végére, függőlegesen állítva rendezem sorba az előbbieknek támasztva. Jelenleg Mary Oliver, Anne Lamott, Hermann Hesse, Siegfried von Vegesack, Julien Green, Thomas Merton könyvek. Mindegyik jó választás. Érdemes kéznyújtásnyi távolságban tartani a füzetet, tollat, jegyzetek készítése miatt. Legutóbb Máté evangéliumából jegyeztem ki egy mondatot: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Előtte egy Julien Green idézetet az 1976-os naplóból, amit egy Thomas de Quincey elbeszélés alapján írt: "Figyelemre méltónak tartom, hogy a tizenöt éves szökevénynek Euripidész volt a táskájában, amit olyan könnyedén olvasott, mintha angol szöveg lenne. Ma már nem olvasunk görögül Euripidészt, azokat olvassuk, akik olvasták Euripidészt. Lépcsőről lépcsőre ereszkedünk alá Quincey kofferjének gyorsaságával a mély tudatlanságba, s aki rendelkezik egy kevéssel e másodkézből eredő tudással, az már meglehetősen műveltnek számít." (saját fordítás)

Senki sem mondja meg, melyik könyvet kell, érdemes olvasni. Ami engem illet, csak néhány "szabály" van: lehessen jegyzetelni. Akarjam többször is elolvasni. S főleg: nem azokat szeretném olvasni, aki már olvasták valamikor Euripidészt, hanem én magam szeretném Euripidészt - a Szentírást, Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Bonhoeffert - olvasni. Első kézből. 

Minden olvasni szerető embert szövetségesnek érzek. Mintha egy titkos társaság tagjai lennénk, akik értik egymást, még akkor is, ha teljesen más műfajt létesítünk előnyben. Mindannyian más-más élethelyzetben vagyunk. Ezért, ha valaki egy science-fiction könyvet ajánl vagy egy - mivel ezt olvastam utoljára - Rosamunde Pilcher könyvet, én azt komolyan és megtiszteltetésnek veszem. Mert az olvasás, bármennyire különbözőek is legyenek az ízlések, nem szétszakít, hanem összeköt.

Skóciai utazás.

Az utóbbi napokban Skóciában jártam. Egy könyv lapjain szállok oda-vissza minden kis szabad időben, kávészünetekben, késő esténként le-lecsukódó szemmel, reggelenként folytatva, ahol abbahagytam, egyszer még a naplóírást is későbbre halasztottam, pedig ez gyakorlatilag soha nem fordul elő. Az egy évvel ezelőtti utazási naplóm nagy népszerűségnek örvendett s a drága olvasók lelkemre kötötték, feltétlenül olvassam el a Rosamunde Pilcher könyveket. Persze, mint mindig, minél jobban noszogatnak valamire, annál inkább nem szeretném. A könyvek alapján készült filmeket ismerem egy kicsit, és unalmasnak, kiszámíthatónak tartom őket. Ráadásul sznob vagyok. Könyvsznob. Nagyon megválogatom, mit olvasok, s azokat a könyveket részesítem előnyben, ahol küzdeni kell. Ahol tanulok valamit. Ahol nem értek azonnal mindent. Úgy érzem, túl rövid az élet a tisztán csak szórakoztató olvasmányokhoz. Azért múlt év vége felé csak megvettem használtan a (németül) "Wintersonne" című könyvet. El is kezdtem olvasni, tele előítélettel. Ötven oldal után félretettem. Néhány napja másodszor is nekifutottam. S akkor most - belemerültem. Nem is annyira a cselekménybe. Hanem a részletekbe. Tájleírások. Berendezések. Házak. Városok. Emberek. Ha a többi könyv is ilyen, igazán kár volt megfilmesíteni őket. Mert ezeket olvasni kell, elképzelni, s hirtelen kedvet kapni a takarításhoz, közben felfedezni, mennyi apró részlet van a saját házamban és életemben, ami tulajdonképpen beleillik, ha nem is ebbe, de valamilyen könyvbe biztosan. Akkor is, ha azt még nem írták meg. Talán gyermekkoromban olvastam így utoljára. Ilyen mesebelien. Ilyen felszabadultan. Persze, sejteni azért csak sejtem, mi lesz a vége. De addig is, nem hagyok ki egyetlen betűt sem. Mindet elolvasom, elképzelem. Ízlelgetem a szavakat. Utazok. S mert minden utazásból hozok haza legalább egy képeslapot, amit aztán felragasztok a konyhaajtóra, erről az utazásról maradjon meg emlékül, képzeletbeli képeslapként e szerény szösszenet.

Köszönöm.

 Állok a folyosón, a nappali ajtófélfájának támaszkodva olvasok. Egyedül vagyok itthon, csak magamnak bizonygatom, hogy mindjárt, mindjárt folytatom a munkát, csak még néhány oldalnyi türelmet kérek, ki tudja kitől. A könyvet, Patti Smith M Train-je, használtan rendeltem, a Mönchengladbach-i városi könyvtár állományából lett kiselejtezve, ha jól látom, még rajta vannak az S és P betűk. Már másodjára olvasom, először évekkel ezelőtt, akkor nem értettem. Azóta fejlődött a nyelvtudásom. Tapasztalatban is gazdagabb lettem. A rész, ami miatt se a munkát folytatni, se kényelmesen leülni nem tudok, az, ahol visszatér egy hosszú utazásból és alig várja, hogy újra rutinosan teljenek a napok. Reggelenként felkel, sapkát tesz a fejére, kabátba bújik, veszi a jegyzetfüzetet, tollat és elmegy kávézni. Már tíz éve mindig ugyanoda. Mindig ugyanarra a székre ül, ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a kávégép mellett, közvetlenül az ablaknál. Majd, már rendelnie sem kell, máris hozzák neki a pirítóst, kis tálkában olivaolajat, rendszeres időközönként egy-egy csésze kávét. Közben ír. Végigírja a délelőttöket. Szóval visszaérkezik az utazásból, másnap reggel kabát, sapka, jegyzetfüzet, a kávézó előtt látja, már nincs kitéve a névtábla. Az ajtó zárva. Odabent a tulajdonos tesz-vesz. Mikor meglátja, behívja és meghívja egy utolsó csésze kávéra. Megszólalni sem tud, csak leül. Ott ül órákon át. Egy idő után előveszi a jegyzetfüzetet és ír. Nem kérdezi, miért a zárás. Tudja, valószínűleg megvan az oka. Másnap reggel automatikusan elindul megint, csak félúton jut eszébe, már nincs hova menni. 

Mélységesen megérint ez a történet, pont ez a tulajdonképpen nem is olyan fontos mozzanat a könyvből, mely, most már értem, hogy a gyászról szól. Az évekkel azelőtt meghalt férje, a gyermekei felnövése miatt érzett gyászról. S mert nem találja a helyét a világban. A kedvenc kávézó bezárása csak egy apró kifejezése annak, ami amúgy is történik vele. És erről legalább tud írni.

Megérint, mert minden apró szokás - mint például az, hogy szerettem a kedves hozzászólásokat egy-egy bejegyzés végén -, ha véget ér, az felidézi az összes többi változás feletti szomorúságot is. S ennek akkor is van létjogosultsága, ha a változások a mi kezünkben vannak. Akkor is, ha megfontolt, szükséges döntések eredményei. Akkor is ugyanúgy fájnak.

Nem teszek úgy, mintha nem érintene. Elidőzök ezen a kényelmetlen helyen egy kicsit. S mert mindenért hálás vagyok, ami része az emberi mivoltomnak, maradok is, addig, míg szívből ki nem tudom mondani a legfontosabb szót, hogy "köszönöm".

Utazás előtt.

Odakint eső veri az ablakot és szél rángatja ide-oda a felhőket a dombok felett. 

Idebent előveszem a kockás bőröndöt. 

Becsomagolom a legszebb ruhámat, a vonatjegyeket, az esernyőmet, néhány könyvet. 

S mindenféle apró ajándékot. Nem üres kézzel, nem üres szívvel megyek. 

Nagy szeretettel várok, várunk mindenkit a könyveim megjelenését ünneplő bemutatóra, ami holnap, 2022.09.28-án 18:00-kor, Budapesten, az Üllői út 24 szám alatt kerül megrendezésre, a Luther Kiadó szervezésében. 

Remélem, találkozunk! Szabadon tartok számodra magam mellett egy helyet!

A táskámban

és kabátzsebemben található kis to-go könyvtárból két könyvet is kiolvastam az elmúlt egy-másfél héten. Mint mindig, többnyire útközben, apró szünetekben. Az egyik Agota Kristof Die Analphabetin-je, a másik Ray Bradbury Fahrenheit 451-je. Ez utóbbi a sötét jövőben játszódik, ahol háború dúl és minden könyvet elégetnek. Természetesen nem a könyvek, mint tárgyak megsemmisítése a cél, hanem a bennük található bölcsesség és szépség. Arról szól, hogy van egy nem is olyan kicsi csoport, aki ellenáll. Nincs fegyverük, nem harcolnak. Többnyire az erdőkben tartózkodnak, ide-oda vándorolnak. Vagy kisvárosokban, falvakban élnek, visszavonult, csendes életet. S mindegyik megtanul egy-egy könyvet, vagy csak egy részletet. Majd, mivel nem szabad megtartani a könyveket, elégetik őket. A megtanult szövegeket mindenki megőrzi, ismételgeti, annak reményében, hogy a háború végén mindent újból leírnak és továbbadnak. Mikor a főszereplő, Guy Montag, csatlakozni akar a csoporthoz, megkérdezik tőle, mivel tud hozzájárulni a közös kincshez. A Prédikátor könyvével, s talán a Jelenések könyvéből valamennyivel, válaszolja. A Prédikátor könyve rendben van, még akkor is, ha már van egy emberük, aki tudja. Montag, - mondják neki - légy óvatos, vigyázz az egészségedre...ha ezzel a másik emberrel történne valami, te leszel a Prédikátor könyve. S így végződik a történet, ahogy megy tovább a csapat az erdőben, kívülről, mindegyik, mint egy-egy csavargó. Belülről mindenki könyvtár. Hogy értelmet nyerjen az angol közmondás: don't judge a book by its cover, ugye.

Millió módon megérintett ez a piros, a zsebemben kissé viharvertté váló könyv. Egyrészt elgondolkodtam, melyik könyvet választanám. Másrészt, elkezdtem memorizálni - bárcsak ne lennék annyira feledékeny - szívemnek kedves szövegeket. Belakni őket, belülről. Megélni őket. S nem tudom, melyik lenne az, ami a legszebb, a mindenek fölött álló, a legfontosabb - csak az tudom: lenne benne egy nagy fazék forró leves, kenyér, egy szűkös ebédlőben egy túl kicsi asztal. S hogy elférne mellette az egész világ, mégis, és békében.

A kontrasztok ereje.

 

Két könyvet olvasok egyszerre. Több könyv egyszerre való olvasásáról próbálok leszokni egyébként, de ezek annyira különbözőek, hogy valóban jól megférnek egymás mellett, nem csak a könyvespolcon. Sagmeister & Walsh "Beauty" és Tomas Espedal "Gehen - oder die Kunst, ein wildes uns poetisches Leben zu führen" című könyvéről van szó. Az előbbi a szépségről szól, albumszerű, sok fotóval, ez utóbbi egy félig-meddig önéletrajzi regény a gyaloglásról. Így mossa elém és egymás mellé az időzítés és a véletlen, bár nem is lehetnének egymástól távolabb, Luis Barragáns modernista építészetét s Olav Nygard romantikus költészetét. Mindeddig mindkettő teljesen ismeretlen számomra. 

Luis Barragáns épületei közül azok a legszebbek - például a Casa Pedregal -, ahol a modernizmusra jellemző egyenes vonalak kontrasztot képeznek a tájjal, amelybe belesimulnak. Tehát egy dombos, részletekben gazdag tájban lesz igazán szép egy egyszerű, dísztelen épület. Mert - olvasom a könyvben - a latin-amerikai modernista építészek tudtak valamit arról, amiről nyugat-európai társaik általánosságban nem: a kontrasztokban rejlő erőről.

Olav Nygard norvég költő volt, a huszadik század elején élt. Espedal könyvében beszédtémaként jelenik meg egy baráti beszélgetésben, néhány sör mellett egy fogadóban a fjordok között, miközben eső veri az ablakokat. Arról folyik a beszélgetés, hogy Nygard, ha angolul vagy németül írta volna a verseit, akár nemzetközileg elismert költő is lehetett volna. De ő napszámos volt, gazdálkodásból próbált megélni, s bár megjelent néhány verseskötete, ezek semmit sem hoztak a konyhára. A beszélgetés abba az irányba folyik, hogy pontosan az az előnye a költészetének, ami a hátránya: abban a dialektusban írt, amit csak egy földrajzilag nagyon behatárolt helyen beszéltek. Az övéinek írt. És ezáltal van egy kis, jelentéktelen költőnek hatalmas hatása azokra a kevesekre, akik hűségesen olvassák.

Nem leszek szakértője sem a modern építészetnek, sem a norvég költészetnek. A jó irodalomnak nem is az a feladata, hogy minél több információval, tudással lásson el. 

Engem, bármit is olvasok, egyszerűen csak az érdekel, hogyan élhetném a lehető legszebben az életem. 

És szép alatt nem azt értem, hogy a legkellemesebben.

Aktuális olvasmányaim arra tanítanak, amit, ha jól körülnézek, magam is láthatok: a kontrasztokban szépség lakik, és erő. Nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva a körülményeinknek.

Apró szolgálatokat hatalmas kreatívitással és szeretettel végezni, bonyolult helyzetekben egyszerűségre törekedni,  a túl egyszerűt feldíszíteni, nagy zajban kicsit csendben maradni, keveseknek az egész szívemet odaadni, a tengerben egyetlen kis cseppnek lenni - ez a szép.

Eddigi

életem során háromszor sírtam olyan emberek halála miatt, akiket személyesen ugyan nem ismertem, de távozásuk - számomra is meglepő módon - mégis összetörte a szívemet.

Először akkor, amikor Polcz Alaine ment el. A régi kis lakásunk konyhájában mosogattam éppen, mikor bemondta a rádió, s emlékszem ahogy folytak a könnyeim bele a mosogatólébe. Minden könyvét elolvastam, nagyon fájt, hogy sose fog újat írni már.

Másodjára akkor, mikor elolvastam Dietrich Bonhoeffer életrajzát, majd elolvastam minden írását, a leveleit, végül pedig, mikor a róla készült filmet is megnéztem, a végén csak sírtam és sírtam, megállíthatatlanul.

Harmadjára ma reggel.
Végiggörgetve munka előtt az instagram hírfolyamot, megtudtam, hogy a tegnapi nap folyamán meghalt Eugene H. Peterson. Sose hallottam róla ez év elejéig, akkor találtam rá véletlenül egy vele készült interjúra. Kíváncsiságból megrendeltem egy könyvét, majd még egyet, és még egyet, és még egyet. És természetesen a The Message-et, élete fő művét. Van egy szerény kis utazó könyvtáram az autóban, ebben két könyv az övé. Miután kiteszem a gyerekeket az iskola előtt, de még mielőtt elkezdődne a munkaidőm, van egy keskeny idősáv, melybe épp belefér egy-egy prédikációjának az elolvasása. Nem is tudom elmondani, mi volt ő nekem, az írásai által. Lelkész, tanácsadó, bátorító, mindig a kíválóságra biztató, csodálatos mosolyú, igaz ember. Példakép. 

Boldog vagyok, hogy egy olyan világban élhetek, ahol vannak könyvek.
Ahol van instagram, facebook (bár én nem használom), youtube, blog és whatsapp.
Amire szükségem van az élethez, a számomra fontos emberek, írók, könyvek, hírek, rám találnak.
Ilyenkor egyszerűen csak boldog vagyok, hogy én is itt élhetek, s a közös kincshez, majd ha nagy leszek, ki tudja...valamit egyszer én is hozzátehetek.