Skóciai utazás.

Az utóbbi napokban Skóciában jártam. Egy könyv lapjain szállok oda-vissza minden kis szabad időben, kávészünetekben, késő esténként le-lecsukódó szemmel, reggelenként folytatva, ahol abbahagytam, egyszer még a naplóírást is későbbre halasztottam, pedig ez gyakorlatilag soha nem fordul elő. Az egy évvel ezelőtti utazási naplóm nagy népszerűségnek örvendett s a drága olvasók lelkemre kötötték, feltétlenül olvassam el a Rosamunde Pilcher könyveket. Persze, mint mindig, minél jobban noszogatnak valamire, annál inkább nem szeretném. A könyvek alapján készült filmeket ismerem egy kicsit, és unalmasnak, kiszámíthatónak tartom őket. Ráadásul sznob vagyok. Könyvsznob. Nagyon megválogatom, mit olvasok, s azokat a könyveket részesítem előnyben, ahol küzdeni kell. Ahol tanulok valamit. Ahol nem értek azonnal mindent. Úgy érzem, túl rövid az élet a tisztán csak szórakoztató olvasmányokhoz. Azért múlt év vége felé csak megvettem használtan a (németül) "Wintersonne" című könyvet. El is kezdtem olvasni, tele előítélettel. Ötven oldal után félretettem. Néhány napja másodszor is nekifutottam. S akkor most - belemerültem. Nem is annyira a cselekménybe. Hanem a részletekbe. Tájleírások. Berendezések. Házak. Városok. Emberek. Ha a többi könyv is ilyen, igazán kár volt megfilmesíteni őket. Mert ezeket olvasni kell, elképzelni, s hirtelen kedvet kapni a takarításhoz, közben felfedezni, mennyi apró részlet van a saját házamban és életemben, ami tulajdonképpen beleillik, ha nem is ebbe, de valamilyen könyvbe biztosan. Akkor is, ha azt még nem írták meg. Talán gyermekkoromban olvastam így utoljára. Ilyen mesebelien. Ilyen felszabadultan. Persze, sejteni azért csak sejtem, mi lesz a vége. De addig is, nem hagyok ki egyetlen betűt sem. Mindet elolvasom, elképzelem. Ízlelgetem a szavakat. Utazok. S mert minden utazásból hozok haza legalább egy képeslapot, amit aztán felragasztok a konyhaajtóra, erről az utazásról maradjon meg emlékül, képzeletbeli képeslapként e szerény szösszenet.