Helyesírás.

(Majdnem azt a címet választottam, hogy "Hejesírás", de egyrészt fáj így leírni a szót, másrészt egyáltalán nem annyira vicces, mint amennyire első pillanatban gondoltam volt.)

A tegnapi bejegyzésben elkövettem egy akkora helyesírási hibát, mint talán még soha.
Ezzel több bajom is van.
Egyrészt az, hogy leírtam.
Másrészt az, hogy nem vettem észre - bár éreztem, valami nincs rendben.
Sőt. Kétszer is leírtam - lévén szó egy saját magamat idéző szövegről -, és mégsem vettem észre.
Sőt. Többszörös újraolvasás és ellenőrzés után sem vettem észre. A magazinba bekerülő írások általában hosszú gondolkodás eredményei, sokáig írom, majd amikor késznek nyilvánítom, félreteszem s egy idő úgy veszem elő őket, mintha tőlem független írások lennének.
Harmadrészt az a baj, hogy bár a bejegyzésben díszelgő hibát kijavíthattam, a már kiküldött újságokban levők örök időkre megmaradnak.
Negyedrészt világosság derült arra a titokban bennem ott levő hajlamra, mely úgy ítél el mást (s nem csak helyesírási) hibákért, hogy azokat én magam is elkövetem.
S itt végre felfedezhetek valamit, ami nem baj.
Egyrészt azért, mert legközelebb kevésbé fogok mást (s nem csak) a helyesírási hibái miatt elítélni. Magyarázatot keresek rá. Talán nem volt ideje sokat olvasni. Talán nem magyar környezetben él. Talán csak pont olyan fáradt és feledékeny, mint én.
Másrészt alázatra késztet. Bizakodásra mások nagylelkűségében. Elszántságra, hogy ez ne tartson vissza a tevékenységeim folytatásában.
Harmadrészt bízhatok benne, hogy lesz valaki, aki szól. Mindenkinek köszönöm, aki vette a fáradságot, hogy írjon, figyelmeztessen. Köszönöm, hogy nem mindegy.
Negyedrészt itt vannak a fotók, amiket esti sétáim során készítek a tehenekről. Már rég keresem a témát, amihez hozzáilleszthetném őket. Szeretem, ahogy beállnak, pózolnak. Bődületesek, viccesek. Jókedvre derítenek. Minden este eszembe juttatnak valami fontosat: nem kell az életet - s benne önmagunkat - akkor is halálosan komolyan venni, amikor nem az.

Bolhából elefántot

csinálni könnyű.
Nem kell hozzá művészet. Nem kell hozzá más, csak én, s még valamilyen egészen egyszerű, mindennapi esemény. Valami, amit már megszokhattam volna, amivel kapcsolatban lehetne már több eszem, valami, amin majd, utólag, egy megfelelő messzeségben lebegő szép napon nevetni fogok talán, úgyis. Most még nem. Most sírok, panaszkodok, sóhajtozok, elrohanok, visszajövök, drámajelenetet rendezek, előadom a hattyú halálát, sajnálom önmagam.
Bolhából elefántot csinálni könnyű, nem kell hozzá művészet.
Ezért mostanában inkább azon gondolkodom, iparkodom, arra törekszem, azon igyekszem, s legnagyobb kudarcaimat is akkor szenvedem el, mikor azzal próbálkozom, ami majdhogynem lehetetlen: csinálni inkább elefántból bolhát.

Böjt.

Ma istentiszteletre autózván láttam az út szélén egy plakátot, miszerint Fastenmarkt lesz a városközpontban. Vagyis böjti vásár. Autókiállítással, s mindenféle más üzletek nyitvatartásával egybekötve. Hazafelé jövet - merő kíváncsiságból - megálltunk megnézni. Volt ott minden. Étel, ital, édesség, mézeskalács, vattacukor, ilyen-olyan tárgyak - ezért azt, hogy mitől vásár, már értem. Hogy mitől böjti, azt ugyan még nem, bár, ha úgy értelmezem a valamitől való tartózkodást, hogy pont a valamitől való tartózkodástól tartózkodom, akkor azt is.
Mindent meg lehet érteni, csak elég bonyolultan kell fogalmazni.
Mert mondhatom például úgy is, hogy elfelejtettem elültetni a múlt ősszel vett tulipánhagymákat, mint ahogy tényleg elfelejtettem.
De mondhatom úgy is, hogy eljött az ideje, hogy ne nyíljanak a kertemben azok a virágok, amiket nem ültettem el.
Ezért kénytelen voltam venni egy bokrétát a böjti vásárban.
Mert böjt ide vagy oda: a szépségről soha, de soha nem mondunk le.

A rózsa útja.

Mama nagyon szeretett volna venni egy csokor virágot a születésnapomra.
De mivel ezt egyedül megoldani már nem tudja, megkérte az egyik unokáját, aki az én lányom, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy majd ő adja ide nekem.
Csakhogy az unokának erre már nem jutott ideje, ezért megkérte az apját, aki Mama fia és az én férjem, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Csakhogy Apának erre már nem jutott ideje, ezért megkért engem, aki a felesége vagyok, vegyek egy csokor rózsát, adjam oda neki, hogy majd adja oda a lányának, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Megvettem - jobb híján saját pénzből - a rózsát, odaadtam a férjemnek, ő odaadta a lányunknak, ő odaadta Mamának, aki, ha eszébe jut, gondolom, majd ideadja nekem.
S akkor, egyszerűen csak a száraz tényeket figyelembe véve, születésnapom alkalmából elmentem, és vettem saját magamnak egy csokor rózsát.
Pedig - hisz ismertek -, magamtól sose tennék ilyet.

Ébresztés.

Múlt héten kedden vagy szerdán írt nekem a szomszéd lány, hogy otthon vagyok-e. Mert nyilván egyszerűbb írni, mint átnézni a másik udvarra, vagy megtenni azt a néhány lépést és becsengetni a másikhoz. Én is, ha adni szeretnék neki az éppen elkészült süteményből, megírom, jöjjön csak ki egy kicsit a bejárati ajtó elé. Szóval írt, s én visszaírtam, hogy nem, nem vagyok otthon, de szombat este érkezem, miért kérdezi. Csak azért, írta, mert jövő pénteken elutaznak egy hétre, nem-e tudnám etetni közben a tengeri malacait. Hát hogyne, szívesen, mint mindig. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy. Ma reggel, épp hogy megérkeztem a munkába, mikor újabb üzenetet küldött, hogy csütörtökön, tehát holnapután érkeznek haza, nagyon köszöni, hogy gondoskodom az állatairól. Azt hittem, rámszakad az ég. Biztos az én hibám, de én úgy értettem, a jövő péntek az a jövő hét, tehát a közben eltelt napok miatt már a mostani hét péntekét jelenti! Gyorsan hazatelefonáltam, szerencsére a férjem még otthon volt. Csak annyit mondtam neki drámai hangon, legyen szíves menjen át a szomszédhoz, pillantson be a malacok ketrecébe, és mondja meg, hogy élnek-e még. Éltek. Valahogy, nem tudom hogy, de túléltek. Kaptak gyorsan enni, inni, s szerencsére nem tudnak beszélni, tehát nem fogják tudni elmesélni a gazdáiknak, hogy majdnem éhen haltak.
Ha addig csak amolyan szokásos, félig éber módon evickéltem volna át a reggelen, ott és akkor teljesen felébredtem. Még órák múlva is hangosabban vert a szívem az ijedtségtől.

És azt említettem már, hogyan lehet igazán éberré válni egy csésze kávétól? Mert nem úgy, hogy megiszom. Hanem úgy, hogy véletlenül ráborítom a klaviatúrára.

Kelekótya.

Nemrég egy csütörtöki munkanap végén úgy köszöntem el az irodában, hogy mindenkinek szívből szép hétvégét kívántam, majd elindultam hazafelé.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - szólt utánam a főnök -, nincs még hétvége, holnap még be kell jönnie dolgozni!
Ma, egy pénteki munkanap végén úgy köszöntem el, hogy viszlát, végeztem minden munkámmal, holnap reggelre legyenek szívesek kikészíteni valami újat az asztalomra.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - így a főnök -, hétvége van már, holnap nem kell bejönnie dolgozni!
De amúgy rendben vagyok, eléggé megbízható és pontos szereplője a precíz német munkaerőpiacnak, csak az időt érzékelem egy egészen kicsit másképp, mint a kalendárium, s ha békén hagynának, még ez sem lenne világvége, hisz amit emitt lecsippentenék, azt amott becsülettel, tisztességgel hozzá is adnám.

Összetett.

Időnként azzal játszom, hogy míg egyrészt egészen hosszú számolásokat végzek egy kisváros apró irodájában valahol a világ legvégén, másrészt a háttérben szavakat gondolok ki. Egyszerűen csak szavakat, de a lehető legszebbeket, amik csak léteznek.
Családanya, vadvirág, macskabarát, csodaszép, zongorajáték, vacsorameghívás, adókedvezmény.
Esthajnalcsillag, szójáték, könyvmoly, jégtörő, csillaghullás, cseresznyevirágzás, felhőszakadás.
Csodavárás, csodabogár, házisárkány, konyhatündér, bőgőmasina, jószívű, jókedvű, jóérzésű, csokoládémáz, habcsók.
Időnként nem futja semmi többre.
Nincs egész történet, nincs se eleje, se vége, csak egy-egy hozzám illő szó van, megannyi külön és összetett világ, megannyi szó és kincs, tehát szókincs, ami az enyém, egyetlen mesebeli gazdagságom.
Időnként szavakat gondolok ki, összeteszem őket, vagy szétszedem, magamhoz illesztem, teszem-veszem, s a legvégén egyetlen pazarló mozdulattal mindet, szóról-szóra egyszerűen csak szélnek eresztem.

moziba indul a család.

egyszer volt, hol nem volt, múlt szombaton történt.
a Bob, der Streuner-t (Bob, az utcamacska) terveztük megnézni, mert csak. olvastuk a könyvet. és szeretjük a macskákat.
épp induláskor ért haza az ügyeletből a ház ura, hát jött ő is. ami azért jó, mert csak. és mert késésben voltunk, s odaérve legalább elküldhettük őt megvenni a jegyeket, míg mi, a három lány és jómagam, elmentünk kissé felfrissíteni magunkat.
ő szépen el is mondta, hány felnőtt- és hány gyerekjegyet kér, majd a következőképpen zajlott a társalgás:

...csend...
- elnézést, uram, de mégis melyik előadásra kéri a jegyeket?
- öööö, hűha...nem tudom...megvan...azt hiszem, Bobnak hívják a főszereplőt...azt hiszem, az valami kutyaféle...
- hát Bob tényleg van, csak hogy az egy macska!

de akkor már meg is érkeztünk mi, a három lány és jómagam, frissen, illatosan és lobogó hajjal, s a kedves pénztárosfiú nem is kérdezett már többet semmit.

Apáknapjára

vettem Apunak ajándékba egy rakat csokoládét valamint megkaptam valamelyik kisasszonytól, hogy  'Anya, te pont olyan vagy, mint az apukád, csak sokkal-sokkal bonyolultabb.'

Ui. Igen, tudnak róla, hogy felrakom a velük készült fotót a blogba. Gondolom én.

Rájöttem

valamire.
Ha a férjemnek nem jut eszébe, vagy nincs ideje, vagy bezárnak már a boltok, mire hazaindul,vagyvagyvagy, akkor nem baj.
Veszek én majd magamnak virágot.
S mikor hazaérünk, odamegyek, mutatom boldogan a bokrétám, majd búgó hangon azt mondom, hogy
köszönöm, édes. 
(Hiszen ha eszébe jutott volna, vagy ideje lett volna, vagy a boltok, mire hazaindul, be nem zártak volna, meg tudta volna-e állni, hogy ne hozzon nekem rózsaszín tulipánt így télvíz idején?
Na ugye. )

a világ végén,

itt, ahol néhány kisasszony szerint - kikről többet sajnos nem árulhatok el - lakunk, ködbe burkolózik esténként az erdő.
ilyenkor indulunk el rendes napi sétánkra, kettecskén.
csak nagy ritkán jönnek a gyerekek is, ők inkább tanulnak, vagy dolguk van, vagy egyszerűen csak bevonulnak a szobájukba, a telefonjukba, bezárkózva egy oly külön világba, hova én nem léphetek be csak úgy.
kitéve a láthatatlan tábla: átépítés miatt átmenetileg zárva.
én pedig, mit tehetnék.
örülök, hogy van facebook, és like, és instagram, és whatsapp, és emoticon, s ki tudja micsoda, miről még nem is hallottam.
főzök egy-egy csésze forró csokit, habbal a tetején, leteszem az asztalukra, majd, mielőtt kilépnénk a szitáló ködbe, küldök még egy üzenetet is, kódolva, hogy akkor is értsék, komolyan mondom, ha egyszer véletlenül a Marson kötnének ki:
♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥

van

egy piros, fehér pöttyös táskám,
egy piros, fehér pöttyös bögrém,
(amiben forró csoki, amin tejszínhab)
s ma, mire észbekaptam,
- rövidke ebédszünetemben a boltba egy szelet müzli okán betérvén -
nem beugrott a kosaramba
egy ugyancsak piros, fehér pöttyös
esernyő is?

Ime

az elso (es utolso) telefonrol irt bejegyzesem. Okos, marmint a telefon, a gyerekektol orokoltem. Nem talalom az ekezeteket, s eleg hozzaernem a kis kepernyohoz, maris mindig tortenik valami katasztrofa. Olyan remenytelenul odivatu vagyok, nicht wahr? Mindenesetre, miota whatsapp-en szolok a gyerekeknek, hogy kesz a vacsora, s teszek utana mindig egy-egy masnis rozsaszin szivecsket is, azota egesz turhetoen cool anyuka vagyok.
A fotok is a telefonommal keszultek ebedszunetben. Az osz meg mindig gyonyoru. Csak fotoztam es fotoztam a mulando szepseget, hogy sose felejtsem el. Mutattam itthon a kisasszonyoknak, nekik is tetszett.
Igazabol az o vilagukba szeretnek beugrani, jelen lenni, amennyire lehet es szabad nekem is, s ha ehhez meg kell tanulnom kezelni ezt a micsodat, hat akkor megtanulom.
Lett legyen barmi.

Én jót akartam.

Gondosan apróra vágtam a kissé fonnyadt almákat, megszórtam némi cukorral, majd mérsékelt tűzön kevergetni kezdtem, gyümölcslevest készítendő.
A nagy piros fazekat vettem elő: legyen elég legalább két napra, ha nem háromra.
Cseng a telefon. Felkapván s a levesről elfelejtkezvén legalább tíz percig beszéltem. Visszamenve látom: az almák egy része kissé megégve, a cukor már sötét színű karamell. Hozzáöntök gyorsan egy üveg megybefőttet, felengedem bőven vízzel, majd fahéjjal, szegfűszeggel ízesítem. Míg fő, összekeverek két zacskó vaníliapudingot hideg vízzel, hozzáadom a leveshez, kevergetem, kavargatom, mindjárt kész.
Csengetnek. Kinézek, a szomszéd lány az. Újfent elfelejtkezvén a levesről, lemegyek hozzá. Beszélgetünk vagy fél órát, visszamegyek. A gyümölcsleves elöntötte közben a:
tűzhelyet, konyhapultot, lecsorgott és elárasztotta odabent a sütőt, a sütőben a tepsiket, majd aláfolyt s szétterült a fiókban, ahol a szemeteszacskót, sütőpapírt, alufóliát tartom, végül a konyha éppen tisztára súrolt padlóját is birtokba véve kész, már nem folyt tovább. Nem volt már mi, nem volt már hova.
Mégis. Az élet mégis olyan jó. Mert
belepillantva a fazékba látom:
pontosan egyetlen ebédhez - a maihoz, (a gondviselés mindig mára szól) -
s egy ilyen apró, kelekótya történethez való, sűrű leves maradt...

#azéletszép

szokásos reggeli bolondokháza, megvan.
napi hat és fél óra munka az irodában, megvan.
bevásárlás, megvan.
főzés, megvan.
kisasszonyok oda- meg visszaszállítása, megvan.
mosás, megvan.
teregetés, megvan.
nyulaknak friss fű szedés, megvan.
porszívózás, kertlocsolás, ruhák hajtogatása, rend a konyhában s ki tudja még mi nincs még ugyan meg, de mondok én valamit:
tegyük fel, nem fog összedőlni ez a szép világ csak azért, mert én leülök most pihenni egy aprócska pillanat erejéig,
jó?

Tele van a ház

szanaszét guruló gombolyagokkal, néhány kész, továbbá rengeteg félkész és soha-el-nem-is-készülő kötött, varrt és horgolt sapkával, kesztyűvel, mamusszal, sállal, szivecskével, beazonosíthatatlan repülő és nem-repülő tárggyal.
Ez nagyon idegesítő.
Az viszont nagyon megható, ahogy itt repdes ez a sok ragyogó, kreatív, darabka gondolat.
A vége minden történetnek viszonylag egyszerű:
maradok csak én, szerény személyem, jómagam, amint mondom a magamét, s pakolok, szortírozok folyamatosan, keresem az elkallódott ollót, bontok, újrakezdek, hogy a legritkább esetben fejezzek be aztán én is bármit, ami igazán szép és jó.
Az én hibám. A gének, a rossz példa, amit mutatok, a kelekótyaság, s hogy belőlem se lett még pillangó...(De azért még eljuthatunk a derűig*...)
Egyébként van egy hímzésem, amit öt éve varrok.
Egyébként azért is varrom még így öt év után is, mert metafora ő immár az életem margóján.
Elveszítem, megtalálom, leteszem, felveszem, teszem-veszem, esetleg be is fejezhetném most már, nincs sok hátra. Senki se hinné, de ha kész lesz, nagyon szép lesz. Kivasalom, bekeretezem és kiakasztom a nappali falára.
(Hogy közben az én sok-sok megkezdett gondolat-, mondat-, terv-, tett - fonalvezetéseimből végül is mi legyen, ne tudja, de még csak ne is sejtse
senki sem.)

* Pilinszky János

Mi nők.

 Mi nők a következők miatt szoktuk szégyellni magunkat: a szarkalábaink, a szeplőink, hogy göndör a hajunk, hogy nem göndör a hajunk, hogy kövérek vagyunk, hogy soványak vagyunk, hogy csak háziasszony, az ősz hajszálaink miatt, a nemkívánatos szőr miatt, hogy van diplománk, hogy nincs karrierünk, hogy van akcentusunk, hogy butaságokat beszélünk (mert összekeverünk két hasonló szót mondjuk), de csak jóval később döbbenünk rá. Mi nők egyszerre írunk önéletrajzot és ragasztunk albumba képeket a csodálatos évekről, mikor majd' belegebedtünk  a mindennapokba s egyáltalán nem volt időnk fényképezésre, meg semmire se. Mi nők igényesek vagyunk, mindig akarunk valamit, majd sírva fakadunk pont akkor, mikor semmi értelme. Másnap reggel bedagadt szemekkel ébredünk. Mi nők ráérünk mindenre, aminek semmi látszata. Fárasztóak vagyunk. Mi nők nem adjuk fel. Igenis megyünk futni ma is, közben belehalunk és maximumon hallgatjuk a rockzenét, majd hazaérve gyorsan ebédet főzünk hét személyre. Majd elmegyünk szedret szedni a gyerekekkel az erdőbe, és főzünk egy kis üveg lekvárt karácsonyra. Az edényt nem mossuk el azonnal, majd hosszasan súroljuk lefelé az odaszáradt maradékot. Tudjuk, melyik gyerekünknek van szüksége rengeteg minőségi időre. Mi nők sokat kínlódunk feleslegesen, jódolgunk van, éjjelenként sokat gondolkodunk, viszonylag rengeteget olvasunk, nehezen tanulunk, hamar felejtünk, gyönyörűek vagyunk és elég jó a humorunk.
Mi nők. Csak ennyit akartam mondani.

Tegnap este

úgy alakult, hogy magamra maradtam. Gyermekeim apja ügyeletben, férjem gyermekei pizsamapartin, és én? Én majdnem behívtam társaságnak a Micit, ha ugyan nem mászkált volna ő is épp most el valamerre.
A kezdődő ősz néhány szerény életvitelemre szabott terv szövögetésére késztet amúgy. Olyan leszek lassacskán, mint Egon az Olsen-bandában ("Van egy tervem!"), vagy mint a hátsó bejárat felett élő pókunk, aki egy időben minden nap kétszer is új káprázatos háló-rengeteget szőtt úgy fejmagasságban, én pedig állandóan nekimentem.
Ezek a tervek annyira mindennapiak. Egy tanfolyam (beiratkoztam), egy részidős munka (nekiláttam önéletrajzot írni, de bizonyos szempontból nézve annyira borzasztóan néz ki az önéletrajzom!), egy új fényképezőgép ( ez erős összefüggésben van az előző ponttal), egy kis sport. Ez utóbbiban vagyok a legsikeresebb: ma reggel, két év után először, elővettem a futócipőmet. Tele volt pókhálóval.
De leginkább csak boldog szeretnék lenni, mint ahogy vagyok is, és kitartó, miképpen vagyok is (még mindig zongorázom, csak nem írok róla), és hűséges barát meg mindenféle, mint ami vagyok is. Ennyi. És még van itt egy komplett konyhafelújítás is, de egyelőre inkább csak megfőzöm a mai ebédet. (Kicsit későn. Joggal hal éhen a családom.)

                                              (fotó: Eszter)

Újból

sátrat vertem a facebook-on (is), már egy ideje. Szerintem a facebook jó. Nagyon szeretem azt a funkcióját, hogy inspirál és emlékeztet, például arra, amit az interneten keresztül elvégzett fotókurzus (szeretem az internetet!) végén a mentorom írt nekem: minden nap tanuljak valami újat, mindig nézzek körül, más hogy csinálja.
 S mikor látom, más milyen szépen, bátran, kreatívan csinálja, akkor:
1. vagy kétségbeesem, hogy én ilyet nem tudok ( és nem is fogok tudni soha, és mindenki szép és okos, csak én nem stb.),
2. vagy félbehagyom az alkonyatig elhúzódó ablakpucolást, s miután megnézem a facebookon egyik kedvenc honlapom bejegyzését a Helios lencsével fotózott képek dicséretéről, felkiáltok magamban: Hiszen Helios 44M lencsém nekem is van! Majd kivágtatok - a macskák és tehenek csodálkozó tekintete előtt - a dombra naplementét fotózni, de mivel azt már lekéstem, inkább készítek néhány homályos felvételt a következő címmel: "Micinek elege lesz és világgá megy."
Ezért szeretem én a facebookot.

Mindenkinek

megvan a saját bolondériája, az enyém a falakra, kerítésekre, könyvekbe, fecnikre firkált kis üzenetek gyűjtése, bár kedvenceim mindig is a(z) - "Ordnung muss sein!" mentén funkcionáló, szigorú gimnáziumba járó - gyermekeim legkevésbé sem dicsőséges matematika dolgozatainak végére odabiggyesztett tanári intelmek lesznek, hogyaszongya: Ne álmodozz már annyit az órákon! vagy például tegnap is egy - kisírt drága kis szemekkel hazahozott - dolgozat végén a Jövő alkalommal megint jobb lesz! felkiáltás.