Ébresztés.

Múlt héten kedden vagy szerdán írt nekem a szomszéd lány, hogy otthon vagyok-e. Mert nyilván egyszerűbb írni, mint átnézni a másik udvarra, vagy megtenni azt a néhány lépést és becsengetni a másikhoz. Én is, ha adni szeretnék neki az éppen elkészült süteményből, megírom, jöjjön csak ki egy kicsit a bejárati ajtó elé. Szóval írt, s én visszaírtam, hogy nem, nem vagyok otthon, de szombat este érkezem, miért kérdezi. Csak azért, írta, mert jövő pénteken elutaznak egy hétre, nem-e tudnám etetni közben a tengeri malacait. Hát hogyne, szívesen, mint mindig. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy. Ma reggel, épp hogy megérkeztem a munkába, mikor újabb üzenetet küldött, hogy csütörtökön, tehát holnapután érkeznek haza, nagyon köszöni, hogy gondoskodom az állatairól. Azt hittem, rámszakad az ég. Biztos az én hibám, de én úgy értettem, a jövő péntek az a jövő hét, tehát a közben eltelt napok miatt már a mostani hét péntekét jelenti! Gyorsan hazatelefonáltam, szerencsére a férjem még otthon volt. Csak annyit mondtam neki drámai hangon, legyen szíves menjen át a szomszédhoz, pillantson be a malacok ketrecébe, és mondja meg, hogy élnek-e még. Éltek. Valahogy, nem tudom hogy, de túléltek. Kaptak gyorsan enni, inni, s szerencsére nem tudnak beszélni, tehát nem fogják tudni elmesélni a gazdáiknak, hogy majdnem éhen haltak.
Ha addig csak amolyan szokásos, félig éber módon evickéltem volna át a reggelen, ott és akkor teljesen felébredtem. Még órák múlva is hangosabban vert a szívem az ijedtségtől.

És azt említettem már, hogyan lehet igazán éberré válni egy csésze kávétól? Mert nem úgy, hogy megiszom. Hanem úgy, hogy véletlenül ráborítom a klaviatúrára.