Az idő

múlásában soha nem az fáj, hogy telnek az órák, a napok, a hetek, az évek. De még csak az sem, hogy változik a testem, az arcom. Különben is jobban szeretem ezt a mostanit, mint a húsz évvel ezelőttit. Az idő múlásában az fáj, ha úgy érzem, üresen, vagy hiába telik el.
Milliónyi, szerteszét ágazó kérdést gondolok végig, hogy megtaláljam azt a néhányat, amely mentén az életem élhető. Elvont, homályos lehetőségek halmazából keresem azt az egy-kettőt, amelynek, mint a konyhában egy jó késnek, valóban hasznát vehetem. Nem majd valamikor máskor, valahol máshol, hanem most és itt, ahol az élet éppen történik.
A válasz általában egyszerű. S olyan sokszor megtörtént már, hogy nem értem, mitől lesz mégis mindig újszerű. Hiszen annyiszor hívtam már vendéget, annyiszor főztem már vacsorát, s terítettem meg hozzá szépen az asztalt. Bár igaz, sokkal kevesebbszer, mint megtehettem volna. Mert foglalt vagyok, és mindig fáradt, mert kell főznöm épp eleget a családnak, mert a hétköznap az hétköznap, hétvégén pedig mindenki pihen. Kifogás van éppen elég. De ha ezeken túllépek, akkor mindig újra és újra csoda történik az asztalomnál. Az idő, melynek múlása, mikor hiábavalónak érzem, annyira fáj - egy kicsit megáll. Senki sem nézegeti a telefonját. Senki sem siet. A beszélgetések éjfélbe nyúlnak, a gyertyák csonkig leégnek, s nap végén megiszunk még, mint ahogy az olaszoktól megtanultuk volt, egy kávét.
Másnap reggel, végignézve az asztalon, az ujjlenyomatos poharakon, az üres tányérokon, gyűrött szalvétákon, s e csendéletet aranyba burkoló friss napfényen, úgy érzem:
Olyan az idő, mint egy üveg friss víz, vagy a sülthöz illő, gondosan kiválasztott vörösbor.
Egy megterített asztal közepére helyezve, másokkal megosztva, az utolsó cseppig hálásan elfogyasztva: a múlása nem fáj.