15696. (+1)

Az utóbbi hetekben sok minden megváltozott, de van, ami megmaradt ugyanolyannak. Reggelenként, direkt figyelem, még mindig felkel a nap. Még mindig finom a kávé. S vállalva a közhelyes mondatok szaporításának veszélyét mondom: a szeretet is ugyanolyan édes, keserves, kreatív, küzdelmes és felemelő, mint azokban az időkben, amikor még nem változott ekkorát a világ.
Most is érvényes, hogy minden nap egy napot élünk meg, s ezzel együtt lesz pontosan eggyel kevesebb a még hátralevők száma. A születésnapok idén sem maradnak el. S ha egy nappal később is, mint minden évben ilyenkor, megszámolom a napokat, legyen ennyivel is otthonosabb, legyen ennyivel ugyanolyanabb, mint mindig is volt, a világ(om).
Az egyik legérdekesebb ajándékom egyébként nem más, mint egy egyszer használatos kamera. Valamelyik kisasszonytól kaptam a sárga pulóverrel együtt, ami tulajdonképpen az övé, de most - mert időtlen idők óta sóvárogva vágyom rá! - nekem adta.
Szóval, a kamera. Szóval, egyszer használatos. Szóval, mint az élet.
Lefényképezem majd a napfelkeltét. Az éppen ébredező nárciszokat a kertben. A kutya lengedező fülét, amikor nagyot sétálunk a szélben. A szétesett citromos tortát, a postaládát, az összehajtogatott ruhákat, a gyümölcsös kosarat, a konyhapultra lecsepegett mézet. A mosolyt. Az agyonolvasott kedvenc könyvet. A félig leėgett gyertyákat az asztalon. A gőzölgő leveses fazekat. Lefényképezem a leejtett tálca révén a lépcsőkön végigszórodott cserepeket. A kézírásomat.  A gyerekek borzas fejét, amint reggeli után kutatnak.
Van összesen huszonhét fotó-lehetőségem. Nem sok, nem kevés. Nem pazarlom, nem őrizgetem. Emlékeztet arra, hogyan is akartam élni az életemet.

Repülõtérgondolatok.

Miután két és fél napig széltében-hosszában bejártuk Koppenhága utcáit és csatornáit, tegnap este találtunk egy eddig még nem látott, kivilágított templomot. A nagy, díszes faajtóhoz mécsesekkel jelzett ösvény vezetett. Bent istentiszteletre vagy áhítatra készülõdtek, s minden, az ajtó közeléig elbátorkodó érdeklõdõnek kezébe nyomtak egy meghívással egybekötött leírást. Míg kis csapatunk többi tagja inkább sétálni akart, én maradtam. S valahogy ez lett az egyik legkedvesebb emlékem. Ez a csendes óra, ez a külön világ, melyet - hiszen az emberi test törékenységében is a Szent Lélek temploma - én is hordozok, én is jól ismerek, nekem is drága. Míg odakint az éttermekben a pincérek vacsorát szolgáltak fel, s míg az utcákon turisták sétáltak, árusok árultak, zenészek zenéltek, addig odabent egy másféle megterített asztalhoz szólt a hívás. Mikor a többiek mentek, mentem én is, vettem a megtört kenyérbõl én is, belemártottam a kehely borba, s megköszöntem a nekem is mondott szavakat, melyeket nem értettem, csak tudtam, mit jelentenek: érettem is megtöretett, érettem is kiontatott.
Az utazások utolsó estéje mindig keserédes. Mindig maradnék is, mindig mennék is már.
Ezen a tegnapi utolsó estén olyan ajándékot kaptam, amire itt és most nem számítottam. Eledelt, közösséget, váratlanul várva-várt békét. Még mielõtt eleredt volna az esõ s bõrig áztunk a metróhoz igyekezvén a szállásra menet, kínzó mélypontjaim kicsit kisimultak. Úgy éreztem, lesz erõm, kedvem a mindennapokhoz, mégis.

Képeslap Jézustól.

Ne legyen még vége a nyárnak! Ne legyen a hirtelen darabokra hulló esőfelhőknek! Ázzanak csak továbbra is újra el az odakint a már épp hogy megszáradt ruhák! Ugye, ha eddig nem, ezután sem válik belőlem olyan felnőtt soha, kiben nem ébred sóvárgás egy nyári zápor láttán kirohanni az udvarra? Javaslom, főzzünk minden nap lekvárt abból a két maroknyi málnából, mit az erdőben szedtünk volt még tegnap, miközben pirosra csípte meztelen lábunkat a csalán. Induljunk esti sétára minden egyes sötétedés után. Szedjük össze titokban az út szélére potyogott almákat a tanácsháza mellett, s keressük elő hozzájuk azt a régi almás pite receptet. Képzeljük azt, hogy az égen átsuhanó felhők mind-mind angyalok! És ne csodálkozzunk rajta, ha munka után hazaérve, az amúgy folyton csak üres postaládában egyszer csak találunk egy Jézus által írt, személyesen nekünk szóló képeslapot.

Nyár.

Gyerekkoromban, mikor a nyarakat még Mamánál töltöttük, nagyon szerettem vasárnap reggelenként nézni, ahogy az ünneplő feketébe öltözött falusi asszonyok úgy mentek templomba, hogy mindegyikük vitt a kezében egy-egy szál virágot, vagy egy-egy illatos levelet.
Mostanában azt vettem észre, én is ezt teszem reggelenként, mikor munkába indulok.
Pár éve ültettem a ház elé levendulát, zsályát, Mama emlékére pedig még német szegfűt is.
Ezekről tépek le egy-egy levelet, virágot, odabent az irodában pedig kiteszem magam elé, a számológép mellé.
Azt olvastam valahol jó tanácsként, hogy tegyünk kamillát és levendulát a kofferünkbe.
Azóta így utazom.
Így indulok neki a mindennapoknak is.
Kamilla, levendula vagy zsálya nem hiányozhat a kofferemből, gyógyító illatuk elkísér minden utamon.

Úgy érzem,

egy ideje nem tudok írni, mondtam ma egy jóbarátnak. Nem a betűket felejtettem el, vagy a szavakat, nem is a mondanivaló teljes hiánya miatt, mégis úgy érzem: ahogy régen talán igen, írni most már nem tudok.

Őrzök egy darab papírt, amire nemrég a velünk élő Mama akart valamit feljegyezni. Hogy mit, azt már sose fogjuk megtudni. Egyrészt elfelejtette, másrészt nem lehet elolvasni. Először csak a sorok kezdtek el hullámozni, majd a betűk ide-oda ugrálni, felismerhetetlenné válni, egyenként hullottak a papíron túli mélységbe, mielőtt semmivé váltak volna. Szomorú kis darab papír mindenesetre, eléggé hasonlít a saját közzé nem tett, cím nélküli, szavak nélküli vázlataimhoz.

Egyszer egy számomra akkor a világot jelentő barátságot veszítettem el azért, mert nem tudtam megérteni, amit a barátnőm sokáig hiába próbált nekem elmagyarázni. Hogy nem tud nekem már írni, nem tud mit mondani, szeretne, de mégsem tud. Aztán inkább csak kilépett az életemből, szó nélkül, s én évekig sírtam még utána. Ma már megértem őt.

Nem tudok most adni semmi mást, csak ezt a megértést.
Valahol mélyen hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték.

A Szél arra fúj, amerre csak akar.
Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is.

Szívgyakorlatok.

Az utóbbi időben mind kevesebben járunk szerdánként próbára. Nehéz idők járnak kedves kis gospel kórusunk felett. Egyesek betegek, mások folyton foglaltak, vagy érdektelenek, vagy nem tudom, s van olyan is, aki rendszeresen elfelejtkezik a próbákról. Néha csak haton vagyunk, de az elég is, mert így ketten-ketten énekelhetünk a szopránban, az altban és a tenorban is. Egyedül tényleg nehéz lenne, de ha már ketten-ketten vagyunk, az más. Az már kórus. Addig még létezünk, addig még nem adtuk fel.

Születésnapomra a kollégáim nagy szeretettel és hosszas tanakodás után azt találták kitalálni, hogy meglepnek egy olyan gyertyával, melyet le kell először égetni ahhoz, hogy előtűnjön az igazi ajándék. Amiről ők úgy gondolták, hogy valamilyen ékszer legyen. A gyűrű gondolatát azért vetették el, mert nem tudták az ujjméretemet, a karkötő gondolatát ezért, a nyaklánc gondolatát amazért, száz szónak is egy a vége: miután kíváncsiságomból kifolyólag még azelőtt kikapartam az alufóliába csomagolt kis valamit, mielőtt a gyertya teljesen leégett volna , végül egy szép pár ezüst fülbevalót tarthattam a tenyeremen. Tetszik? - kérdezték reménykedve. Nagyon tetszett. Persze, soha életemben nem viseltem fülbevalót. Persze, másnap munka után az első utam egy füllyukasztással is foglalkozó ékszerészhez vezetett. Hiába, ajándékot elfogadni tudni kell. De azért remélem, jövőre nem valami piercing-et kapok majd! Vagy bungee jumping utalványt! Csak tán nem!

Múlt hétre kitaláltuk, repüljünk el három napra Görögországba. A repülőre sajnos csak elszórtan kaptunk helyjegyeket. Ami azért jó, mert ha nem én élem át, el sem hinném, ami történt. Az egyik kisasszony mellett ülő hölgy, mikor látta, hogy egymáshoz tartozunk, kedvesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem. A mellettem ülő fiatalember ezen felbátorodva megkérdezte a velem helyet cserélő hölgyet, nem-e cserélne helyet a valahol a repülőgép leghátsó részén ülő barátnőjével. Helyet cserélt vele is, persze. Az új helyemen az ablak mellett ülő lány, amikor látta, hogy több kisasszony is van, aki hozzám tartozik, felajánlotta, hogy helyet cserél, hadd üljünk együtt. Így történt, hogy öt perc leforgása alatt majdnem mindannyian egymás mellett vagy egymás közelében ültünk, mindezt anélkül, hogy bárkitől is bármit kértem volna. Csak elfogadni kellett a felajánlásokat, csak kinyújtani a kezem értük. Így indíthat el egyetlen személy egyetlen kedvessége, mint egy kis dominó, egy egész hosszú sorozatot.

A görög tengerpartnak azon a részén, ahol mi laktunk, hallottuk, néha nagy teknősbékák úsznak ki egészen közel a parthoz. Annyira szerettem volna látni őket! De hiába néztem, nem láttam semmit. S a szívem mélyén, bár hittem én, hogy léteznek, hiszen mások látták őket, valahogy mégsem gondoltam igazán, hogy én is megpillanthatnék bár egyetlen egyet. Egyszerűen csak, mint valami csoda, vagy Isten létének valami kézzel fogható, mindenki számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka: túl szép lett volna, hogy velem is megtörténjen. Aztán, még mielőtt vissza kellett volna jönnünk, láthattam őket. Kettőt is. Csodaszépek voltak, óriásiak, és tényleg léteztek, számomra is.

Minden történet, ami bárkivel történik, méltó az megemlítésre, méltó az egymással való megosztásra. Nem felesleges. Mindegy, hogy van-e tanulsága. Csak észre kell venni, el kell valakinek mesélni, s ha lángra lobban tőle valahol egy egészen kicsi remény, akkor van helye az ég alatt.
Minden történet, ami bárkivel megtörténik, szívhez szól.
Minden történet: szívgyakorlat. 

14975.*

Hogy úgy tűnik - remélem, csak átmenetileg, de - cserben hagynak a szavak, azért nem tölt el különösebb aggodalommal, mert ismerem a földbe vetett, elhaló kis magvak reménységét, ismerem a tél és tavasz törvényét, s tudok a szél útjának kiszámíthatatlanságáról.

Hogy visszanézve az elmúlt évemre nem tudok, már megint nem, beszámolni semmi különösebb újdonságról vagy teljesítményről, azért nem tölt el különösebb szomorúsággal, mert egyrészt ismerem a fák növekedésének észrevehetetlenségét, másrészt annyiban nem érdekelnek a teljesítmények, hogy az egyetlen, amire ezekben az időkben valóban büszke vagyok az az, ha sikerül minden nap megoldani, hogy - figyelem, a következő mondat minden egyes szava elengedhetetlenül fontos - m e l e g    é t e l    k e r ü l j ö n    e g y   s z é p e n    m e g t e r í t e t t    a s z t a l r a .

Hogy már rég nem vagyok veszélyeztetett célcsoportja az olyan tv-műsoroknak, mint például a Heidi Klum-féle Germanys next topmodel, azért nem tölt el semmiféle bántódottsággal, mert egyrészt soha nem is voltam az, másrészt öreg, elégedett agyamat teljesen hidegen hagyja, vannak-e a szépségnek standardjai, s ha igen, meg tudok-e ezeknek felelni. (Az ugyan valóban nem hagyná hidegen, hogy akarnak-e a lányaim ezeknek megfelelni, de nem akarnak.)

S hogy képes vagyok mégis kedvetlenné válni, ha úgy érzem, nem értenek, félreértenek, túl kevés vagyok, túl sok, nem elég okos, nem elég szép, nem elég ez, nem elég az, s hogy küzdök én is, mint az összes többi halandó, az önvádnak millió formájával és árnyalatával, azért nem tölt el különösebb elkeseredettséggel, mert tudom:

Ezek a kezek, ezek a szemek, s a szavak, amiket mondok, fontosak. Néhány embernek számítanak. (Kezdve azokkal, akik múlt éjfélkor viháncolva berontottak a szobába, felébresztettek, és extra-borzasra öleltek.)
Ennek a testnek, ennek a léleknek jelentősége van.
Otthont ad egy utánozhatatlan, megismételhetetlen életnek**. Az enyémnek.

*  Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk...(Zsoltárok 90:12)
** Nayyirah Waheed: "be softer with you. you are a breathing thing. a memory to someone. a home to a life."

Isten asztalánál.

Fagyosan, korán, gyönyörű szürke-fehér-halványkék színkombinációval indulnak a márciusi reggelek. Március. Már a neve is olyan vidám, s már csak azért is szeretem, mert a születésnapom hónapja. A hideg már nem téveszt meg, én tudom, hamarosan kinyílnak a virágok, reményem szerint mind a százhetvenöt virághagyma előbújik majd, amit november legvégén, közvetlenül a fagyok érkezte előtt már nem tudom, pontosan hova, de még a földbe ide-oda eldugtam.
A szombat reggelek, a mai is, engem egészen biztosan az erdőben találnak, legnagyobb valószínűséggel azon az ösvényen, ami elvezet a kis kápolnához, aztán el az őzeknek felállított etetők mellett, végül pedig el azon pont mellett, ahonnan véleményem szerint a legszebb, megunhatatlan kilátás nyílik a völgyre.
Ott megállni olyan érzés, mint Isten asztalánál elidőzni. S az pedig, ahogy egy-egy pillanatra előbújik a Nap a felhők mögül olyan, mint Isten arcának rámragyogása.
Visszatérve a saját, kicsit mindig keszekusza, ámde otthonos konyhámba kávét darálok, teát főzök, rántottát sütök és sonkát, végül pirítóst készítek.
Talán minden szeretettel megterített asztal mása annak a másik öröknek.
Talán minden arc, melyen mosoly ragyog fel, ha meglát minket - akaratlanul is, hitetlenül is képmása annak a másiknak, örökkön-örökké áldónak.
(Az ároni áldás miatt van az, hogy egy ideje tudatosan figyelek rá: egészen biztosan rámosolyogjak a gyerekekre, mikor értük megyek az iskolába, vagy reggelizni jönnek. Hogyan máshogy értsék meg, mit jelent az a mondat, hogy ragyogtassa rád orcáját az Úr?)
Nehéz kifejezni a megajándékozottságot. Csak töredezett tükörként homályosan visszatükrözni lehet, tökéletlenül leutánozni, s ha sokkal kisebb méretekben is, de továbbadni, mindig továbbadni.

Zsoltárok.

Ha tudom, vagy úgy gondolom valakiről, hogy szomorú, beteg, vagy rosszkedvű, esetleg elkeseredett, akkor én vagyok az a személy, aki megpróbálja őt felvidítani. Levelet írok, vagy képeslapot, ajándékot készítek és elküldöm postán, ebédet főzök, látogatóba megyek, közös programot szervezek, mesélek, túl sokat beszélek, vigasztalok, bátorítok - ha akarja ezt a másik fél, ha nem.

Néhány napja egész délután csak ültem és szomorkodtam. Semmi különösebb okom nem volt rá, esetleg csak annyi, hogy sokkal jobban fájt a jobb karom, mint eddig bármikor, de ez még nem ok a szótlanságra vagy a teljes visszahúzódásra. (Végre orvoshoz menni vele, ehhez talán már elég ok, valóban.) És emlékszem, mennyire hálás voltam, hogy senki sem próbált meg mindenáron felvidítani. Nem arról volt szó, hogy nem vették észre a rosszkedvem, vagy közömbös lett volna a bánatom - egyszerűen csak érezték, nem mástól várom el, hogy boldoggá tegyen, s kaptam néhány órát, amikor lehettem annyira szomorú, amennyire csak akartam.

Rólam amúgy nem sokan tudják, ha problémáim vannak. Betegen is elmegyek dolgozni, s csak egészen ritkán panaszkodok. Egyrészt azért, mert valóban derüs hozzáállásom van az élethez, másrészt pedig tudom, ebben a szenvedésekkel teli világban, másokhoz képest kivételesen könnyű életem van. Nincs jogom siránkozni.

Az elmúlt hétvégén elolvastam a zsoltárokat, mind a százötvenet. Körülbelül hat-hat és fél óra kellett hozzá. S a flow-szerű, folyamatos olvasása ezeknek az imáknak teljesen kimozdított az egyensúlyomból. Arra jöttem rá, hogy panaszkodni lehet és szabad. Soha életemben ennyi bosszúálló, irigykedő, kesergő, haragvó, önigazult kijelentést, mint amennyi itt egy helyen van, még nem olvastam, nem hallottam. És persze, vannak ujjongó, kérlelő, bűnbánó, Istent magasztaló mondatok, az előbbieknél sokkal több. Mégis. Az emberi szív mélyéből előtörő érzelmek leplezetlensége meglepett. És az is, hogy ezeknek helye van a Szentírásban. S ha ez így van, akkor lehetséges, az én hasonló érzelmeimnek is helye van valahol ebben a világban.

Minden második hét hétfőjének az estéjét az imacsoportommal töltöm. Ez így azért nem egészen igaz, mert néha csak minden második hónapban jutok el. Időnként csak négyen ha vagyunk, máskor akár tízen is. Nem zárt társaság, nem is különösképpen baráti, s annyira különböző korúak, származásúak és érdeklődésűek vagyunk, hogy amúgy biztosan nem sok közünk lenne egymáshoz. Amit a legjobban értékelek magunkban, az az őszinteség. Egy kegyetlen világban, ahol elvárják, hogy mindig erősek legyünk, ne zavarjunk, ne öregedjünk meg, ne legyünk negatívak, ne legyünk passzívak, léteznek helyek, ahol lehetek gyenge. Zavarhatok. Elmondhatom azt is, ha pillanatnyilag képtelen vagyok hinni, s rendben van, ha a beszélgetés végén sokkal több kérdés van bennem, mint az elején volt.

Egy-egy ilyen este egészen konkrétan és praktikusan úgy zajlik, hogy teát főzünk, énekelünk néhány dalt, röviden mindenki elmondja, hogy mi történt vele az elmúlt két hétben - minek örül, mi miatt bánkódik -, ezután imádkozunk - egymásért és a világért -, végül elővesszük a Szentírást, és egyszerűen csak beszélgetünk egy adott szöveg mentén. Egy ideje a Lukács evangéliumát olvassuk.
Az elmúlt hétfő este úgy alakult, hogy éjszakába nyúlóan csak arról beszélgettünk, mi nyomja a szívünket. Ó egek, nagyon-nagyon sok minden nyomta a szívünket. Mikor azon gondolkodtunk, inkább ne is vegyük elő a Szentírást ma, hiszen olyan késő van, akkor egyikünk azt mondta: de hát akkor csak magunk körül forogtunk! Emeljük fel a tekintetünket valamire, ami több önmagunknál.

Olvastam egy történetet egy burmai újságíróról, akinek hosszú időt kellett börtönben töltenie. Az elején minden erejét elvette a félelem, a harag, az aggodalom. Aztán eldöntötte, élni akar. Ezért elkezdte reggel rendbetenni az ágyát. Összehajtogatta a takaróját, lassan, odafigyeléssel fogyasztotta el a reggelijét. Minden reggel elénekelte az összes dalt, amire csak emlékezett, és felidézte élete szép emlékeit. Ebéd után mindig panaszkodott, sírt, zokogott. Megengedte magának, hogy kiöntse a lelkét, de határt szabott a sírásnak. Késő délután mindig a jövőre irányította a gondolatait, terveket szőtt arra vonatkozóan, hogy mit szeretne még elérni az életben. Este pedig, közvetlenül elalvás előtt elképzelte a legapróbb részletekig, milyen lesz majd hazaérkezni. Elkezdte megünnepelni a vasárnapot, mint különleges napot. Ehhez kérelmezett egy gyertyát, amit meg is kapott négy hónap után. Mikor rájött, hogy gyufát nem adtak hozzá, azt is kérelmezett, egy hónap múlva azt is megkapta. Így minden vasárnap reggel meggyújtotta a gyertyát, ez volt az ő istentisztelete, ez adott neki reményt arra nézve, hogy egy szép napon szabad lesz újra.

Mindennek, aminek köze van ahhoz, hogy emberek vagyunk és emberi érzéseink vannak, helye  és ideje van az ég alatt. Nem az az igazi imádság, amit azután mondunk el, miután valamennyire ráncba szedtük magunkat. Panaszkodni szabad. Kell. Mint ahogy határt is szabni neki.

Olyan fárasztó vagyok, mikor mindig mindent rendbe akarok hozni. Mikor mindig mindenkit boldoggá akarok tenni. Magamat is. Mintha rajtam múlna.

Töredezetten írtam, túl hosszasan. Pedig egyetlen mondat is kifejezthette volna, amit gondolok:

Nem kell ahhoz mindig boldog legyek, hogy boldog legyek.

Könyvek.

A nappalink ütött-kopott kis asztalán gyűjtöm a könyveket, amiket ebben az évben már elolvastam, s azokat is, amiket éppen olvasok. Itt időzöm a legszívesebben, ha jut rá időm, s ha nem, akkor is. A legközelebbi barátaim folyton kinevetnek, hogy sose találom például az autókulcsom, ha kellene, s míg keresés okán kipakolom túlzsúfolt táskám tartalmát éppen ott, ahol vagyok, legalább két-három könyv is előkerül mindig. Van időd ezeket olvasni míg napközben ide-oda mész? - kérdezik. Persze nincs, de sose lehet tudni, és nekem van igazam, mert a kicsi időrések is értékesek, s egészen apró lépésekkel is messzire lehet jutni.
Kicsit szomorúan állapítom meg amúgy, hogy alig olvasok magyarul. S míg egy évvel ezelőtt még figyelemmel kísértem, milyen új magyar könyvek jelennek meg, ezt mostanára valahogy feladtam, elengedtem. Ugyanakkor sokat olvasok németül, angolul, olyan könyveket, amelyek számomra itt elérhetőbbek - használtan veszem őket, interneten. Nehéz elfogadni, egy egész élet is túl rövid hozzá talán, hogy mindent nem lehet. Az ember itt véges, a lehetőségek száma pedig majdhogynem végtelen, s nem is tudom...csak nekem jut eszembe olyan könyvek miatt bánkódni, amiket soha nem fogok elolvasni?
Februárban mindenesetre - és többek között - egy számomra teljesen új íróval ismerkedtem meg, a neve Eugene H. Peterson. Ragyogó mosolyú teológus ő, lelkész, író, költő és fordító. A határidőnaplójában olyan nevek találhatóak bejegyezve, mint Karl Barth, Jean Calvin, Fjodor Dostojewski, Sören Kirkegaard - s ezek a találkozások nem mást jelentenek, mint egyszerűen csak háborítatlan olvasási időt. Arra bíztat, hogy legyünk igényesek abban, amit olvasunk. Menjünk vissza a forráshoz. Keresztényként olvassuk magát a Szentírást, ne csak valakinek a Szentírásról való magyarázatát. Ne féljünk a nehezen érthető szövegektől. És még arra is bíztat, hogy mindenki állítsa össze a saját könyv-listáját, azt, ami neki fontos volt, hogy azzá váljon, akivé lett. Vagy - és ezt már én teszem hozzá magamnak - válasszam ki azokat a könyveket, amiket ezután elolvasva közelebb kerülhetek ahhoz a személyhez, akivé válni szeretnék. Hiszen soha sem mondhatom, már mindent értek, s hogy köszönöm, de már nem akarok változni. Dehogyis értek mindent, változni pedig mindig-mindig szeretnék tudni, amíg csak élek, amíg csak szükséges.

Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.

A kislánya

világra jötte óta képtelenség úgy elmenni a főnöknőm mellett, hogy ne mesélne róla valami szépet, vagy ne kapná elő a telefonját, a legújabb fotót, videót közösen megtekintendő. Hát persze, hogy megnézek minden egyes fotót! hát hogyne csodálnék meg minden egyes kis videót! - még ha csak annyi is látható rajta hosszú perceken át, ahogy egy egészen kicsi baba figyelmesen néz egy színes labdát.
Ma arra gondoltam, az újdonság varázsa esetemben ugyan már kissé megkopott, de talán én is készíthetnék egy videót például arról, ahogy valamelyik kisasszony lépésszámlálót telepített a telefonjára, s mikor kiértékeltük egyik napját, amit úgy tölthetett, ahogy akart, a mindenféle órákra lebontott diagramokból kiderült, összesen talán háromszor-négyszer ha megmozdult addig, míg hazaértem. Gondolom, nagyjából akkor, mikor már annyira megéhezett, hogy ezt enyhítendő muszáj volt elmennie a hűtőszekrényig és vissza.
Nekem ez az időszak is kedves. Edzett vagyok és lelkes, még akkor is, ha folyton-folyvást egyebet sem teszek, csak keresem a bejáratot a gyermekem lelkéhez a falakon át, amiket szótlanságból, sértődöttségből, bezárkózásból épít maga köré.
Szelíd határozottsággal túrázni hívom, s ha másért nem is, a lépésszámláló miatt eljön. Egy ideig inkább csak hallgat, majd - mint annyiszor máskor és máshol - az ajtó, mi nem nyílt ki parancsra, kérésre, könyörgésre: kinyílt csak úgy, belülről, magától.
Felvételt készíteni róla nem lehet. Talán csak egy fotót kettőnkről, az én kedvemért. Emlékül. Ő egyszerűen csak gyönyörű rajta, én pedig már megint nem tudom, hova kell nézni. Majd egyszer, egy szép napon, talán megtanulom.

A hivatásról

beszélgettem egy kedves baráttal, aki tanárként pontosan vissza tudott emlékezni, mikor, sőt, azóta pontosan tudja azt is, mire hivatott el, sőt, meg is él belőle. Én egyébként se visszaemlékezni nem tudok, se pontosan nem tudom, se azt, hogy mikor, se azt, hogy mire, és egészen biztosan - bármekkora szeretettel is készítgetem nap mint nap a könyveléseket, bérelszámolásokat a világ eme behavazott, csendes sarkában működő kis adótanácsadási irodában - nem abból élek meg, amit a hivatásomnak tartok.

Egy nagy fazék gőzölgő lencseleves az asztalon. Egy blog, amit hosszú évek óta írok, nagy-nagy kedvvel, csak úgy. Anyósommal a lassú séták. Az ajándékok, amiket postán küldök. Titkos elhatározások, a csak magamnak való írások, másokért való imák, dolgok, miket a világ nem tart számon,  s csak nekem fontosak. Hétköznapi életet élni nem mindennapi módon. Hirdetni az evangéliumot - a hozzám hasonló csetlőknek, botlóknak, csodabogaraknak. Valaki anyukájának lenni. Barát, társ, bajtárs, képmás. Ezek a hivatásom töredezett, a teljesség s határozott tudás igényét nélkülöző darabkái, részei egy nálam sokkal nagyobb, egy a határaimnál sokkal szélesebb képnek.

Régebben azt hittem, a hivatás olyasmiről szól, amit tenni a világon csak én vagyok egyedül képes.
Nem tudom már mikor kezdtem sejteni, erről szó sincs.
Az elhivatás arra vonatkozik, amit bárki más is meg tud tenni, de ahogy én teszem, úgy senki. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem úgy.
Ez olyan egyszerű, és olyan nehéz: lenni csak az, aki vagyok én, a legmártább Márta, egyetlen kedves, reménykeltő gondolat Isten ceruzájának a hegyén.

A lépcsőház

falára kiragasztott világtérképet már úgy megszoktam, hogy szinte soha rá sem nézek. Néha leválik a mind inkább szárazzá váló gyurmaragasztó, amivel a falhoz még évekkel ezelőtt odaerősítettük volt. Mindig a jobb felső sarka válik le amúgy, s mikor visszanyomkodom, meg-megállok. Nézegetem a világot, az országok, városok neveit, nézem, hol lakhatunk körülbelül mi, hol lakhatnak körülbelül azok, akiket szeretek.

Van egy világtérképünk a falon, jegyében a gondolatnak, hogy otthonunk az egész világ. Nézem, milyen szép és nagy és széles, addig nézem, míg ezzel egyidejűleg én magam kisebbé nem válok, s szomorúságaim, gondjaim - eme nagysághoz képest legalábbis - valamivel kevésbé fontossá, önmagammal éppen arányossá.

Ha örömöm van, az más. Akkor fordítva működik minden. Hatalmassá válik a tál, a cukor, a liszt, a tojás s a tej. Óriásivá a jókedv, a mosoly és az éhség. A palacsinták jókora csészealjként repkednek fordulás közben a levegőben. Elengedhetetlenül fontossá válik az együttlét. Míg készül a vacsora, főzünk magunknak egy-egy nagy csésze teát. A mellécsepegett tésztából megpróbálok - sikertelenül - rajzolni egy méretes rókafejet. S miután mindenki jóllakott, s magamra maradok, oly irdatlan lassúsággal törlöm tisztára a konyhapultot, amennyire csak lehet. Még őrizném e kicsi, kedves világot. Mielőtt emlékké válik, még megállítanám. Egészen óriásira nagyítanám, nagyon-nagyon fontossá, önmagammal éppen fordítottan arányossá.

Egy csésze kávé.

Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.

Hogy érdemes-e

az amúgy is túl korán kezdődő napot csak azért még korábban kezdeni, hogy végül - sikertelenül egyébként - egy egészen rövid, egysoros vers fordításával töltsem el ezt az értékes, drága áron megvásárolt időt, nem tudom. Szerintem érdemes.
Nayyirah Waheed verseire véletlenül találtam rá. A wikipédia szerint talán ő a legnépszerűbb költő az Instagramon. Nem tudom. Nem fontos. Számomra elég ez az egyetlen sor.
"Stay soft. It looks beautiful on you." (Nayyirah Waheed)
Maradj lágy. Maradj szelíd. Maradj formálható. Olyan szépen mutat rajtad.

Ha el kellene magyaráznom, de nem kell, hogy miért költök a fizetésemből jóval többet, mint lehetne, könyvekre - és ezzel egyidejüleg jóval kevesebbet új ruhákra, csokoládéra, ékszerre -, akkor talán egyszerűen csak megmutatnám ezt a verset. Mert engem ez éltet. Mert amióta ismerem, úgy gondolok a szelídségre, mint egy ruhára, egy kendőre, amit a vállamra terítek, miután sietősen magamra húzom reggelenként az egyszerű farmernadrágot, pulóvert.

Aki szelíd, az nem feltétlenül hallgatag, nem mosolyog folyton, nem biztos, hogy engedékeny és halk szavú. Aki szelíd, az nagyon is erős. Tud veszíteni. Tudja hordozni a távolságot, a titkot, a csöndet, a félreértést, a befejezetlenséget, az aszimmetriát, a búcsút. Le tud mondani a bosszúról. Nem cinikus. Tud bocsánatot kérni. Meg tud bocsátani. Megengedi, hogy néhány gondosan kiválasztott ember miatt néha megfájduljon a szíve, így is óvja, védi a megkeményedéstől. Régi bűnöket nem emleget, kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ő is tévedhet. Tudja, mikor hallgasson, tudja, mikor beszéljen, s tudja, mikor csukja be maga után az ajtót.

A szelídségről tulajdonképpen nem tudni, egészen pontosan milyen. Manapság mindenesetre ritkaság. Érték. A szívnek olyan belső hozzáállása, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Némely emberen itt-ott észre lehet venni. Úgy néz ki, mint egy gyönyörűszép, láthatatlan köpeny a reggelenként sietve felhúzott farmernadrágon, pulóveren.

Ma reggel

rózsaszínre festette a hajnal a dombok mögött az eget. Később láttunk egy nagy mezei nyulat az út mentén, és erről eszünkbe jutottak a régi szép idők, amikor még Rémusz bácsi meséit olvastuk fel hangosan esténként. Volt tíz percnyi időm munkakezdés előtt, ezért egy utcalámpa alá parkoltam az autómat, hogy lássak olvasni. Később küldtem postán csak úgy, semmilyen alkalomból, valakinek egy ajándékot. Ma mindenkire mosolyogtam, akivel csak találkoztam, s mindenkivel folytattam egy akármilyen rövid társalgást. Estefelé pedig, hazafelé jövet hangosan végigénekeltem az utat autóban.

A mai napot egyébként és eredetileg és egyszerűen csak túl akartam élni.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz volt.
De meggondoltam magam, nem tehetek róla, még ott a legelején, a rózsaszínű ég alatt és miatt.
Eldöntöttem, hogy csak egy napig nem bánkódok a múlton, egyetlen napig nem félek a jövőtől sem. Jelen leszek, itt és most, a saját életemben.
S jöttek sorban a nyúl, az emlék, az olvasólámpa, a mosoly, az emberek, jött a nehéz is, a fájdalmas, s jött a csönd, a kedvesség - így, egyetlen egyszerű hétköznapban eljött hozzám az egész mindenség.

Mikor Mózes, ott fent a hegyen, megkérdezte a neki az égő csipkebokorban megjelenő Istentől, hogy mi a neve, Ő azt felelte: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok.*
S azóta lehet tudni az Ő lakóhelyét. Ha gondolatban folyton, ahogy én szoktam, a múltban időzök, vagy a jövőben, akkor elmulasztom a találkozást itt és most, ahol Ő mindig van: a jelenben.
 
*Mózes második könyve 3:14

A többi

hozzám hasonló korú bakfis fogalmam nincs, hogyan csinálja, de én azt vettem észre a minap, hogy nem is az élet, a főnök, a család, a tennivalók végtelen listája az, ami hajszol, hanem én, saját magamat.
Siettetem magam a munkaidőm végén, mikor már látom, hogy ugyan tovább kell maradnom, de nem szeretném megváratni közben a gyerekeket sem.
Sietek munka után bevásárolni, majd utána haza, hogy ne legyen túl sokáig egyedül a Mama sem.
Képes vagyok ledolgozni hét-nyolc órát úgy, hogy sajnálok magamtól közben egy fél órányi ebédszünetet.
Az egyik nap aztán a múlt héten, talán szerdán, sóhajtottam egy nagyot, és feladtam ezt az egész reménytelen küzdelmet.
Úgysem tudok mindenütt ott lenni, mindenkit hazavinni, mindenkinek a kedvére tenni, és ezt nem is várja el tőlem tulajdonképpen senki.
Hatalmas, látványos újévi fogadalmak hiányában beérem tehát ilyen egészen apró változásokkal:
Nyugodtan, szeretettel fejezem be minden nap a munkám, ha így tovább tart, akkor is.
A gyerekek, ha sietnek,  hazamehetnek iskolabusszal.
Túlórás napokon félidőben elmegyek sétálni egyet a parkban.
Ha nem tudtam előre megfőzni az ebédet, hazaérve eszünk inkább szendvicset, s csak estére készítek valami igazán finomat.
Én szeretek sok embernek főzni, szeretek hétköznap is gyertyafényes, virágokkal díszített asztalt teríteni!
A magamra vállalt sok sietés miatt viszont sokszor úgy élek, mintha rágás nélkül nyelném le az ételt.
Nem tudom, a hozzám hasonló korú, helyzetű lányok hogyan hordozzák az örömöket-terheket, de én azt látom, kicsi változtatásokkal is szebbé lehet tenni az életet. Élhetővé. Kedvesebbé. Reménytelibbé.

Ma reggel,

amikor is az egész éjjelen át tartó szakadatlan, elszánt havazás következtében túl nagy kihívás lenne akár csak friss zsemléért is lemenni a faluba, ezért kénytelen vagyok verseket fogyasztani reggelire, a következő kérdéssel fordulok a mindenséghez: lehetséges, hogy tényleg nincs magyar fordítása Mascha Kaléko verseinek? Vagy csak én nem találom őket? Ha így van, akkor értem, miért kellett nekem majdnem tíz éve már, hogy ideköltöznöm, miért kellett nagy keservek árán ezt a rettenetes, gyönyörű nyelvet úgy-ahogy megtanulnom. Hogy egy ilyen behavazott reggelen olvashassam ezeket a verseket, azért.

A saját,

szokásos reggeli sietésemből, már kabátban-sálban és táskával a vállamon fordultam vissza, hogy készítsek még gyorsan egy uborkás-sajtos szendvicset, odatettem a hátizsákjára, hogy biztosan észrevegye, majd, mivel őt magát sehol sem találtam, elköszönés nélkül voltam kénytelen elindulni, hogy aztán a ház előtt lássam, nem tűnt el, ott van, ő is épp a saját, szokásos reggeli sietéséből lépett ki, hogy eltakarítsa a havat az autómról ahelyett, hogy mondjuk szendvicset készítene magának - mindezt annak a hétköznapi, csendes, a másik javát a magáénál fontosabbnak tartó szeretetnek a nevében, amiről ritkán szólnak a rádióban a dalok, nem nagyon írnak az újságokon a címlapok, ami csak úgy van, mint útszélen az apró virágok, s olyannyira feltűnés nélküli, hogy én is csak így estére vettem észre,  mennyire szép.