Thursday, February 1, 2018

Egy csésze kávé.


Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.

8 comments:

bsi said...

Ez annyira mélyen gyönyörű, annyira személyes, és mégis annyira nekem szól most. Hálásan köszönöm, hogy leírtad.

Piroska said...

Olyan szeretnivaló történet! Köszönöm! Magammal viszem, ha te is beleegyezel :)
Szép februárt kívánok!

Kósa Márta said...

Tízen fokokat mutatott tegnap a kerti hőmérő, tombolt a déli szél, és kávészemeket ugyan nem morzsolva, de legkedvesebb "barátnőm" (nem igazan az, hisz az anyja lehetnék) kiöntötte szívbánatát elém.
Remélem Isten adott annyi bölcsességet szavaimba, szeretetembe, hogy segíthetek, s elmúlik a keserűség, és megerősödik ismét a bizalom.
Csodálatos teremtés, és én annyira kívánom, hogy megnyugodva túllépjen a problémán.
Mi még sosem kávéztunk együtt...
De nem lehetetlen.
Köszönöm, hogy olvashatlak.

L. M. Zsuzsi said...

Jaj, nagyon kedves ez a bejegyzés!

Anonymous said...

hat ez csodas ,nem talalok szavakat.

Anonymous said...

Viharos időkben életmentő tud lenni egy csésze kávé, tea, vagy egy forró csoki. Főleg ha van kivel megosztani.
Én múlt pénteken egyedül ültem a Kisváros egyik kis kávézójában, és a fél királylányságomat adtam volna azért, ha Holgersonné ott lehet velem.<3

Anonymous said...

h.bogi87 voltam..

Klári B. said...

:) Köszi ezt az írást is!