A hivatásról

beszélgettem egy kedves baráttal, aki tanárként pontosan vissza tudott emlékezni, mikor, sőt, azóta pontosan tudja azt is, mire hivatott el, sőt, meg is él belőle. Én egyébként se visszaemlékezni nem tudok, se pontosan nem tudom, se azt, hogy mikor, se azt, hogy mire, és egészen biztosan - bármekkora szeretettel is készítgetem nap mint nap a könyveléseket, bérelszámolásokat a világ eme behavazott, csendes sarkában működő kis adótanácsadási irodában - nem abból élek meg, amit a hivatásomnak tartok.

Egy nagy fazék gőzölgő lencseleves az asztalon. Egy blog, amit hosszú évek óta írok, nagy-nagy kedvvel, csak úgy. Anyósommal a lassú séták. Az ajándékok, amiket postán küldök. Titkos elhatározások, a csak magamnak való írások, másokért való imák, dolgok, miket a világ nem tart számon,  s csak nekem fontosak. Hétköznapi életet élni nem mindennapi módon. Hirdetni az evangéliumot - a hozzám hasonló csetlőknek, botlóknak, csodabogaraknak. Valaki anyukájának lenni. Barát, társ, bajtárs, képmás. Ezek a hivatásom töredezett, a teljesség s határozott tudás igényét nélkülöző darabkái, részei egy nálam sokkal nagyobb, egy a határaimnál sokkal szélesebb képnek.

Régebben azt hittem, a hivatás olyasmiről szól, amit tenni a világon csak én vagyok egyedül képes.
Nem tudom már mikor kezdtem sejteni, erről szó sincs.
Az elhivatás arra vonatkozik, amit bárki más is meg tud tenni, de ahogy én teszem, úgy senki. Nem jobban, nem rosszabbul, hanem úgy.
Ez olyan egyszerű, és olyan nehéz: lenni csak az, aki vagyok én, a legmártább Márta, egyetlen kedves, reménykeltő gondolat Isten ceruzájának a hegyén.