Azt hiszem, a

kicsomagolás ugyanolyan körülményes lesz, mint a becsomagolás, még az autóból sem pakoltunk ki. Ezért is nem tudok most sok képet mutatni, merthogy ezek egy része is odalent van egy USBStick-re rögzítve a narancssárga hátizsákban, és hát még nem pakolta ki saját magát...A képek egy másik része pedig azon a kártyán van, ami abban a gépben volt, amit valószínüleg elloptak a hátizsákomból még Dubrovnikban, így jár az ember, ha szétszórt és nem vigyáz a dolgaira. Na nem baj. Majd szép lassan csak összeszedem magam.
Amúgy egy hetet voltunk a horvát tengerparton aztán két hetet töltöttünk anyuéknál. Mama is ott volt nagy-nagy örömömre...Igazi régimódi asszony, aki a világért sem venne fel egy színesebb ruhát magára, még a bordó gombokat is lecserélte feketékre egyik ruháján...:) Ja, és mindig sötét kendőt köt a fejére, én pedig állandóan fotózgattam titokban és mikor egyszer észrevette, rámszólt, hogy várjak egy kicsit, míg elrendezi magát. Az elrendezés annyiból állt, hogy lekapta a kendőt a fejéről és így született ez a kedvenc felvételem róla, ami nemmellesleg azt is bizonyítja, hogy a szépség az kortalan. (Vagy olyan nyolcvan év körüli, de hölgyek esetében nem említünk konkrét évszámokat ugye...:)

Megérkezett

Vikitől a nyuszis ajándékom. :) Nagyon-nagyon tetszik, köszönöm.

Igazából

arra gondoltam, jobb lenne, ha nem mutogatnám ezeket a babákat (most készült el a harmadik...) Pontosan tudom, hogy minőségi szempontból sok-sok kívánnivalót hagynak maguk után, tehát olyan kis setesuták, meg aztán nem is a javasolt anyagokból készültek, de ha elmondanám s ha elhinnétek, hogy amúgy nem tudok egy zoknit sem normálisan megvarrni, szóval ahhoz képest...Csak próbálkoztam, de mikor láttam, mennyire örülnek nekik a gyerekek, felbátorodtam mindjárt három összefércelésére. Vannak nekik más babáik is, de ilyen szeretettel egyiket sem fogadták. Elfogultak na.
Szóval ma egy ilyen napom volt, a családom türelemmel tolerálván elvarázsolt állapotomat.



Estére pedig megérkezett hozzám a világ túlsó végéről egy szépségekkel teli kis csomag, ami azóta is állandó mosolygásra késztet. (Köszi, milliószor is! :)

Német

nyelvi képességeim, vagyis jobban mondva képtelenségeim újabb bizonyítékát adtam ma...Pedig a minap is úgy örültem, mikor a fül-orr-gégész, - akihez úgy kerültem, hogy Enikő logopédusa arra gyanakodván, a kicsike azért nem halad különösképpen nyelvileg, mert talán nem hall jól - na szóval, ő azt mondta, hogy hű, de jól beszélek németül. (Persze Enci nagyon is jól hall, és ezt azért jó tudni.) Mert hogy pont előtte gondoltam orrlógatva arra, hogy már háromnegyed éve itt vagyunk, és én még mindig milyen vacakul beszélem ezt a nyelvet. Echte hullámvasút ez, mondom én.

Szóval. Már vagy két hete megbeszéltük Juttával, hogy ideje a férjeinket is megismertetnünk egymással egy finom kávé társaságában, és hogy az ma lesz. Nos, mindegyikünk úgy értette, hogy ő lesz a házigazda. Így három órakor ők is meg mi is vártuk a kedves vendégeket. Úgy fél négy után ő hívott, hogy akkor hol is vagyunk, erre én, hogy akkor ők hol is vannak. Szóval így. Hogy most ki értett félre kit, azt már soha nem fogjuk megtudni. Én mindenesetre elég rosszul kezdtem érezni magam a bőrömben, de aztán elmúlt ez az érzésem, mikor tíz perc múlva az egész héttagú családjuk beállított egy termosz kávéval, és egy tálca sütivel. Így szépen összeraktuk a kétféle uzsonnát, találtunk helyet magunknak a nem épp tágasságáról híres nappalinkban (Jane Austen ezt még szalonnak nevezte), és jól elvoltunk...nemrég mentek el.

Én általában egyáltalán nem szoktam vágyni arra, hogy valami apropóján megemlegessenek. De idegen környezetben ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Vagy azért, mert állandóan félreért az ember valamit, vagy azért, mert óhatatlanul másképp gondolkozunk, mint az "őslakosok". Például a múltkor szánkózni voltunk egy kétgyerekes
vendég családdal. Mivel elfáradtunk, Tibi hazament az autónkért, és számunkra teljesen természetes volt, hogy akkor abba most mind a kilencen bepréselődünk. Törvénytisztelő barátainkat kissé győzködni kellett. :) Igaz, az meg nekik jutott eszükbe, hogy a sehova-se-férő szánkót egyszerűen kössük az autó után. Később amúgy vissza is hallottam vicces sztoriként az esetet mástól. (Terjednek a hírek az bolondos magyarokról.)

Hát, ilyenek vannak. Nem túl egetrengető történések, de ahhoz talán elég érdekes bonyolódások, hogy bekerüljenek egy egyszerű kis rózsaszín blogba, egy ilyen egyszerű kis vasárnap estén...

Éjfél felé

kilopóztam, és minden szomszéd ajtókilincsére akasztottam annyi mézeskalácsot, ahány lakója az adott lakásnak...Már akkor észrevettem, hogy az ajtó előtt hagyott gyerekcipőinkben van egy kis édesség, ami reggelre még több lett, és aztán ma napközben is becsengettek kis ajándékokkal. Szóval, nekem volt igazam. Mikulás igenis létezik.

Délelőtt

egyszercsak becsengetett Bärbel, és megkérdezte, nem járunk-e egyet a város körül, az erdőben.


Mintha cukorba mártogatták volna...




Meg ilyen mindenféle gyönyörű helyeken jártunk. Ennyi szépségen elélek egy darabig...


A képre kattintva látszik a városka egy része...

Amúgy

nagyon értek hozzá, hogy összekeverjem a barátaim szülinapját, értem ezt úgy, hogy néhány nappal előtte vagy utána köszöntöm fel őket merő jóindulatú zavarodottságból...de remélem, most eltaláltam a richtig dátumot...:) S ha már itt van ez a blog, akkor ezen keresztül kívánok az egyik legeredetibb, legszínesebb embernek, akit ismerek, nagyon boldog szülinapot, mégpedig a következő közismert dallal, mintegy válaszként arra a mondatára, hogy: "szoval mi is az elet... mitol szep az elet... mitol van ize az eletnek egy-egy ember eleteben, ha itt vagyok pl. en, aki nem tudom atadni az izet ami allitolag rajtam is lathato, erezheto..."

"Gut gemacht, Sára!"

Valaki nagyon boldog a dicsérettől...:) Mellesleg a buksisimogató hölgy nemcsak a gyerekek edzője, hanem tőle béreljük a lakást, remekül locsolja a (még élő) virágaimat távollétünkben, és ő pakolta tele finomságokkal az asztalunkat is, mire hazatértünk szabiról. Egy remek ember.

Nemrég

írtam arról, hogy szeretnék egyhetes menüket előre összeállítani, hogy kissé összeszedettebben tudjak vásárolni, kevesebb pénzt elkölteni olyasmire, amit aztán nem is használok fel, egyszóval, szeretném ha több időm és pénzem is maradna. Ebben sietett segítségemre egy profi dietetikus, aki egy egész bejegyzést szentelt az étlaptervezés témájának. Én már hozzá is láttam a jövő heti ételek összeállításának...remélem, másnak is hasznos lesz.

Van ugye ez a dolog,

hogy mi ideköltöztünk néhány hónapja. Az okok ismertek. Talán az is sejthető, Tibi miért nem Magyarországon akart dolgozni...Annak idején például utálta a hálapénzt, de volt idő, amikor csak ennek segítségével tudtunk megélni. Emlékszem, egyszer egy beteg egy fagyasztott kakast adott neki. :) Aztán inkább szakmát váltott egy időre.
Itt, ugye, úgy tudtuk, hogy nincs hálálkodás...Szigorú szabályok vannak erre nézve, nem szabad elfogadni semmit. Ennek ellenére, ma érkezett a klinika címére és az ő nevére egy kis csomag egy betegtől. Benne egy szép köszönő levél Sehr geehrter Herr Dr. Brodan-nak :), és mindenféle bio, meg Fairtrade árucikkek: kávé, tea, csoki, ilyesmi. Na. Amúgy a csomag "cenzúrázva" érkezett Tibihez, mert a levélre valaki rábiggyesztette a kórház pecsétjét, de végül is átadták neki a pakkot. Egy részét megosztotta a nővérekkel, a többi részét pedig majd mi szépen elfogyasztjuk. Hálásan. (Hogymikvannak!)

Jövő héten

kezdődik az iskola. Szóval eltelt a nyár. Tibi szülei pedig ma este utaznak haza, és ezeket a pici cserép virágokat kaptam tőlük...


Tegnap pedig egész délután apró kis csomagokat készítettem néhány otthoni barátnak...csak úgy, jelzésként, hogy valahol gondolnak rájuk.
Á, amúgy cseppet sincs honvágyam. Októberben viszont megyünk haza, és már most számolom a napokat. És tervezünk egy kis hegymászós túrát is Erdélybe (Paring hegység megint)...tudom, hogy akkor már hideg van, de akinek van kedve jönni, úgy örülnék neki, mert minél többen vagyunk, annál kevésbé félek a medvétől...:)

Az utolsó bejegyzés

eléggé jól illusztrálja a napjaimat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor sokat adok, akkor sokat is kapok. Tibi szülei idős emberek, és én mindig is tartottam egy kicsit az idős emberektől, nem azért, mert félek tőlük, hanem mert nem tudok bánni velük. Ebben az is benne lehet, hogy nem vagyok "kibékülve" az öregedéssel, azzal, hogy az addig ismerős ember megváltozik, úgy külsőleg, mint belsőleg, és tőled várja, hogy erősség és támasz légy számára. Ez egy hosszú folyamat bennem, de már látom magamban a változást. Vagy a változás kezdetének a kezdetét. Az anyós-após - meny kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de azóta eltelt néhány év (néhány??? idén tíz éves házasok leszünk...:), és megszerettük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom. Örülök, amikor nálunk vannak, igyekszem tanulni tőlük, amit lehet, lelassítom a sétatempómat, mert nem tudnak gyorsan járni és próbálok örömet szerezni nekik ( néha elég egy fagyi hozzá!). Ők pedig dicsérik a főztömet, elismerik a munkámat, mesélnek a gyerekeknek, és például tegnap este Tibivel kilométereket sétálhattunk kettesben, mert addig vigyáztak a gyerekekre. Hát ilyenek vannak.

Tegnap

elmentünk Zsolttal és Ildikóval egy normális, hosszú túrára. Szép volt, jó volt, és már megint örexem, mert már megint majd' leszakadt a lábam. A táj viszont csodás, és a társaság is kellemes volt. :) Na, és ez egy körtúra volt egy tó körül, és már az elején, mikor leültünk pihenni egy padra, hát ők jól ottfelejtették a fényképezőgépüket. Kb. egy km után vették észre, és bár Tibi visszament a padig, már seholsem volt a gép. Ejnyéztünk egy kicsit, meg sajnálkoztunk, de hát mit volt mit csinálni, mentünk tovább. Mikor estefele visszaértünk a parkolóba, ahol az autónkat hagytuk, mi volt a szélvédőhöz támasztva? Hát a fényképezőgép + egy levél. Valaki megtalálta a gépet, és mivel véletlenül benne volt egy magyarországi számla is ( ez is bizonyítja, hogy nincsenek véletlenek...:), kikövetkeztette, hogy milyen nemzetiségű a gép gazdája, majd a parkolóban megkereste az egyetlen magyar rendszámú autót, ami a miénk volt, mivel "véletlenül" még nem cseréltük át a számot ittenire. A levél úgy kezdődik, hogy "Kedves magyarországi vendégeink!" és úgy végződik, hogy "Éljen a magyar-német barátság!"...:) Hát ilyenek vannak itt errefelé.

Megvagyok ám, csak

nincs időm írkálni...Ezen a héten itt vannak a szüleim és a testvérem+sógornőm, szóval nagyon jó dolgom van. Most éppen reggeliznek a gyerekekkel, akik mindent elmondanak, ami eszükbe jut. Biztos volt már másnál is olyan, hogy a kicsik olyasmit is kifecsegnek, ami ...khm, kicsit rontja az ideális képet a családról...:) Ez nem is baj, mert egyrészt úgy kell élni, hogy ne legyen ciki, ha a gyerek elkezd társaságban mesélni, másrészt meg ideális család nincs is, tehát mi sem lehetünk azok. Meg ilyenek...:)

Ma délután

elmentünk abba a kis kastélyba, amiről a múltkor beszéltem. Nem csalódtam. :) Felmásztunk a toronyba, megnéztük a szalont ( a többi helység az ott lakók privát lakhelye), vettünk az általuk készített bio-mézből és végül sütit ettünk és teáztunk az árnyékban felállított kávézóban. Kicsit párizsi hangulatunk lett tőle érdekes módon, mert valaki végig tangóharmonikázott valahonnan. Kicsit beszélgettünk is, megkérdeztem, hogy hányan vannak, mit csinálnak itt, mi a céljuk, ilyesmi...(A kérdezés könnyen ment, a válasz megértése már nehezebben...:) Szóval, ők egy életformát akarnak ott...nem is annyira bemutatni, mert szerintem annyira nem érdekli őket, hogy mit szól hozzájuk a nagyvilág, mint inkább megélni. Ez egy maximálisan természetes életforma, amibe beletartozik az otthonszülés (született már ott gyerek, hamarosan lesz esküvő), a föld megművelése, saját óvoda (Waldkindergarten), vegetáriánus étkezés, ilyesmi. Illetve az is, hogy a generációk egymással, egymás közelében élnek. Nekem nagyon tetszett. És akkor jöjjön néhány kép a teljesség mindenféle igénye nélkül.:)

Torony


Kastélyudvar, az árnyékban látszik a kávézó is


Pókparadicsom:)


Csillár


Szalon

Nahát, nem is

mondtam, tegnap voltam blogtalálkozón. Nem tudom, így hívják-e hivatalosan azt, mikor a blog által megismert ismeretlennel élőben is találkozik az ember...Anna majdhogynem Pápán lakik, de annyira azért mégsem, csak elég közel hozzá, és eddig azért nem sürgettük a találkozást, mert arra gondoltunk, kiki magában, hogy akiknek találkozni kell, azok úgyis találkoznak előbb-utóbb véletlenül is, de nem azért, mintha fatalisták lennénk, dehogyis. Aztán közbejött ez a mi leendő költözködésünk, s így megsürgetvén a sorsot tegnap az én családom meglátogatta az ő családját, és megismerhettünk többek között valami aranyos kicsi ikerfiúkat, akik olyanok, mint két tojás. Szóval, ezért is érdemes blogot írni. S ezúton is szeretném nekik megköszönni a tegnapi csodás délutánt. ( S csak úgy nemmellékesen mondom, hogy látogatás viszonzását kifejezetten elvárjuk...:))

Egy kis meglepetés...

Ma délután mézeskalácsot sütöttünk Sárával, és arra gondoltam, hogy készítek Nektek is valamit...Voilá! Remélem, senkit sem felejtettem ki a kommentelők közül, s ha mégis, hát ezer bocsánat. Szóval, előre is boldog karácsonyt, meg minden, és ígérem, a ti tiszteletetekre fogom ezeket megenni. :)
Közben már eszembe is jutott, hogy kifelejtettem Erikát, mintha nem tegnap találkoztam volna vele...Tiszta szenilla vagyok...
(Meg aztán néhányat kicsit megégettem, meg nem tudok szépen írni, és az a cukros máz is folyt szét, ésésés lehet, hogy nemcsak Erikát felejtettem ki, blablabla...Magyarázkodni azt tudok, pedig erre most semmi szükség nincsen.)