Az utolsó bejegyzés

eléggé jól illusztrálja a napjaimat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor sokat adok, akkor sokat is kapok. Tibi szülei idős emberek, és én mindig is tartottam egy kicsit az idős emberektől, nem azért, mert félek tőlük, hanem mert nem tudok bánni velük. Ebben az is benne lehet, hogy nem vagyok "kibékülve" az öregedéssel, azzal, hogy az addig ismerős ember megváltozik, úgy külsőleg, mint belsőleg, és tőled várja, hogy erősség és támasz légy számára. Ez egy hosszú folyamat bennem, de már látom magamban a változást. Vagy a változás kezdetének a kezdetét. Az anyós-após - meny kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de azóta eltelt néhány év (néhány??? idén tíz éves házasok leszünk...:), és megszerettük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom. Örülök, amikor nálunk vannak, igyekszem tanulni tőlük, amit lehet, lelassítom a sétatempómat, mert nem tudnak gyorsan járni és próbálok örömet szerezni nekik ( néha elég egy fagyi hozzá!). Ők pedig dicsérik a főztömet, elismerik a munkámat, mesélnek a gyerekeknek, és például tegnap este Tibivel kilométereket sétálhattunk kettesben, mert addig vigyáztak a gyerekekre. Hát ilyenek vannak.