Fotó nélkül.

Mielőtt dolgozni indulok, még elvisszük egymást a kutyával egy nagy sétára az erdőbe. Igyekszem úgy indulni, hogy ne kelljen közben rohanni, s visszaérve még legyen időm teát főzni, szendvicset csomagolni. Ahogy beérünk az erdőbe, már figyelek, tudom, hol bújnak elő az első hóvirágok tavasszal az út jobb oldalán. Most is ott vannak. A legtöbb még csak megannyi apró lándzsahegyként mered elő a fűből, de az egyik, a legszorgalmasabb már itt van. Teljes szépségben pompázik. Máris nyúlok a telefonom után, a kabátom jobb zsebében van, de még mielőtt elővenném, meggondolom magam. Lassan visszacsúsztatom. Ellenállok a késztetésnek, mely sürget, hogy próbáljam meg kihozni a legtöbbet a pillanatból. 

Mint valami pénzügyi befektető, nyereségre éhesen, azonnal válaszolni akarok, reagálni, begyűjteni, megőrizni, szétosztani, megsokszorozni a pici szépséget, ami egyszerűen csak...van. 

Ugyanaz a kicsit kényelmetlen érzés fog el, mint mikor hallom, ha valaki, nagy szeretettel, az emberi kapcsolatokba való befektetésre tanít. Mert a szó azt sejteti, hogy valamiféle megtérülést várunk. Hálát, elismerést, valamilyen ügy számára való megnyerést, a dolgok olyan irányú változását, ahogy az nekünk a legjobban tetszik. 

Pedig minden találkozás és kapcsolat, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy ott vannak az életünkben, mint a virágok az út szélén, még akkor is, ha mi ültettük, öntöztük őket - végső soron ajándék. Nem követtem volna el hibát, ha lefotózom a virágot, s azzal sem követnék, ha minden időmet, erőmet szétosztogatnám, minden ajándékot kamatostul viszonoznék.

Mégis. Ez a kicsi hóvirág az út szélén ma megérintett bennem valami mélységet. A helyet, ahol nincsenek befektetések. Ahol elég csak az, hogy mindannyian itt lehetünk, külön-külön és együtt, ezen a szép világon.

Február.

Már számtalanszor átéltem. Lehetne benne tapasztalatom, rutinom. Írhatnék róla egy egész könyvet. Mégis. Ahányszor csak elindul a vonat, viszi magával a szívemet. Még integetek, pedig az utazó már máshol. Már akkor rég úton volt, mikor előző este összepakoltuk a hátizsákját. Ott állok még egy ideig a peronon, elindulok lassan lefelé a lépcsőkön. Majd balra fel, s mert lehetetlennek érzem még a hazaindulást, rendelek magamnak az állomás kávézójában, mintha csak egy későbbi vonatra várnék én is, egy capuccinot. Így szólok magamban a lelkemhez: Drága. Meg kell tanulnod óvatosan kézben tartani ezt a csöndet. Tartani azt is, ami, bármilyen hihetetlennek tűnik, de megmaradt - mert elég tágas és erős - a szívedből. Majd, ha az utolsó cseppig kiittad a plasztikpoharat, meg kell tanulnod hazavinni őket és magadat.

***

Február közepe. Szinte napra pontosan a blogom születésnapja. A tizenhatodik. Jövő hónapban az én születésnapom, a negyvenhatodik. Ősszel a házassági évfordulónk, a huszonötödik. 

Mondhatni - bár egyedül kevés vagyok bármelyikhez, szükségem van a Másikra, aki olvas, éltet, velem marad -, szeretem a hosszú távú kapcsolatokat. 

Az öregségről beszélgettünk nemrég a lányommal, az öregedés folyamatáról, kérdezte, szeretném-e, ha idős kort megérnék. Azt válaszoltam, igen. Ő - nem mintha kívánságműsor lenne - nem. Túl nehéznek tűnik innen nézve. Sok bátorság kell hozzá. 

Én viszont úgy látom, s tudom, idővel majd ő is látni fogja, addig is van alkalmunk gyakorolni. 

Valószínűleg olyan érzés lehet, mint mikor egy-egy búcsúzás után elindul a vonat, s azt hisszük, kész, vége, most tényleg elvitte az egész szívemet. 

Aztán rájövünk, maradt még. Hiába osztogattuk szét a darabjait, számolatlanul, van még mit hazavinni.

***

(Tudom, kapok néha levelet, hogy furcsa így hozzászólási lehetőség nélkül a blog. Még mindig örülök a visszajelzésnek, az oldalsávban levő email-cím még mindig meghívás és nyitott ajtó. De egyelőre nem tudok másképp írni. Ez nem azt jelenti, hogy megszólíthatatlan vagyok, vagy bezárkózott, barátságtalan. Annyit jelent, hogy most így tudom őrizni azt a kincset, amit e hűséges blognak az írása - vagy inkább e blog hűséges írása? - jelent nekem.)

Ma reggel is,

mint minden reggel: kávé és napló. Előtte még kilépek a balkonra megnézni, milyen lesz ma az ég felettem. A napló - a régi néhány napja betelt - új füzet. Még szoknom kell. A borítóján egy Albrecht Dürer rézmetszet másolat, címe: Szent Jeromos a dolgozószobában. Múlt hétvégén - felejthetetlen élmény - eredetiben is láthattam Bécsben, az Albertina Múzeumban, majd kifelé jövet a boltban hosszas válogatás, mérlegelés után megvettem a füzetet. 

Nem mindegy, milyen tárgyakkal veszem körül magam. 

A képeslapon az idős szent ül az asztalnál és ír. Oldalról fény vetül rá az ablakokon át. Az előtérben állandó társasága, egy kutya és egy oroszlán. Alszanak. 

A füzet egyfajta hordozható otthon is lesz a következő körülbelül négy hónap során. Az előző kisebb volt, én magam dekoráltam színes, magazinokból kivágott képekkel, szavakkal. 

Ez sokkal elegánsabb. Letisztult, egyszerű. A fedele kemény, színei a barna és a fekete különböző árnyalatai. 

S mint minden valóban szép tárgy, gondolat vagy alkotás, nem arra indít, hogy leutánozzam, hanem hogy azzal foglalkozzak, ami az én személyes feladatom ezen a világon. 

S ha tudom mi az, elvégezzem, a tőlem telhető legjobban. 

S ha nem tudom, addig is végezzem csak azt, amire szükség van. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan. 

Az új füzet mindig azt juttatja eszembe, hogy a tőlem telhető legszebben, legjobban.

Találkozás a viharban.

A hóvihar nem hirtelen érkezett. Délután hat óra körülre jelezték a jöttét. Először csak a szél süvítése hallatszott. Majd néhány órával később megjelentek az első apró, kavargó hópelyhek. Mire késő este még kimentem a kutyával megtenni az elmaradhatatlan, szokásos köröket, éppen átlépte a falu határát. Az elején igyekeztem úgy menni az utcákon, hogy ne szemtől-szembe érjen. A buszmegálló előtti téren viszont nem volt más választásom, s ha lett volna sem kerültem volna el végül a találkozást ezzel a vad, tündöklő jelenséggel. Az arcomba csapódó hópelyhek - mint megannyi ezernyi apró üvegszilánk. A kutyus fülei - mint két mindenre elszánt, apró, lebegő elefántfül.  

Az utcalámpák fénye körül tomboló forgatagról csak később, a vaktában készített fotón láttam - mert látni akartam, feltétlenül! -, mennyire gyönyörű. Ott és akkor lehetetlen volt nyitva tartani a szemeimet. 

Hazaérkezve elmeséltem, majd elkezdtem leírni, amit láttam, átéltem.   

Mózes leoldotta saruját a lábáról, mikor találkozott vele az égő csipkebokornál. Illés befedte arcát a palástjával, mikor meghallotta a halk suttogást. Én csak lecsavarom a tollam kupakját. 

Mert rátalálok, még ha nem is keresem kifejezetten. Ott is, ahol nem számítok rá. 

Ha kimerészkedek, ha kockára teszem a kényelmemet, előbb-utóbb szembetalálom magam vele: az utcalámpákat s a szívemet tépő viharban is ott lakozó különleges, nem mindennapi szépséggel. 

Felismerem, valóban ő volt az. 

Onnan, hogy nem a félelmet erősíti bennem. 

Hanem a szeretetet.