München

a legközelebbi nagyváros, ahova évente néhányszor elutazok csak azért, hogy érezzem és élvezzem a hangulatát. Ilyenkor veszek egy napi jegyet, amivel az egész tartományban igénybe vehetem a személyvonatokat és a helyi közekedési eszközöket, majd elindulok.

Voltam már itt különböző koncerteken.

Voltam már egyedül vagy másokkal, s néha itt találkozom valamelyik gyermekemmel.

Néha boldog voltam s volt olyan is, hogy össze volt törve a szívem.

Volt már itt néhány búcsúzásban részem, valamelyik vonatnál vagy a repülőtéren.

Volt néhány év, amikor mindig azt kértem a születésnapomra, hogy elmenjünk a botanikus kertbe, még akkor is, ha olyan korán tavasszal még elég kopár minden.

Kíváncsi vagyok, milyen jövőbeli emlékekben lesz még itt részem.

 

Most, Oktoberfest idején a szokásosnál is jobban tele volt a vonat és a város emberekkel.

Egy adott pillanatban ott álltam a Marienplatzon a tömegben és azon tűnődtem, hány rétege van vajon egy város emlékezetének, s hány találkozás jöhetne létre, ha másképp rendeznénk el ezeket a rétegeket.

 

Próbáltam elképzelni, milyen érzés lenne, ha egymásba tudnánk csúsztatni az idősávokat és lehetőségünk lenne odaköszönni múlt- vagy jövőbeli önmagunknak.

Megpróbáltam ezt a térben látni, felépíteni. 

S ez még akkor is érdekes volt, 

még akkor is boldoggá tett, 

hogy természetesen kudarcot vallottam, 

nem sikerült.

Egy esős délután egyszerű mesét írtam magamnak és mindenkinek, akinek szüksége lehet rá.

Volt egyszer egy csodaszép, bársonyos hangú, szomorú lány. Annyira szomorú volt, meg sem tudott szólalni a bánattól. Eljöttek a barátai látogatóba, kérdezgették, mi búja-bánata, de ő csak hallgatott. Próbált néha ugyan mondani valamit, illendőségből, de a szavak makacs falként tartották magukat mélyen a gondolatokban, majd, mint széteső téglák, betűkre bomlottak. Egy idő múlva mindenki azt hitte, maga a csodaszép lány is úgy gondolta:

" Nincs többé mondanivalóm senkinek."

Az érdeklődők közben megunták, hogy nem történik semmi. Ezért  ki később, ki hamarabb, de - elmentek dolgukra.

"Vigyázz magadra, majd jövünk még!", mondták, és így is gondolták talán, de mégsem jöttek.

Aztán már nem várt senkit, nem gondolt semmit.

Ült naphosszat magában, és nem tudta, mihez kezdjen. Minden kósza gondolat  szavakra, majd betűkre esett szét, s bárhogy próbálta újból összerakni őket, nem sikerült.

Egyetlen dologban volt biztos, valami olyan, mind fénylőbbé váló, kimondhatatlan tudással, mely talán csak a legszomorúbb lelkekben és csak akkor tud előtörni, mikor minden más tudás semmivé válik: valahol mélyen, talán a világ legmélyén, van egy patak, melynek kristálytiszta vize és csobogó hangja van. Aki elindul a mentén, és megtalálja a forrást, az meggyógyulhat.

Elindult a lány megkeresni a patakot. Mikor már ott állt a partján, levette cipőjét és belépett a sekély vízbe. Fáradt lábainak jól esett a hűvös tisztaság. Néhány lépés után hirtelen mélyülni kezdett a víz, folyással ellentétes irányú szelíd sodrással késztetve őt arra, ússzon csak bátran, akkor is, ha nem tud és nem akar. Úszott hát, vitte magával a sodrás, színes halak kísérték útját, haja kibomlott és hosszan lobogott utána a csodaszép víz alatti világban. Félelme lassan és sokára kezdett szűnni, s azt is csak sokkal később vette észre: kimondhatatlan bánata úgy oldódott fel közben, mint forró vízben a szokásos reggeli instant-kávé.

Valaki várt rá a forrásnál, aki nem kérdezett semmit. Egyszerre volt idegen és szívbéli barát. Takaróval, száraz ruhával, kenyérrel várta. Díszes csészében gőzölgő gyógyteát nyújtott át, majd magának is töltött. Míg megitták, időjárásról és kalapdivatról beszélgettek,  később kötésmintát, mézeskalács-receptet cseréltek, szappant főztek, ruhát varrtak,  mesét írtak és verset olvastak, mosogattak, főztek, mostak, vasaltak, gyermeket ringattak.
( Az élet öröme ilyen hétköznapi tevékenységeknek álcázza magát ugyanis. Többek között.)

Virágzik a

gesztenyefa a szomszéd utcában. Telistele van minden áldott reggel friss fehér virággal az út. Virágot szórtak elénk a hódolóink , viccelődünk egymás között az iskolabuszhoz menet, miközben lobogó copfokkal, égnek álló hajjal rohanunk, mint mindig. Rohanunk, rohangálunk nagy vígan, sose bánjuk, hogy épp csak hogy kinézünk valahogy. Édes lányom, szedd a lábad. Sose javulunk meg, szerencsére.