Talált tárgyak osztálya.

Ahogy múlt héten hazafelé autóztunk Franciaországból, felhívott a legnagyobb lányunk. Megálltunk az út mellett és sétáltunk míg beszéltünk. Olyan szép, illatos, bokros, fás volt a táj! Videón keresztül neki is mutattuk, éppen hol járunk. Kérdeztük, emlékszik-e, gyerekkorukban milyen sokszor nyaraltunk ezen a környéken s hogy egyszer, az egyik közeli városban hosszasan játszottak a főtéren levő szökőkút körül, nem is egy, hanem sok kis apró szökőkút volt egy parkban s teljesen váratlanul tört fel a víz hol innen, hol onnan. Nem emlékezett. Az évek alatt elveszítette valahol ezt a konkrét emléket. 

Később továbbindultunk. Körülbelül tíz kilométer múlva megálltunk az első boltnál energiaitalt, kávét venni. Mikor kiszálltam az autóból, akkor vettem észre, csak a fél pár lábbelim van meg. Egy gumi klumpát viseltem útközben, s akárhogy kerestem, pedig tíz perce még biztos, hogy mindkettő megvolt, most már csak az egyiket találtam. Mindig is csodálkoztam, mindig is kíváncsi voltam, mikor láttam valahol, hogyan lehet elveszíteni egyetlen lábbelit? Hogyan ment tovább az illető? Nem vette észre, hogy rövidebb az egyik lába? Nem szúrta a talpát a csupasz föld? Most már tudom: lehetséges. Visszaautóztunk oda, ahol telefonáláskor megálltunk az autóval. S ott volt a kis kopott, olcsó, de nekem nagyon kedves papucsom az út szélén. Egyszerűen kiléptem belőle amikor beléptem az autóba. Nem, egyáltalán nem vettem észre. Kétszer is megjárta a hátizsákomra akasztva az El Caminot. Egy fél éven keresztül Ázsiában is vándorolt, amikor az egyik gyermekem kölcsönkérte. Némelyik egyszerű, személyes használati tárgyamnak több kalandban van része, mint nekem.

Másnap reggel, mikor kijelentkeztünk az utolsó hotelből is Svájcban, én megálltam a csomagokkal egy előre megbeszélt helyen az út szélén, közben a férjem rollerrel elment az autóért, amit csak jóval messzébb tudott leparkolni. Később láttam, ahogy elautózik mellettem, hiába integettem, még az útra is kiszaladtam, hátha észrevesz a visszapillantó tükörben, nem vett észre. Tíz perc múlva visszajött, eszébe jutottam, de átmenetileg, akárhogy is szépítem, én magam is el voltam veszve.

Hazaérve szinte azonnal elveszítettem a kedvenc, havasi gyopárt ábrázoló fülbevalómat. Csak az egyiket. A tükörbe nézve vettem észre, nincs meg. Ajándékba kaptam, nagyon szeretem. Még csak fogalmam sem volt, hol keressem. Nem kerestem sehol. Ma porszívózás közben benyúltam a csővel a ruhásszekrényem alá, onnan került elő.

Előkerestem a régi fotók közül a szökőkútas képet, elküldtem a lányomnak. Azt válaszolta, most mintha emlékezne, egészen halványan. 

Folyamatosan elveszítek valamit. Nem azért, mert feledékenyebb, ügyetlenebb vagyok, mint az átlag, ez is, de inkább egyszerűen csak azáltal, hogy ember vagyok. Hogy élek. Türelmet, ragyogást, jókedvet, papucsot, fülbevalót, reményt, könyveket, esernyőt, kedvenc pulóvert, autókulcsot veszítek el rendszeresen. Időnként önmagamat. 

Néha az a megoldás, hogy visszamegyek oda, ahol még biztosan tudom, megvolt.

Néha az, hogy rendet rakok. Kitakarítok. 

Néha az, hogy nem is keresem. 

Néha az, hogy ott maradok, ahol vagyok és várom, valaki más találjon meg engem.

Ma reggel az elveszett és megtalált juh történetét* olvasom a Szentírásban. Az elveszett és megtalált ezüstpénz történetét. Az elveszett fiúét, akit az apa nem keresett, de minden nap visszavárt. 

S leteszem melléjük a saját történeteimet is. Emlékekről, tárgyakról. Az elveszett és megtalált reményről, hitről, ragyogásról. 

 

* Lukács evangéliuma 15