Nagyszombat.

A nap, amikor nem történik semmi. A gabonamag a földben, csendesen pihen. A szeretett személy már nincs köztünk. Mindenütt hatalmas kövek - a sír előtt, a szívek előtt. Amiben annyira hittünk, hirtelen összedőlt. Amiben szívből reménykedtünk, nem következik be. 

Nagyszombat. A nap, amit szívesen átugranánk, átaludnánk. Kétségbeesés és remény között. Háború és béke között, félúton. A csend, a válasz nélkül maradt kérdések, a lelkiismeretfurdalás napja. Amikor úgy tűnik, győzött a rossz. A nap, amit el kell viselni, ki kell bírni. Úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart. 

S a legrosszabb talán az, hogy hozzászokunk. Hogy már nem is várunk semmire. Feladjuk. Bezárkózunk - kis, élhetőbb világokba. Csak rosszabb ne legyen.

Ez az időszak is méltó az ünneplésre. A megemlékezésre. Vagy legalább a megemlítésre.

Ma elültettem száznyolcvan virághagymát. Dáliát, kardvirágot, íriszt, liliomot, fréziát. Nyárról és virágoskertől álmodom. Békéről. Értő és érző emberi szívekről. Búzáról. Feltámadásról. Csupa olyan gyönyörű dologról, ami felett nincs hatalmam. 

Nagyszombat. Indulás után - útközben. Azoknak, akik hisznek a megérkezésben, nem mindegy, milyen lesz az út. Minden lépés fontos. Minden nap fontos. A legcsendesebb, a legátmenetibb is.

Reggeli ima.

Luther Mártonnak tulajdonítják a következő mondatot: "Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom". Nem tudok ennél szebb, biztatóbb gondolatot elképzelni ezekben a napokban, mikor nincs időm rendesen főzni, kialudni magam, hosszasan olvasni, készülni az ünnepre vagy elültetni végre a virághagymákat. Nincs időm végiggondolni, leírni egy saját mondatot. Vagy amikor lenne, túl fáradt vagyok már bármihez, aminek értelme, jelentősége van. Ezért lázadok. Harag és rezignáció nélkül. Nem várom meg az estét, mert akkor már késő. A nap kezdetén imádkozok, hosszabban, lassabban, mint szokásosan, szavakkal és szavak nélkül, talán csak azzal, ahogy elkészítem - majdhogynem művészi szinten - a mindennapi reggelimet: zabkása almával és mézzel, hozzá egy csésze tea.

Nemrég

szem- és fültanúja voltam egy rövid beszélgetésnek. Egy gyógyszertárból éppen kilépő és pénztárcáját még rendezgető férfihez, akit elég jól ismerek, odalépett egy idősebb úr, nem is lépett, hanem már messziről integetett és sietett, mintha valami nagyon fontos közölnivalója lenne, majd mikor hallótávolságba ért, megkérdezte: van egy lejed? Nem is, van két lejed? A férfi elővett, nagyvonalúan, mint mindig, az éppen elpakolt pénztárcából egy ötlejest, majd tovább akart menni, de az úr nem engedte, feltétlenül és tényleg, csak két darab egylejest szeretett volna, kávét akart venni a kioszkban. Hát jó, a férfi visszavette az ötlejest, előkeresett két lejt, odaadta. Az öregúr boldogan megköszönte, elvette, majd elsietett megvenni a kávét, miközben arról mormogott valamit, hogy az embernek legyen becsülete. Ha két lej is elég, ne akarjon mindjárt ötöt. 

Így állok én is itt, kicsit mindig kéregetve, időt kérnék, a napok rohanásában, mindig csak még egy kis időt, nem is, legyen inkább kettő, hogy néha-néha mély levegőt vegyek, s észrevegyem a nárciszokat, a fák árnyékát. Becsületes koldus vagyok, nem kell az egész nap. Csak egy kis idő. Néha. Ez, itt és most, tökéletesen elég.

A térkép.

Ami a földgömbön egy apró pont, egy felnagyított Google Maps térképen pedig idegen szemeknek mit sem jelentő vonalak halmaza, az nekem fák és illatok és színek. Külső és belső domborzat. Nyelvek. A sajátom, az anyanyelv, s egy másik, amit később tanultam meg, és lassabban, szomszéd gyerekektől, óvodában, iskolában. Mivel nem találtam, mikor múlt héten ott jártam, az üzletekben térképet a szülővárosomról, rajzoltam egyet. A lányomnak. Hat, A4-es lapokra kinyomtatott részletet ragasztok össze úgy, hogy az utcák illeszkedjenek egymáshoz. Ez a minta. Az utcanevek egy része ismeretlen, talán megváltozott közben vagy elfelejtettem vagy soha nem is tudtam, elég volt ismerni az irányt, az épületeket, kis boltokat, átjárókat, hogy térkép nélkül is mindig hazataláljak. Iskolából jövet többnyire kerülőutakon, hogy tovább tartson a mindig kicsit továbbszőtt belső történet. Bejelölöm a számomra fontos helyeket, narancssárga filccel össze is kötöm, egy körutat tervezve, otthonról indulva és ugyanoda érkezve. Kincskereső játék a gyermekemnek. Ez itt a kórház, ahol születtem. Itt laktunk, hat vagy hét éves koromig, ebben a tömbházban. Még emlékszem a karácsonyfa mesebeli fényeire a matt üvegablakon át, a szomszéd szobában. Az ágyterítő mintájára s a szőnyeg színére. Ez itt a park, benne a szökőkút s a nagy fa, melynek tövében gyermekként miniatür, mesebeli kertet műveltem. Ez itt az óvoda, az ott az általános iskola. A piac. A templom. A színház. A líceum. A stadion. S városunk büszkesége, a kastély. A házunk, a szüleim építették. Az utca egy dombon, azóta, mintha ez lenne a sorsom, kis megszakításokkal minden lakás, ház, ahol laktam, egy-egy domb tetején, minden hazafelé vezető út fáradságosan, felfelé.

Rajzoltam, mivel nem találtam a boltokban szebbet, a lányomnak a szülővárosomról egy térképet. 

Ami engem illet, nem tudnám már megmondani, hol végződik a külső táj és hol kezdődik a belső.

Ennyi év után, azt hiszem, a kettő már egy és ugyanaz.