Úgy

borítja be világomat az idei első köd, oly rég nem érzett otthonossággal, mint hétvégi reggeleket a konyhánkban lassan szétáradó kávé vagy a majdnem készre pirult gofri illata.

 Szinte szívfájdítóan szép.

  Mert én itt vagyok igazán itthon, ebben a tájban, ezekben a színekben, amint kockás gumicsizmában megyek át az erdőn, szitáló esőben. 

Még nincs vége a nyárnak, s nem bánom, hogy szinte szünet nélkül dolgoztam végig az elmúlt két és fél hónapot, az itthoni bolondokházát sem bánom, a sírógörcsöt sem, ami a főnököm asztalánál tört rám, mondataimat, miket jó lenne visszaszívni, mérgelődéseimet, panaszkodásaimat, ezeket azért nem bánom, mert enélkül nem lenne tétje a döntésnek sem, hogy boldog akarok lenni így is, mindenképp.

(Kétszóban: happy anyway.)

Olyan boldog

ez a reggel.
Összeszedtem - mert letépte a tegnap esti vihar  - az idei termést az almafa alól: újfent elég lesz egy almás pitére.
Megöntöztem a fügefámat.
A balkonon ittam meg a reggeli kávét.
Közben befejeztem az ötödik Kertész-kötetet. Nem a mennyiséget hajszolom, s én is csak nézem, mennyi mindenre elég ez a kevés szabad idő, amivel rendelkezem.
Nincs más bennem, még ha oly átmenetileg is, mint ahogy nyári zápor után szárad fel a föld:
szóval csak öröm és köszönet, mindenért.
Csak így érdemes élni, így érdemes elengedni egy-egy kicsi álmot is, amiben mertünk hinni, valameddig:
szép volt, az enyém volt.
Köszönöm.

#azéletszép

Kora reggel van, a napnak ama időszaka, mikor Mici, valami belső késztetéstől hajtva, letelepszik a konyhaablak látóterébe, oda a fenyőfa és mogyoróbokor közé, hova egy apró, toszkánai ihletésű teraszt tervezek tervezni, székekkel s kicsi asztallal, épp csak akkorával, hogy elférjen rajta egy mécses, néhány pohár, egy könyv, szóval letelepszik oda, s addig néz-néz befelé, míg véletlenül a konyhába nem megyek, s az ablakon át véletlenül ki nem tekintek, majd mikor látja, hogy látom, máris elfordítja fejét az ajtó irányába, hogy eztán már azt nézze-nézze, akkora bizalommal, amekkorára egy ilyen kicsi macska egyáltalán képes, míg csak ki nem lépek rajta, valami reggelifélével a kezemben, remélhetőleg,
ugyanígy
én sem sírok, nem követelek, nem kérek, nem könyörgök,
én is csak ülök csendesen, mint egy macska, kinek jó a gazdája, s várok, hisz én is abból élek, mit másoktól kapok:
hol nyílik ki számomra egy ablak, egy ajtó,
hol nyílik meg számomra egy szív.