#mártaasztala (12)

Ma a szabadidőmben két, látszólag teljesen különböző témával foglalkoztam: a pénzügyeimmel és a kerti virágokkal.

Mivel az iroda, amelyiknek dolgozom, éppen elveszített egy fontos klienst - pont azt, amelyik a munkaidőmnek körülbelül a negyven százalékát jelentette -, ezután még akkor is kevesebb lesz valamennyivel a fizetésem, ha helyette megkaptam más munkákat. Ezért ma átnéztem a kiadásaimat és lemondtam néhány Patreon előfizetést, csökkentettem néhány rendszeres adomány összegét, legalábbis addig, míg jobban átlátom, hogyan alakulnak a dolgaim ezen a területen. Csak a gyermekeimnek küldött szerény havi összeg maradt ugyanaz. Fontosnak tartottam, hogy ne csak úgy leállítsam ezeket az utalásokat, szó nélkül, hanem írjak egy-egy üzenetet is, egy kis magyarázattal, sok-sok köszönettel. 

Utána kimentem a kertbe nézelődni. Idén talán végre terem némi gyümölcs a fákon, amiket még én ültettem néhány éve. Mindent megszámoltam: lesz egy darab alma, három darab birsalma és öt szem cseresznye. Olyan gyönyörű minden! A rózsák versenyt illatoznak, a levendulák a szemem láttára nyílnak. Mr. Darcy pedig megtanult a balkonon át közlekedni a direkt nekik épített kis macskalépcsőn, ma hozott is ajándékba egy - nagyon is élő, ámde farok nélküli, rémült - gyíkot, letette szépen a szőnyegre. Nagyon szeretem a gyíkokat, csak nem megfogni, de azért valahogy sikerült kivinni a kert végébe, nem is tudom, melyikünk várta jobban a mentőakció végét, én vagy ő. Letettem a fűbe, minden jót, boldog farokvisszanövesztést kívántam, s arra gondoltam: a szeretet néha ilyen. Ilyen érthetetlen. Ilyen rémületes vergődés. Ilyen szédítő érzés, mintha valaki egyszer csak felemelne, miközben gyorsan máshova szállít, s te talán csak később érted meg, vagy talán soha, hogy biztonságos helyre tett, megmentette az életedet.

Úton hazafelé.

13. Az angol roadtrip szót a szótár kirándulásnak vagy közúti utazásnak fordítja, ami meg sem közelíti azt, amit az eredeti szó számomra kifejez: hosszú, kalandos utazás, autóval. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor egyszer úgy indultunk el egy kéthetes utazásra, hogy csak azt tudtuk, a végén a horvát tengerpartra szeretnénk eljutni, de sem az útvonalat, sem a pontos úticélt nem terveztük meg. Szeretem a roadtripeket. Szeretek lassan utazni, egyszerűen csak útközben lenni. 

14. A szombattól a következő vasárnapig tartó nyaralásból összesen öt teljes napot töltöttünk az oda-visszautazással. Megérte így is elindulni? Abszolút. Volt egy pillanat, amikor ott feküdtem a tenger partján, hallgattam a hullámok zúgását, néztem fölöttem a lassan vonuló felhőket, és arra gondoltam: ezért az egy pillanatért is megérte. És sok ilyen pillanat volt, a legváratlanabb, legkevésbé idilli helyeken is. A nyaralás nem akkor kezdődik, amikor megérkezünk. Az igazi élet nem akkor kezdődik, amikor leérettségizünk, megházasodunk, gyerekünk születik, kiadják a könyvünket. Már akkor elkezdődik, amikor megszületünk. És minden egyes perc hozzátartozik, minden egyes, készülődéssel töltött perc az élet értékes része.

15. Túl sok csomagunk volt. A fele, a negyede is elég lett volna. De azzal a felkiáltással, hogy úgyis van hely az autóban, bedobáltunk mentőmellényt (a tervezett csónakázásra nem volt idő), két ágytakaró nagyságú törölközőt, hogy legyen min üldögélni a tengerparton (zsebkendőnyi törölközőn is lehet üldögélni, sőt, csak úgy, a homokon is), odatettem hat könyvet, hogy legyen elég választék olvasni, oda a szalmakalapomat, a laptopot. Az odacsomagolt ruháknak körülbelül a húsz százalékát használtam. Örökre megtanultam, hogy soha többé ne induljak el így. Ennyi teherrel. Visszafele Zürichtől vonattal terveztünk hazajutni, több átszállással, s akárhogy próbálkoztam előtte, el sem tudtam képzelni, hogyan lesz ez lehetséges ennyi csomaggal. (Az egyik karomat - szia teniszkönyök! - nem tudom cipekedésre használni, tehát összesen csak három kézre lehetett számítani.)

16. A szükség találékonnyá tesz. Vettünk egy nagy táskát, amibe minden önmagában kallódó tárgyat beletettünk, a férjem elektromos rollerjére pedig (az egyetlen valóban hasznos eszköz ebben a helyzetben) feltornyoztunk mindent, amit lehetett. Valahogy így tettük meg az egész utat, le-fel rohanva a lépcsőkön, egymás után abszolválva az öt átszállást, a három, ötperces átszállási időket, az órákon át tartó fél lábon való utazást, többször is lekésve a csatlakozásokat, az utolsó kilométereket pedig egy barát segítségével, autóval, vasárnap éjfél körül. Sokat nevettünk, mert sírni mégsem akartunk, a lehető legnagyszerűbb bizalomgyakorlat volt ez az összes szokásos, ismerős szorongásomnak, mert esélyünk sem volt időben odaérni, sehova sem. (Ha valaki különleges kalandra vágyik, egyszerűen csak induljon el a német vasúttal, bárhova.)

17. Köszönöm a kedves érdeklődést. Enélkül nem születtek volna meg ezek a bejegyzések, kifejezetten nem terveztem az útinaplómból ide is kiírni részleteket. Nem tartottam olyan fontosnak, úgy értem, mások számára, hiszen mindenki utazik ilyen-olyan módon. De azt hiszem, nem léteznek nemfontos dolgok. Akármilyen apróságról is mesélnénk, mindig az életről mesélünk. Az életünk akármilyen kis mozzanata önmagánál többről szól. Örökkévaló dolgokra tanít. Minden elindulás, akadály, kudarc, minden kerülőút váratlan történeteket tartogat, reményre tanít. Tanít, mert annyiszor megíratott, hogy ne félj - nemfélni.

Reggeli séta Hyères-ben.

9. Amikor városokba utazunk, mindig azt kérem, valahol a belvárosban foglaljunk szállást. Szeretek korán kelni és hosszú reggeli sétákat tenni a még ismeretlen helyeken. Elképzelem, milyen lenne itt lakni. Felöltözök, becsukom magam után halkan az ajtót, közben a férjem még javában alszik. Nem hotelben lakunk, itt helyi emberek élik a saját hétköznapi életüket. A lépcsőház homályából kilépve ragyogó napsütés fogad. A ház előtt pálmafák. Elindulok, térkép nélkül. Egyetlen iránytűm a szépség. Ez itt egy nagyváros, Monasque zegzugos utcácskáihoz képest minden elegánsabb, hangosabb, tágasabb.

10. A kávézók, legyen szó kisvárosról vagy nagyobb helyekről, korán nyitnak, munkába menet az emberek leülnek, mintha csak az utcákon elhelyezett asztalkák, székek a nappalijukhoz tartoznának, hogy elfogyasszanak egy csésze kávét. Beleolvasnak a napi újságba, majd mennek tovább. Némelyik helyen egyszerű reggelit is lehet rendelni, de a legtöbb helyen csak kávét. Azt hiszem, ezt szeretem itt a legjobban. Ahogy belakják a tereket, ahogy használják, teljesen hétköznapi módon, kedvesen, magától értetődően, s ahogy engem is befogad a hely, amikor próbálok úgy tenni, mintha idetartoznék.

11. Csordultig vagyok képekkel, szavakkal: Üres espressocsésze vacsora végén. Ebéd a platánfák árnyékában. Cikádák éneke a nyitott autóablakon át. Ibuprofen. Piknik a tengerparton. Szép emberi arcok, gesztusok, mozdulatok.Versek olvasása útközben. Megszólítani egy idegent. Leülni egy padra élőzenét hallgatni egy étterem terasza mellett. Próbálni megérteni a boule szabályait egyszerűen csak abból, hogy nézzük mások játékát. Terv és előre kinézett célpontok nélkül utazni. Teleírni egy fél füzetet. Képeslapokat írni saját magamnak. Hűvös ágynemű érintése a bőrömön. Cseresznye. Olivabogyó. Szőlőültetvények. Vörösbor. Illatos szappanok. Félreértések. Gyógynövényillat. 

12. Az utolsó nap délutánján még egyszer, búcsúzóul, bejárom az utcákat. Az estét egy közeli kisváros tengerpartján tervezzük majd eltölteni. Egy parfüméria előtt megállok és bemegyek. Szeretnék hazavinni valamilyen illatot, ami majd ezekre a különleges napokra emlékeztet. Az eladók nem tudnak angolul, én nem franciául, ezért nem tudom elmondani az elképzelésemet. Magam keresgélek. És rátalálok, sok közül az egyre, a Chloé Nomade nevű jázminillatú parfümre. 

Ma, így néhány nappal később, itthon vagyok és egész nap dolgozom. Öltözés közben, mintha csak ruha lenne, teszek magamra belőle egy cseppet. Ha csak három dolgot említhetnék abból, amit eszembe juttat, ezek lennének: 

a reggeli utcák illata, még vizesen az éjszakai eső után,

a bőröm illata, ahogy átveszi a tengerét, pedig még nem is érintettem meg a vizét,

régi kőfalokon aláomló jázminbokrok, miközben hazafelé tartunk az utcalámpák álmos fénye alatt.

(Holnap folytatom a befejező résszel.)

Kivonatok egy útinaplóból.

4. Az autóklub által bérelt hotelszoba nagyon kényelmes. A szekrényben fehér, puha vendégpapucs. Az asztalon kávéfőző, hozzá négy kapszula kávé. A minibárban kóla, sör, kétféle víz. Az éjjeliszekrényen toll, papír. Az ágy mellett egy hintaszék. Gyermekkoromban azt kérdeztük egymástól, ha valami lehetetlenre vágytunk: Hintaszéket nem kérsz? Minden, a reggeli is benne van az árban. Csak annyit veszek el, amennyire szükségem van. A papucsot, egy üveg vizet. Minden apró dolog olyan szép, mint egy csoda. Tele van gondoskodással. Minden ajándék és úgy örülök mindennek, mint egy gyermek.

5. Mikor már éppen indultunk volna tovább a bérelt autóval, a hotel előtt még elég erős wifijelnek hála el tudtam olvasni a szomszéd üzenetét, akit megkértem a cicák etetésére. Mr. Darcy egy napja nincs meg, írta. Mi legyen. Leírtam néhány ötletet, hol keresse, de igazából tudtam, a cicáink csak az én hangomra jönnek elő, ha a közelben vannak. Aztán továbbindultunk, bár abban a pillanatban inkább egyszerűen csak haza akartam menni. Hallgatagon, (én könnyezve is) tettük meg a következő útszakaszt. Azt hittem, megszakad a szívem. Egy útszéli étteremnél felkapcsolódtam a nyitott hálózatra, így megnézhettem a frissen kapott fotókat a megkerült cicáról. Ott volt a közelben, ahol gondoltam. Előtte azon gondolkodtam, mi az, amit itt és most tennem kell és lehet. A remény szép, nehéz munkáját minden helyzetben el lehet végezni. Meg lehet próbálni. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy először is nem hibáztatom magam, amiért mindent szeretnék: háziállatokat, utazni, mindent. Hogy egy tágas életet szeretnék, ahol bízhatok, nem abban, hogy minden rendben lesz, hanem, hogy akkor is megéri, ha nem az elképzelések szerint alakulnak a dolgok. 

6. A könyvklubbal éppen egy beszéddel kapcsolatos könyvet olvasunk (Mechthild R. von Scheurl-Defersdorf, In der Sprache liegt die Karft), az első részben pedig van egy olyan feladat, hogy figyeljük meg, milyen szavakat használunk a leggyakrabban. Sokan - én is - a "kell", "muszáj" szavakat használják még örömteli feladatokra is ("még gyorsan vennem kell xy-nak egy ajándékot"). Ezen az utazáson rájöttem, ha nem is mondom ki, a belső monológom tele van félelmet, aggódást, féltést kifejező szavakkal. Összeszorult szívvel és gyomorral számítok a legrosszabbra. Egy utazás soha nem csak egy külső utazás. Mindig egy belső is. És ezek után egész idő alatt törekedtem rá, hogy átfogalmazzam a mondataimat. Örülök ennek a kihívásnak. Kíváncsi vagyok, mikor és hova jutunk. Örülök, hogy jó szomszédaink vannak. Hiszek benne, hogy az állatok nem mennek el onnan, ahol szeretetet, ételt és szabadságot kapnak. Ilyesmi. A bizalom valóban nehéz, de szép, elvégezhető feladat. Mint mindent, ezt is gyakorolni kell. Az egyetlen, ami valóban legyőzi a félelmet, az a szeretet, millió árnyalatban és formában.

7. Késő este érkezünk Monasque-ba, a belvárosban béreltünk egy kis apartmant. Már minden zárva, mire sikerül parkolni, felcipelni a lépcsőkön a csomagokat. A platánfák által szegélyezett, már csendes körútra néző balkonon sós rudacskákat ropogatok vacsorára az utcalámpák fényénél, kimerülten, boldogan.

8. Egy nap múlva indulunk tovább, a következő szállás Hyéres-Les-Palmiers-ben vár ránk. Az odavezető úton betérünk Aix-en-Provence-ba és Sanary-sur-Mer-be. Ez utóbbinál pillantjuk meg először a tengert. A tengerrel találkozni mindig megrendítő. Nem tudom miért. Az ember csak áll csendesen és néz hosszasan a messzeségbe. Mikor végre továbbindulunk, egy már zárásra készülődő boulangerie-ben veszünk néhány apróságot, de nem tudunk még elmenni, visszamegyünk a partra és vacsorázunk. A sétány mentén, ahogy megyünk az autóhoz az alkonyodásban, a kerítéseken golgotavirágok omlanak ki az utcára, jázmin, papagájvirág, kefevirág és korallvirág, csupa finom, mindent ragyogással bevonó színnel és illattal.

(Holnap folytatom.)

Márta asztala - 11.

Az asztalomon ma az elmúlt heti utazás emlékei. Képeslapok, koncert-, mozi- és parkolójegyek, múzeumi és strandbelépők, éttermi számlák. A különböző papírdarabok hátulján apró feljegyzések, gondolatok, amiket abban a pillanatban és helyzetben fontosnak tartottam.

1.  Az elindulás. Könnyebb elindulni, ha rendet hagyok magam után. Még gyorsan porszívózni, elmosogatni azt a néhány tányért, kiönteni a maradék tejet, leengedni a redőnyöket, összehajtogatni a tiszta ruhát, az agyonviselt, kedvenc kardigánt csak lazán a szék támlájára tenni, a félig kiolvasott könyvet az asztalra, néhány dolgot szándékosan így hagyni, kicsit rendetlenül, befejezetlenül, hogy könnyebben tudjam ott folytatni, ahol most abbahagyom, amikor majd visszaérkezek.

2. Az első megálló Svájcban, St. Gallenben. Vacsora után, útközben vissza a szállásra egy perceken belül kezdődő koncertre hívogató plakát a St. Laurenzen templom előtt. A környékbeli amatőr női kórusok találkozójának közös záróelőadása megdobogtatja a szívemet. Mert én is egy hasonló kórusban énekelek már tíz éve. S ez az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Gyönyörű a sokféle stílus, hang, szín, hangszín, ruha és megjelenés. Gyönyörűek a különböző korú, alkatú, hangú nők. Úgy általában az emberek. Ezzel a gondolattal lépek ki a templomból két órával később: hogy minden ember milyen szép!

3. Másnap, valahol Zürich környékén. A rendőrség éppen levontatott az autópályáról, a német autóklub által küldött szakemberre várakozunk, aki később továbbvontat egy helyi szervíz elé. Az út mentén vadvirágok nyílnak. A biztosító szállást szervez éjszakára. Másnap javíthatatlannak véleményezik az autónkat, de úgy döntünk, bérelünk néhány napra egy másikat és megpróbálunk lejutni, ahogy terveztük, a francia riviérára. Mélységes köszönettel alszom el aznap este a rendőrség, a biztosító, az autószerelők munkájáért. Kicsit szégyellem magam, hogy én tulajdonképpen semmi valóban fontoshoz nem értek, úgy értem, olyasmihez, amivel valakinek, aki nagy bajban van, konkrétan tudnék segíteni. (Habár, ha jobban belegondolok, az adóbevallások utolsó pillanatban való elkészítése barátoknak és barátok barátainak talán mégis számít valamennyit).

(Holnap folytatom, ha van rá érdeklődés. Ha nincs, akkor is.)

Márta asztala - 9.

Gyereknapra - itt szombaton, június elsején ünnepeljük majd - vettem az egyik lányomnak egy könyvet, aminek a cselekménye - elvileg - megtörtént eseményen alapul és egy inkább komoly, nyomasztó regényeiről híres író - Franz Kafka - kevésbé ismert, játékos, kedves oldalát mutatja be. 1923 őszén Kafka Berlinben élt utolsó, nagy szerelmével, Dora Diamant-tal, betegség és szegénység ellenére, nagyon boldogan. Egyszer egy parkban sétáltak és talákoztak egy keservesen síró kislánnyal. Megkérdezték tőle, mi történt. Azért sírt, mert elveszítette a kedvenc babáját. Kafka azt válaszolta, a baba nem tűnt el, egyszerűen csak elutazott, látni akarta a világot. Utána három héten át írt neki a babája nevében leveleket, így próbálta megvigasztalni a szomorú gyermeket. Dora évekkel később mesélte el az esetet Kafka életrajzírójának, Marthe Robertnek, s a valódiságában akkor sincs okunk kételkedni, ha a kislányt és a leveleket, bár sokan keresték, soha nem találták meg.

A könyv végén van egy olyan fiktív mozzanat, ahol az író búcsúzóul megajándékozza a kislányt egy füzettel, hogy amikor ő is elég nagy lesz az utazásokhoz, legyen majd hova feljegyezze az élményeit.

Szeretek és szoktam magamnak is gyermekkönyveket venni egyébként. Főleg, ha szép illusztrációk vannak benne. Az új naplómat pedig, mint ahogy a régit is, teleragasztottam matricákkal, így szerzek jó előre apró meglepetéseket a gyermeki énemnek. 

Ezzel a történettel és apró ötlettel kívánok boldog gyermeknapot minden gyermeknek és felnőttnek, előre is, utólag is.

Márta asztala - 8. (pünkösdi kiadás)

Pünkösdhétfő, munkaszüneti nap. 

Már korán reggel kivonulok a cicamicákkal a kerti ház elé, szemlélődni, egy csésze kávéval. Mikor elfogy, előveszem az utóbbi időben készült rajzaimat s felragasztom őket a házban a falra, a lambériára. 

 

Az ezüstmadárról készült sorozatot különösen szeretem. Története van. Néhány hónapja valamilyen oknál fogva vagy talán még különösebb ok sem kellett hozzá, fénytelen kedvvel és szemekkel néztem ki a nappali ablakán, amikor egyszer csak megláttam egy kismadarat, talán veréb lehetett, a szemközti ház tetején. Ennyi. De ez az apró mozzanat elindított bennem valami szépet. 

Elővettem egy darab papírt, vízfestéket, és próbáltam megfesteni. 

A papíron végül másképp nézett ki, mint a valóságban, mert a lélek képes megszűrni, átalakítani azt, ami van. Az ecsetvonások nyomán megszülető madár nagy lett és furcsa és ezüst színű. Le-leszáll a vállamra, elvisz a hátán a tengerhez, mellém telepszik s nézzük együtt hosszasan a messzeséget. Nem erőlteti rám magát soha. De ha hívom, előbb-utóbb megjelenik a környéken. Millióféleképpen vigasztal, inspirál, vezet, jön-megy. Megjelenik, meglep, a leghétköznapibb formában és helyzetekben, észre sem veszem, s ha mégis, ezüst madárrá változik, míg végül fel nem ismerem: ja, te vagy az...

Pünkösdhétfő van, szokatlanul csendes a falu, csak a harangok szólnak. 

Bemegyek főzni magamnak egy termosz teát is, utána nekifogok egy szövegnek, amin már napok óta gondolkodom, formálom, teszek hozzá, elveszek belőle, de nem az igazi, nem és nem, sehogysem. Új lapot fűzök az írógépbe. Az első mondat után hirtelen egészen másfele kanyarodnak a sorok, mint eddig. Még mindig nem jó, de már látom az irányt. Már tudom, az eddigi, a világ általános állapotához passzoló, inkább búbánatos szöveg helyett valami igazán kedves és örömteli készülődik. 

Pünkösdhétfő van, a Szentlélek ünnepe. 

Meg vagyok róla győződve, hogy minden emberben van valami, ami szent. Mint egy jól lezárt belső szoba, ahol talán még soha senki nem járt. Még azokban is ott van, akikről felszínesség vagy keménység miatt, vagy mert annyira idegennek tűnnek, soha nem gondolnánk. De én itt csak magamról beszélhetek. Csak arról, hogy néha megvigasztalódom egy közönséges veréb láttán, s néha egészen mást mondok és írok, mint amit elterveztem, s néha képes vagyok érteni azokat, akiket eddig nem, s szeretni is. Néha látom a következő lépést a legreménytelenebb helyzetekben. S néha látom minden emberben azt, ami kincs és szent és sérthetetlen.

Márta asztala - 7.

Miután az elmúlt hetekben megtörténtek, szépen, egymás után a műtétek, mikrochip beültetések, oltások és nagy türelemmel arra is megtanítottuk a cicamicákat, hogy ne szedjék le magukról - olyan gyakran - a nyakörveket, végül eljött a nagy nap. A szabadon engedés napja. Az előző két gazdájuknál kizárólagosan benti macskaként éltek, de nekünk elejétől fogva tágasabb elképzelésünk volt az életükre nézve.

Akármennyire is készültünk rá, akármennyire is próbáltuk bebiztosítani, hogy ne essék bajuk, ne rohanjanak el, ne tévedjenek el, végül csak eljött az a pillanat, amikor kinyitottam az ajtót és elengedtem az események irányítását. Kicsit úgy, ahogy a drága gyermekeinkkel szemben is tesszük - itt tegnap ünnepeltük az anyák napját -, amikor egy adott pont után már csak abban reménykedhetünk, hogy adtunk elég szeretetet, védelmet, szabadságot ahhoz, hogy merjenek elindulni és élni a saját életüket.

A bizalom, mint annyi minden az életben, gyakorlás kérdése. Főzök egy csésze kávét, leülök a kerti asztalkához. A saját dolgaimmal foglalkozom. Közben azért figyelek, várok. Mr. Darcy bátrabb, ő már akár egy órás felfedezőutakat is megtesz, folyton a szívinfarktus kerülget, vajon ezúttal visszatalál-e. Lizzie sokkal félénkebb, de már ő is bejárta az udvart s a közvetlen szomszédok udvarát is. Aztán mindig lélekszakadva rohan vissza hozzám. 

Nekem nem is kell tennem semmit. Csak ülnöm nyugodtan a kerti asztalnál, hogy legyen kihez vissza-visszajöjjenek, mielőtt újabb kalandra indulnak.